Hogyan keletkezett a világ? Hogy lett a kezdeti semmiből minden? Mi lesz velünk a halálunk után? Mi a lélek? Mi az álom? Ősidők óta próbálunk létezésünkre, tetteinkre magyarázatokat (ki)találni.     

Az ősi, természeti népek tagjai – akiket lenézően primitív népeknek szoktunk nevezni – a jelenségek mögött élőlények tevékenységét feltételezik – így értelmezik magát az életet is.

A vallásos ember a belső én-jére a lélek, annál is inkább a Szentlélek kifejezést találja megfelelőnek. A nem vallásos ember nem ezeket a szavakat használja. Gyakran nem is gondol arra, hogy van valami belső iránytű, amely segíti őt a döntéshozatalban. A 19-20. században kialakult életfilozófia, az egzisztencializmus gondolatait követő ember a tetteit úgy tekinti, mintha egy tengely, egy egzisztenciális középpont vezetné. Leegyszerűsítve: e filozófia úgy tartja, életünket a döntéseink alakítják.

Miközben a civilizáció napról napra fejlődik, a kultúra elindult a lejtőn. Szakszavakkal és tudományos világnézettel igyekszünk a lejtőről guruló kultúra után kapkodni, miközben a régi idők világképeit, melyek a civilizációnkat elindították, kinevetjük.

Cikkemben a természeti népek világnézetét mutatom be példákkal, és igyekszem felvillantani, mennyi mindent őrzünk tudatunk mélyén ezekből az elképzelésekből.

Az ősi népek számára nem létezett a lélek kifejezés. Ők cselekedeteiket azzal magyarázták, hogy egy kis állat, vagy pici ember van bennük, aki irányítja mozdulataikat. Az állatokról szintén így vélekedtek. Úgy tartották, csak azért élhet és mozoghat, mert egy kis állat él benne, ez irányítja.

 

Az eszkimóknál ugyanolyannak képzelik a lelket, mint magát az embert, csak finomabbnak, légiesebbnek. Egy őslakos indiántörzsnél, a nutkáknál, a belső én egy pici ember a fejtetőn. Ha ez a pici ember egyenesen áll, akkor egészséges a test. Ha a fejtetőn megváltoztatja a testtartását, az ember elveszíti eszméletét.

 

A lélekről alkotott elképzelések mellett mindig megjelent a halál gondolata is. A kettő nagyon szoros kapcsolatban áll egymással: a halál ellen úgy lehet védekezni, ha megelőzik azt, hogy a lélek elhagyja a testet. Ha pedig elhagyta, akkor biztosítani kell a visszatérését. Álljon itt néhány példa arra, miként próbálták a lelket az emberben tartani: az indonéz szigetvilág egyik szigetén, Celebeszen, halhorgot erősítenek a beteg orrára, köldökére és lábára. Ezekkel a horgokkal ragadják meg, és tartják fogva a lelket.

A hinduk ásításkor ujjukkal csettintenek, ez megakadályozza, hogy távozzon a lélek a nyitott szájon. Továbbá lepecsételik a nyílásokat, a holttest fülébe faszenek tesznek, az orrot bedugaszolják, az állat felkötik.      

Mindenki álmodik. Az álmok függetlenek a tudástól. Vizsgálhatják modern készülékekkel az agyunkat alvás közben, írhatunk álom-naplót, az álom mindig különleges lesz. Annyit már tudunk, hogy ismeretlen arccal nem találkozunk álmainkban, csak olyat látunk, akit valaha megpillantottunk már valahol. Tudjuk, hogy bármilyen hosszúnak is érezzük, néhány másodperc mindössze egy-egy álmunkban megjelenő történet.

Előfordul, hogy álmodunk valami olyat, amely egész napunkra hatással van, sőt: nem ritka, hogy úgy érezzük, megtörtént az álmunk a valóságban is. Például cipekedünk álmunkban, és ébredéskor fizikai kimerültséget érzünk. Azt álmodjuk, hogy összevesztünk a párunkkal, és reggel megmagyarázhatatlan rosszkedvvel indulunk a napnak. Írásom elején azt írtam, hogy lenéző a primitív szavunk, melyet a természeti népekre használunk. Hogyan is tekinthetnénk elmaradottnak a népeket, melyek minden számukra érthetetlen jelenséget igyekeznek megmagyarázni? A lélek állandó távollétét a halál jelének tekintik, míg az átmeneti távollétet révülésnek, alvásnak.     Utóbbinak nagy jelentőséget tulajdonítanak: úgy tartják, hogy amikor az alvó ember lelke elhagyja a testét, amiről álmodik, tényleg megtörténik.  Egyes népek azt mondják a fájó lábbal ébredésre, hogy a lélek verekedett valakivel álmában.

A magyar nép eredettörténete is egy álomból bontakozik ki: nemzetségünk ősanyjának, Emesének, álmában egy turulmadár megjövendölte, hogy dicső uralkodók származnak majd tőle. Az álom-jelenet miatt az elsőszülött gyermek neve Álmos lett, aki népének vezetőjévé vált.

Nemcsak az álom, maga az alvás is változásokat okozhat a test és lélek harmóniájában: az alvót nem szabad felébreszteni, mert esetleg a léleknek nincs ideje visszatérni; megmozdítani és kifesteni sem szabad, mert a lelke nem ismeri fel, és így nem tér vissza. A lélek távolléte alvás közben veszélyes. Vannak népek, akik azt mondják a kisgyerekeiknek, hogy ne aludjanak nyitott szájjal, mert egér alakjában kisurran a lelkük, és ha nem tér vissza, a gyerek meghal.  

A születés is veszélyes. A celebeszi bennszülöttek, az alfurok, mikor közeleg a szülés órája, minden rést betömnek a házban. Az állatok száját bekötik, az anya csukott szájjal szül. Mégpedig azért, hogy a gyermek lelke ki ne szökjön; az orr is csak a levegővétel miatt lehet szabadon.

Az elmebajos, vagy a beteg emberre is van magyarázat, úgy tartják, ébrenlét közben távozott a lelke.

Borneó egyik körzetében (Sinstagban), ha valaki leesik egy háztetőről, vagy fáról, a nőrokon, vagy feleség a baleset helyszínére rohan, ott sárgára festett rizst szór szét: „Koty, koty, lélek! XY ismét a házában van. Koty, koty, lélek!” felkiáltással kosárba szedi a rizst, hazaviszi, és az áldozat fejére hullajtja a kezéből: „Koty, koty, lélek!” Ezzel a rituáléval a madárlelket próbálja visszacsalogatni. Ehhez hasonló rituálék miatt a lélek gyakran madár-metaforaként él tovább a költészetben.

Némely kongói törzs is azt hiszi, ha valaki beteg, akkor a lelke elhagyja a testét. Különleges rituáléjuk során a lelket a varázsló megfogja, faághoz hajtja, a törzs követi a varázslót, a legerősebb férfiak letörik azt az ágat, a faluba viszik, azt színlelik, hogy nehéz, a beteg kunyhójába viszik a letört ágat, és a varázsló bájolásai közepette a beteg mellett felállítják. Úgy tartják, így lesz a lélek visszaszolgáltatva a tulajdonosának.

A lélek azonban nem mindig távozik önként: démonok, szellemek és varázslók is kiszakíthatják a testből.  Az indiánok ráhúzzák a cipőt a beteg lábára, ezzel az elveszett lelket elfogják.

Egy kortárs brit író, Philip Pullman, Északi fény című könyvében felettébb izgalmas világot teremt. Az Úr sötét anyagai címen sorozat is készült belőle. Ebben a világban a szereplők lelke állatként jelenítődik meg, az író a daimón nevet adta nekik. A kisgyerekek állata még változó fajtájú, egyik pillanatban veréb, a következőben akár oroszlán is lehet. Kamaszkortól azonban végleges alakot ölt. Ha néhány méternél távolabbra kerül tőlük a daimónjuk, az őket összekötő vékony ezüstszál szétszakad. Az állat megsemmisül, az ember pedig kiüresedett testté, élettelen anyaggá minősül át.

Nem ez az egyetlen történet, mely ősi népek lélek-elképzeléseit használja fel saját világa megteremtéséhez. A filmekben gyakran látunk tükröket. De vajon miért a horror az a műfaj, ahol inkább eltakarjuk a szemünket, ha észreveszünk egy tükröt? Azért, mert tudjuk, átjáróként működnek: összekötik ezt a világot egy borzalmas, démonokkal, kísértetettekkel teli világgal. A tükörtől való félelem sem újkeletű: a basutók szerint a krokodilok képesek megölni egy embert azzal, hogy a tükörképét a víz alá húzzák. Amikor valaki ok nélkül meghal, ezzel magyarázzák. Ezért volt tilos a régi Indiában és az ókori Görögországban valakinek a víz felületén tükröződő arcára néznie, és ezért tartották a halál előjelének a görögök, ha az ember azt álmodta, hogy látta a tükörképét.

Manapság, amikor a csecsemő szinte korábban születik meg a közösségi médiában, mint a valóságban, születése után másodpercekkel már posztként jelenik meg, furcsa arról hallani, hogy a fényképet nem egy kultúrában a lélek elrablásának tekintik. Napjainkban is vannak még kultúrák, ahol nem készítenek fényképet a gyermekről három éves koráig, mert úgy hiszik, a gyerek lelke elvész a kép elkészültekor. Az ősi népek épp így voltak a rajzokkal is: vezetőjük ábrázolásakor a barlang falára törzsük totemállatát rajzolták fel a vezető arca helyett, nehogy az elveszítse lelkét. 

A tükörkép, a fénykép és a rajz ugyanolyan veszélyes, mint az árnyék.

Wetar szigetén vannak varázslók, akik beteggé tudnak tenni egy embert azzal, hogy árnyékát dárdával átszúrják, vagy karddal szétvágják.

Kínában (a legközelebbi rokonok kivételével) hátrébb lépnek a temetéskor a koporsó fedelének feltételekor, nehogy bezárják az árnyékukat a koporsóba, vagy beleessen az árnyék a sírba.  Azonban nemcsak az emberek, hanem az állatok árnyéka is megsérülhet: például a peraki mészkőhegyek vidékén élő kis csiga árnyékán keresztül kiszívja a marha vérét, ettől az állat lesoványodik, és olykor meg is hal a vérveszteségtől. Megfordítva: ha az árnyék lényeges része az embernek vagy állatnak, bizonyos körülmények között ugyanolyan veszélyes lehet megérinteni, mint kapcsolatba kerülni magával az emberrel/ állattal.    

Te mersz horrorfilm után tükörbe nézni?
Örülnél, ha kiderülne, hogy egy babakori fürdős képed fent van az interneten?
Vesztél már össze a pároddal, mert azt álmodtad, megcsal?

Biztos, hogy van olyan nép, akire nyugodtan mondhatjuk, hogy primitív? Nem arról van szó inkább, hogy az őseinknek teljesebb volt a világképük?

Kovács Gyula

Ami elsőnek feltűnt az az, hogy az emberek milyen gúnyákat viselnek.Az asszonyok olyan gúnyákat viselnek ami olyan mintha nem is lenne, legalábbis annyit ér.Az én koromban ilyet még azok sem viseltek akik abból éltek, hogy a testüket árulták.A férfiak is úgy néznek ki mint a bazári majmok.Tehát az öltözködés az nagyon is megváltozott és nem éppen a jó irányba.Ezt a szaggatott nadrág divatot pedig nem tudom hova tenni, régen azok voltak szakadt ruhában akiknek nem volt pénze újat venni, most meg ez a divat...A civilizáció fejlődése rohamosan felgyorsult a technológiai fejlődés okának köszönhetően.De ez egy kétoldalú penge... Ami jó az az, hogy sokkal több lehetősége van az embereknek mindenre, sokkal könnyebb elérni mindent.A közlekedés hatékonyabb, gyorsabb és olcsóbb, még a világűrbe is eljutottak az emberek, egy harmadik közlekedési móddal, a repüléssel.Hogy őszinte legyek, valami repülő szerkezetre számítottam, de arra, hogy ilyen kis idő elteltével, és arra, hogy nem csak egy sima repülő szerkezet lesz, hanem még a világűrben is lehet vele közlekedni, arra bizony nem.Az ételek elkészítése is gyorsabb, hatékonyabb és a tárolása is sokkal könnyebb és hatékonyabb lett. Az orvosi tudomány is rengeteget fejlődött, milliónyi betegségre van gyógymód még olyanokra is találtak gyógymódot amire régen szentül hittem, hogy gyógyíthatatlan és abszolút halálos.Én azt hittem, hogy a pestis volt a valaha volt legnagyobb betegség, de most van egy kihívója ami a korona névre hallgat, de a technológiai fejlődésnek köszönhetően a mostani emberek erre is találtak valami gyógymódot. A kommunikáció is sokkal gyorsabb és hatékonyabb lett, ennek a fontele izének köszönhetően.Viszont itt jön az egész fejlődésnek a rossz oldala...Egy kis utánanézés után megtudtam, hogy ezt a „telefon” nevű eszközt, alapvetően a kommunikációra találták fel, ám később ehhez az eszközhöz hozzáadtak mindenféle egyéb funkciót, hogy az embereket titkon, az eszköznek a rabjává tegyék...Pedig ez az a dolog amit én a legjobban utálok, sajnos hiába reméltem, hogy ebben a korban nem lesz rabszolgaság...Rá kellett jöjjek, hogy ez sohasem fog eltűnni, csak átalakul, sajnos ez mindig jelen lesz valamilyen formában.Ha már átalakulásról van szó, akkor ne felejtsük el, ahhoz képest, hogy milyen előszerettel híresztelik az egyenjogúságot, annak ellenére, ilyen sok idő után is pontosan ugyanúgy létezik az emberi hierarchia, csak máshogyan nevezik meg a rangokat.Az egyetlen dolog amit ténylegesen kivettek a hierarchiából az a nők alsóbbrendűsége, és ez egy jó pont.De a király most is ugyanúgy létezik, csak most éppen elnök-nek nevezik, „egyenjogúság" na meg a fenéket!De az egy jó pont, hogy a mostani időben adott a lehetőség arra, hogy leváltsák az irányításra alkalmatlan király-t.Bocsánat, „elnök-öt”!Amíg az én időmben hiába nyomta el a népet kegyetlenül, vezette az országot rosszul, nem bírták leváltani ameddig meg nem halt...De sajnos még most is ritkán használják ki ezt a lehetőséget, ugyanis túl sok az olyan ember, akire ez a „fogyasztó” jelző illetik.Ők belesétálnak az olyan egyértelmű csapdákba is, amit már szinte csak az nem vesz észre aki nem is akarja...Vannak úgynevezett felhőkarcolók is amik olyan nagy épületek, hogy magasabban van a tetejük mint a felhők.Nekem úgy tűnik, hogy az emberek azért építették őket ilyen magasra, hogy közelebbről láthassák az istenüket.Én őszintén azt hittem, a világ már csak fejlődni képes, nem gondoltam volna, hogy a kultúra és az emberek, mint emberek ennyire elhanyatlanak... Dióhéjban: Nagyon sokat, de tényleg rengeteget fejlődött az emberiség mint az emberi faj, még olyan dolgokat is elértek amit még csak el sem tudtam képzelni.Azonban legalább ugyanannyit, ha nem többet bukott az emberiség mint belső emberek.Ha ez így halad tovább, lassan már nem is nevezhetjük magunkat embereknek...Meghalunk belülről, és mivel a civilizáció rohamosan fejlődik, amíg a kultúra sebesen zuhan csak egy beszélő állat-gép kereszteződései leszünk.

 

Markót Dániel

Elég furcsa irányba változott meg a világ, hirtelen ebben a furcsa világban találtam magam de arra nem jöttem rá, hogy hogyan. Mindenki olyan furcsán viselkedik és furcsán öltözködik meg folyton valami fura kis eszköz van a kezükbe amit nem hajlandóak elereszteni. És még ott vannak azok a fura szekerek meg az égen repülő vasmadarak. Az is észre vehető, hogy az emberek nagy része elvesztette a társas kapcsolatukat is, hiába próbáltam segítséget kérni mindenki elment mellettem mintha meg se hallotta volna, vagy pedig elzavartak vagy azt mondták nem érnek rá. Én nem ítélem el őket de ez akkor is nagyon furcsa számomra, hogy milyen rossz irányba változott meg a világ és ahogy elnézem ez egyre csak rosszabb lesz. Aztán nagy nehezen találtam egy fiatal embert aki segített és körbe vezettet engem aztán válaszolt a kérdéseimre. Először is meg kérdeztem milyen évet is írunk erre azt válaszolta, hogy 2022. Elégé meg lepődtem, hogy 3 évszázaddal előrébb kerültem de aztán beletörődtem. Rá kérdeztem mik azok a furcsa kis eszközökre is meg azokra a szekerekre meg a azokra a furcsa madarakra az égen. Ő kedvesen elmondta, hogy a az a kis eszközöket telefonnak hívják és manapság az uralja az emberek gondolkodását, a szekereket is elmondta, hogy autóknak hívják és szinte minden embernek van. A vasmadarakat meg repülőnek nevezik, és válaszolt a további kérdéseimre is. Valahogyan betévedtem furcsa üzletbe is  ahol élelmiszer is kapható volt sokról azt se tudtam, hogy micsoda. Valakitől hallottam, hogy ez bevásárló központnak hívják Eléggé furcsa név egy üzletnek. Azt is láttam hogy eléggé drága minden és nem értettem miért van ez. És ekkor rájöttem, hogy a mai világot a pénz uralja, de arra nem jöttem rá, hogy ez a kis papírfecni hogy bírta átvenni az uralmat az emberek fölött. Láttam pár fiatal hölgyet akik elég furcsán voltak öltözve, megkérdeztem őket hogy miért vannak így öltözve erre lekezelően úgy válaszoltak mert ez a divat, én nem értettem, hogy miért divat az hogy szinte mindenük látszik. Ahogy sétálgattam láttam egy lezárt telket ami tel is tele volt szeméttel az emberek, hogy képesek ennyi szemetet termelni és miért vannak így csak le pakolva egy helyre. Ahogy elmentem mellette irtózatos bűzt árasztott az egész hely és láttam hogy emberek dolgoznak ott. Ahogy mentem tovább óriási épületek közé keveredtem és azon gondolkoztam hogy bírták ilyen magasra építeni őket, ahogy be akartam menni valamiféle személy igazolványt kértek tőlem persze nem tudtam hogy mi az. Elmondták, hogy minden embernek szüksége van rá, hogy nyomon bírják követni őket de mivel nekem nem volt így azt mondták nem sok helyre fognak beengedni. Betévedtem egy iszogató helyre ahol az emberek valami nagy színes eszközt bámultak amiben emberek szaladgáltak és valami bogyót kerget. El mondták, hogy tévét néznek amiben éppen foci meccs megy. Hirtelen mindenki ideges le mert vagyis úgynevezett gólt kapott a csapatuk nem értem, hogy miért kellett ezen idegeskedni mert ahogy elnéztem ez valamiféle játék lehetett. Az iszogató helyek se voltak már a régiek már nem lehetett ott szobát kivenni mint régen így onnan is tovább álltam. Ahogy mentem erős hangzavart hallottam és elindultam a hang irányába ahogy mentem egyre hangosabb lett és odaértem a hangzavar helyéhez. Bementem és többféle korosztályt láttam és valami idétlen mozgást végeztek ott is megkérdeztem valakit, hogy éppen mit csinálnak és ő elmondta, hogy ezt táncnak hívják és eléggé elképedtem. Mondtam neki hogy ez biztos nem tánc hát biztos valami más de elmondta, hogy manapság ez a tánc utána úgy döntöttem hogy otthagyom mert a hangos ricsajtól fájt a fejem meg a fülem. Ahogy sétáltam egyedül a sötétben rájöttem, hogy az istentisztelet egyre jobban eltűnik az emberek életéből és egyre kevésbé vallásosak és még kevesebben járnak templomba nem úgy mint régen. Úgy vettem észre, hogy isten kezd eltűnni a világból és az fog történni mint a francia forradalom idején. Az emberiség a káosz felé vezető útra lépett és ha ez így folytatódik az emberiség saját magának köszönheti az isteni ítélet és a világvégét.

 

Donkó Tamás Milán

[Fogalmam sincs, hogy milyen időt írunk..] 

Nem tudom, hogy hol is kezdjem.. Egyik pillanatról a másikra, csak átcsöppentem egy másik világba. Próbáltam kommunikatívan, udvariasan társalogni a helyi lakosokkal, járkáltam a városban hegyiről-tövire, házról-házra, de egyetlen egy emberrel sem értettem szót. Legutóbbi emlékeim alapján, idősebb voltam, és már a halálomon voltam.. Vagy lehet már az új világban lennék? .. Ez volna az új világ kit mindenki így istenített, dicsőített? .. Egyszerűen ámulatba ejtően rémes, belegondolni abba, hogy mi történt ezen a földön.. Bele sem merek gondolni, hogy mik jöhetnek még ez után.. 

Találtam egy szállodának nevezhető, isten se tudná megmondani milyen helyet, de viszont egy jó asszony ki fogadta jó magam, rendes volt és elszállásolt, adott egy szobát, nem túl fényes, de kezdésnek nem is olyan rossz. Valamint, észre véltem venni itten némely drágának tűnő bútort is, valamint egy ilyen, én meg nem tudom nevezni, fekete-szürke árnyalatú doboz szerűséget, melyet a rendes asszony próbált elmagyarázni nékem, hogy hogyan is tudnám én használatba venni, de egyszerűen lehetetlen rájönni hogy, hogyan is használhatnám én eztet.. 

[2022. Február 2.] 

Másnapra virradtam, még mindig próbálom feldolgozni az eddig történt eseményeket, de tényleg megmérkőztető maga a gondolat is, hogy 3 évszázaddal később ébredtem, és én nekem ebben a világban kellene élnem az életem itt kellene boldogulni, miközben egy emberrel sem értek egyetlen egy szót sem. Mármint, leszámítva az egyetlen szerény nőszemélyt, ki meleg otthont adott nekem. Oh, erről jutván eszembe, tegnap mikor erre a helyre érkeztem, próbáltam a drága fogadós asszonykával szóra jutni, látszólag ugyan azt a nyelvet beszélünk, de úgy tűnt tán mégsem.. Mindenesetre, ez a fogadóhely nem szolgál étellel-itallal, szóval nekem kellene elmennem beszerezni azokat magamnak. 

[2022. Február 2.] 

Még ugyanazon a napon írom ezt a kis fejezetet szerény naplómba, mivel együtt keltem, tértem én magamhoz ötödik napja már, vagyis mikor én ezen váróba felébredtem, az 2022. Január 28.-án történt. Nemrég jártam meg a piacot, mivel ez a rendes asszony hagyott némi ezüst szerű érmét az asztalomon, valamint pár papír cetlit mire dollár volt feltüntetve, gondoltam ezzel tudnák némely elemózsiát szerezni magamnak, így tehát elindultam a piacot felkutatni. 

Miközben én jártam a világot, a várost, mivel arra is rájöttem hogy hol is vagyok, egy elbűvölő naptár segítségével, szintúgy New York-ban élem mindennapjaim, mint mielőtt ide csöppentem volna. A piac felkutatása közben, ráeszméltem hogy az utcák milyen zsúfoltak lettek, rengeteg embert látni nap mint nap, valamint ezek a hatalmas épületek is iszonyat rémisztőek, ámulatosak, bár visszataszítóak mi jöhet még? .. Kiértem a nagy térre, (gondolom hogy az, mivel a táblára is az volt feltüntetve), rengeteg sok fém szerű lovas hintó szerkezetű teremtményeket láttam miknek rettentően zajos hangja és szén színű füst ömledezett ki hátuljából. Nem tudom hova tenni mindezt, de próbáltam tudomást sem venni mind arról, amit láttam.. 

Szerencsémre rátaláltam néhány igazán nehéz beszélgetésnek sem nevezhető, útbaigazítás által a nagy piacra. Mint mondottam, próbáltam kommunikálni, beszédre bírni a járókelőket, de rengeteg ember észre sem vett, mintha egyedül lettem volna, mindenki csak ment és ment, előre és hátra, oda és vissza, és valahogy úgy éreztem, hogy a kinézetem által, úgy tekintettek reám, mint valami utolsó koldus, csöves rühes hajléktalanra. Mindenesetre, beérkezvén a piacra, rendes asszonykák közreműködésével és odaadásával, sikerült beszereznem azt a mennyiségű étel is italt, mivel bírhatom egy ideig.. 

Kicsit most eltérvén a naplómtól, mintha valakiért kutatnának odalenn. Ugyanakkor idegen hangokat is hallanák füleimmel, ezért megyek és meg is tekintem miről van szó. Később vissza térek...

 

Jánosi Dávid

Thomas phaine-nek hívnak valami folytán halálom után a 18. század ból a 21. században ébredtem. 2022. május 3-án Szolnokon egy Baross egyetem nevű iskolába ahol 12 / E osztály ba voltam.Nagyon csodálkoztam hogy ebben az időben nincs annyi Istenhívő és az emberek az Isten fölé tették magukat.Túlnőtt rajtunk az ego így fura világító eszközt nyomkodtak sokan az ifjak főleg és nem értettem hogy miért oda is léptem egy fiatal hoz.

Aki éppen ezt a világítóeszközt nyomkodott amit később tudtomra juttatott egy idősebb ember hogy azt  telefonnak hívják.Odaléptem a fiatal hoz is azt kérdeztem hogy mi ez a furcsa eszköz és mert azt nézi étkezés közben?Erre ő csak annyit válaszolt hogy “maradjak csendben mert az asszonyával beszél”. Nem nagyon értettem hogy mit szól hozzám és fiatal de az asszony szót nem ismertem.

Elgondolkoztam hogy miért vagy hogyan is beszélhet az asszonyával,feleségével azon a világító eszközön keresztül.És miért nem az ott körülötte lévő emberekkel beszél és miért is eszik közben?

KIi indultam az épületből is egy közép úr rám szólt hogy hova megyek és miért és hogy  “be fog írni engem hiányzónak” ez sem nagyon értettem de nem foglalkoztam vele. És kimentem az épületből de már viszont bent is nagyon sok új dolog dolog fogadott meg engem.De kint még több a sok ember a cifra öltözködési stílusuk de azok a hangos autó nak nevezett szekerek amíg büdös füstöt köpte ki magukból azokat egyáltalán nem értettem hogy hogyan és miként működnek.

Elindultam egy nagyon széles és hosszú forgalmas úton ahol ezek a hangot szekerek fura hangokat adtak ki amikor mellettem elmentek sokszor furcsa hangot adtak ki a szekerek. Pár ember ki hajolt a szekérből és így szólt hozzám “menj már le az útról te paraszt,mit csinálsz itt menny már le a járdára”. Hát ezt sem nagyon értettem miért hisznek engem kisebb rendűnek.De még nagyon sok mindent nem értek nagyon sok mindent meg kell fedezzék tanuljak mondtam ezt magamban, és elindultam hogy Istenhez betérek egy templomba,hátha ott egy isten hívő útba tud majd igazítani.

Azon a napon nagyon sokat vándoroltam városban az épületek felépítésén nagyon meglepődtem a sok kis és nagy felépítésű házakon szépségű nagyságuk on.Azt hittem hogy itt a jövőben csak szép és nagy gazdag házak emberek vannak,de sajnos ez nem így van nagyon sok szegény is megszorul ember van ebben a korszakban is.

Mikor elkezdett sötétedni beértem egy Bumeráng nevű helyre ahol sok fiatal ugrál is csapkodtak a kezükkel de amint kiderült számomra hogy ezt táncnak nevezhető dolog lenne,és egy nagyon hangos valamit szólt a háttérben mögöttük amit zenének hívtak. Oda mentem a pultoshoz hogy meg lehet e  szállni ezen a helyen.Erre ő csak annyit válaszolt hogy mutassák neki egy szemét vagy menjek kifelé az épületből. És hogy ez nem szálloda hanem szórakozóhely.

És mivel nem tudtam hogy mi az a személyi igazolvány ezért két nagy És széles ember kitessékelt engem az épületből.Nem is bánkódtam ezen sokat tovább mentem tovább hogy egy szálló helyet keresek magamnak hiszen attól féltem hogy este nagyon hideg lesz nem voltam megfelelően felöltözve. Tovább is indultam az utamra és egy Gang söröző nevű helyre tévedtem be.Ott főleg idősebb korosabb emberek voltak de viszont voltak fiatalok is.Nagyon sokan egy nagy fényes eszköz néztek amit TV-nek neveztek meg. Egy foci nevű dolgot néztek és eléggé agresszívan kiabáltak a TV-hez hogy “mit csinálsz te szerencsétlen”és stb. Nem értettem hogy egy játék miatt az emberek hogy lehetnek ennyire feszültek,idegesek amikor nem is élőben nézik vagy nem is ők játsszák. Ez a lenne a mostani generáció mondtam magamban? Odamentem a pultos hölgyhöz aki ugyanúgy elkérte a személyimet de viszont nem küldött ki az épületből, hanem útba segített engem hogy merre találok egy szálló helyett.Kimentem az épületből. Oda találtam a szálló helyhez ahol pénzt kértek tőlem és ott megkérdeztem a szálloda vezetőtől hogy mi is az a pénz elmondta nekem hogy az egy papír eszköz amit fizetéshez használunk.Mondta nekem hogy nézzem meg hogy van-e nálam pénztárca a zsebemben.És volt nálam pénztárca és abban volt a személyigazolványom is és pénz is volt nálam. Ott megtudtam szállni az napra és enni is tudtam egy jót,mivel egész nap éheztem mert nem tudtam hogy van nálam személyi igazolvány és pénz is és a pénztárca és akkor még a működését se értettem.

 

Lendvai Tamás Endre

Ismervén az ember természetét nem igen számítottam utópisztikusabb világra, de teljes ámulatba ejtett annak felismerése, hogy az emberi faj még mindig egy begyöpösödött jól irányítható csürhe maradt csak több puccal futurisztikusabb világban. Betérve egy gyorsétterembe melynek az általános elnevezésétől is a hideg ráz, nem látni csak egy halom rommá díszített szenny ételt nem gondolkodó, nemtörődöm kezekben. A szemem bántja a betontemető és ez a rengeteg mókuskerékbe forgó ember. Mindenütt csábító plakátok, márkák, ékszerek, telefonok, és modern csúcsautók amik nem maradhatnak el egy 21. századi lovag tulajdonából. A szőke herceg ritka, ma már 500 lóval jön. Hát ezek kellenek az embereknek? Ezek nekik lételem. Továbbhaladva a főúton, mely a modernkori embert lehetőségeikhez elvezető útszakasz, tömegnyi hazafelé tóduló
fiatalt látni akik nemrég fejezték be a sulit. A férfiak nagy hányada elvesztette férfias kiállását mind öltözködés, hajstílus, és viselkedés terén is. Gyöngék, fejletlenek. Sehol egy lovagi jellem. A nők öltözködése elég meglepő ugrás ahhoz képest, hogy az én időmbeli asszonyoknak épphogy a csuklójuk, vagy a bokájuk ha kilátszott. Lehetőségem akadt megfigyelni e korosztályt szórakozás közben is bár ezt inkább önpusztításnak hívnám. Úgy vélem ezeknek nem az együttlét, a barátok, az egymással való kölcsönös mélyebb megismerés a cél, inkább a különféle tudatmódosító cuccok használata és egy extázis állapot mihamarabbi elérése. A mai ember gyorsan akar mindent, rohan majd botlik. Nem is csoda hogy egyetlen kimenekítőjük az elunt világukból azok a drogok.

 

Magyar Bálint

Ide csöppentem ebbe a fura világba. Egyből fura zajok fogadtak amik ezelőtt soha. Fura világos, hangos tárgyak zajongtak az égen és fura dolgok mentek egy szürke színű talajon. Elkezdtem sétálni, hogy találkozhassak egy „normális” civilizált helyet ne ezeket a guruló akármiket. Egyszer csak megláttam túlzottan nagy épületeket és gondoltam találkozhatok magam fajtákkal. Mikor beértem a fura épületek közé megláttam rengeteg embert. Borzalmas volt látni, hogy mindenki egymaga bóklászik és senki vagy alig beszélgetnek egymással. Egy embert megpróbáltam leszólítani aki inkább bohóchoz hasonlított mint egy normális emberhez. Megkérdeztem, hogy „Jó uram nem tudna engem bevezetni ebbe a fura világba?” Egy igazi trágár ember volt ugyanis azt mondta, hogy „Húzz innen te vén fasz!” Gondoltam magamba, hogy hogyan változhatott ekkora fordulatot a világ. Emberek kezébe vagy inkább legyenek fura nem normális lények valami világítós dolog volt a kezükbe és azt nyomkodták. Mondtam magamba, hogy hova csöppentem én? Sétáltam tovább gondolván úgysem áll velem szóba senki és megláttam egy ismerős épületet ami egy templomhoz hasonlított mégis máshogy nézett ki. Fura volt. Besétáltam hátha találok mégis valakit aki mégis szóba állna velem. Mikor beléptem elborzadtam, hogy rikácsoló embereket látok akik énekelnek. Kérdeztem én. Hova fajult az egyház? Hogy mernek ilyet tenni egy szent helyen? Hamar tovább álltam, és találtam egy embert aki felajánlotta, hogy bevezet a modern világ egy számomra fura de érdekesnek tűnő létesítményébe. Természetesen igent mondtam és valami bevásárló központot választottam. Pár perc séta után odaértünk ahol nyüzsgő tömeg fogadott. Fura lenge öltözetben volt az emberek nagy része. Rengeteg bolt volt, ahol sokféle dolgot lehetett kapni. Voltak ruha, étel, elektronikai boltok. Eddig az elektronika számomra nem volt ismert. Valljuk be eddig is megvoltam nélküle. Bementünk egy étel boltba mert már nagyon éhes voltam. Felajánlotta, hogy meghív mert nekem úgy sincs olyan pénzem ami neki van. Ám legyen belementem. Érdekes volt látni, hogy nem embernél hanem gépnél kellett fizetni. Miután kijöttünk elkezdtünk beszélgetni. Furának tartotta, hogy azt mondtam, hogy kvéker vagyok. Sohasem hallott róla én meg persze hülyének néztem. Felajánlottam, hogy megmutatom milyen egy kvéker isten tisztelet. Hülyének nézett, hogy 25-30 percig csukott szemmel ültem csendben és kérdőre vont, hogy ez milyen fajta istentisztelet? Hozzám vágta, hogy hülyeség ez nem istentisztelet. Inkább meditációra hasonlította. Azt mondta, egy idióta vagyok és elsétált. Rendkívül arrogánsnak tartottam. Ezután én is elvonultam a természetbe. Értéktelennek tartottam a 21. Századi embereket.

 

Csillag Krisztián Tamás

Egy átlagos fárasztó nap után szokás szerint elmentem lefeküdni. Reggel mikor kinyitottam a szemem egy teljesen más világban ébredtem. Először nem hittem a szememnek. Felültem az ágy szélére, gondolkozva; hol vagyok? Mit keresek ebben a világban? Mi ez a sok érdekes dolog? Teljesen összevoltam zavarodva. Erőt vettem magamon és megindultam segítséget kérni mégis mit is keresek én itt. Kinyitottam az ajtót és megláttam mindenki más -más öltözetben van. Megindultam a városba, hogy felfedezzem ezt a féle világot. Ahogy mentem az úton megláttam pár embert, kezünkben számomra egy ismeretlen tárgyat. Ehhez a tárgyhoz sok ember beszélt és az ujjaival, püfölve. Tovább haladtam a város felé, megláttam egy füves területet, ahol az emberek egy gömb alakú valamit rugdostak. Ahogy sétáltam, megláttam egy templomnak hit épületet. Megláttam a sok embert összegyűlve, hírtelen meg indultak befelé. Nem csatlakoztam inkább hozzájuk, hanem kívülről az ablakból figyeltem befele. 

Úgy gondoltam, tovább haladok, amíg meg nem csapta az orromat egy förtelmes szag. Észrevettem, hogy a terület teli van zsákokkal, illetve szeméttel. Gyorsan arrébb mentem míg felcsillant a szemem egy fenségesen kidíszíttet épületen, ahol az emberek itt is a tárgyak előtt ültek, illetve a kezükkel nyomkodták. Nagy hangzavarra lettem figyelmes, megnéztem honnan árad a hang.  Emberekből álló kis sorra lettem figyelmes, ahova én is becsatlakoztam. Éppen én következtem, de az épületnél váró ember megállított és valami személyi igazolványt szeretett volna elkérni tőlem, de nem tudtam mi ez szóval gyorsan kiszaladtam a sorból és tovább indultam mielőtt valami baj lett volna. Hosszú nézelődésim után meg láttam egy épület sort, ahol emberek ezrei voltak. Sok embernek táskák voltak a kezeikben. Tovább sétáltam, és meg láttam egy parkot az épület sorok mellett, és leültem oda az egyik padra. Gondolataim és kérdéseim, röpködtek ki a fejemből. Arra lettem figyelmes, hogy az előttem lévő sétáló lány elejtett valamit. Gyorsan felvettem és utána mentem. Megláttam, hogy egy padhoz közelít és készül leülni oda mentem hozzá. Könyvét oda nyújtottam, amit elejtett. Nagyon hálás volt, és megköszönte. Ez után helyett foglaltam a lány mellett a padon. Meg láttam a könyv borítóját és meg kérdeztem mi ez és miről szól. Lányt azt felelte, hogy mi változott a XVIII. század óta. Megkértem, meseéljen erről a könyvről. Hosszasan elkezdett mesélni, arról, hogy rengeteg épület épült, amely, nagy szerepet játszanak az ember életében például; bevársálópark , ahol az emberek megtudnak vásárolni olyan dolgokat, amelyek, szükségesek az életükhöz. Létre jöttek a mai eszközök, ilyen például a telefon, ami kommunikációra alkalmas. Mesélt nekem arról is, hogy ma már külön féle iratokkal tudják az emberek igazolni magukat. És ezek mellett létre jöttek a szórakozó helyek és a szórakoztatásra alkalmas programok ilyen például; a foci meccsek, játéktermek, ahol pénzért szórakozhatnak a különböző életkorú emberek. Említette nekem a kvékereket, de mondta, hogy róluk még nem igen tud semmit, mert még nem olvasta el, és elkezdem róla mesélni, mivel kvéker vagyok. Ezen nagyon meglepődött. Megkért, hogy meséljek erről válásról, mert kíváncsi rá mikor alakult ki. Milyen erkölcsi szabályok szerint működik ez a vallás és a hittünk szerint Isten mennyire befolyásolja az életünket.  A lány közbe szólt, hogy nagyon szépen köszöni ezt a beszélgetést, örült, hogy találkoztunk és új dolgokat tudott meg a kvékerek vallásáról és életéről. Elköszöntünk egymástól és elindult a buszhoz, ami nekem még egy újdonság volt, hogy felszállt egy kerekeken guruló doboz szerű valamire. 

Mi az a szellem?
A lét egészéhez való hozzáállás.
Miért nem mondjuk egyszerűen világfelfogásnak?
Mert a szellem ennél több: hajtóerő van benne.
Mikor és hogyan alakult ki a három nyugati szellem?
Az ókorban, vallások formájában.

 

Görög szellem:
- a létezést tökéletesnek, befejezettnek látja
- az igazság a szépségben nyilvánul meg
- a világot istenek kormányozzák (determinált)
- habitusa: személődő

Zsidó szellem:
- a világot romlottnak látja, de ezt az állapotot nem fogadja el
- hiányolja az igazságot
- Jahvénak terve van: a kiválasztott nép a messiás segítségével eljut az Új Jeruzsálembe (ami egy valós, földi ország lesz)
- külső (társadalmi, politikai) változásként képzeli a tökéletes világ megvalósulását
- az új világot és az igazságot még itt, a földön meg akarja kapni
- habitusa: türelmetlen, forradalmi

Keresztény szellem:
- tisztában van a világ romlottságával, a földi lét igazságtalanságával
- terve van a tökéletesedésre: a önazonosság mintáját (Jézust) követő ember eljut a belső újjászületéshez
- számára az Új Jeruzsálem jelképes: mennyország
- a tökéletes világ belső változásként valósul meg
- nem várja, hogy a földi létben "győzzön" az igazság, mert tudja, hogy minden ilyen politikai, társadalmi kísérlet csak terrorhoz, elnyomáshoz vezet
- habitusa: alázatos

A jelenések könyve

1. fejezet

Jézus Krisztus kijelentése, amelyet Isten adott neki, hogy megmutassa szolgáinak, minek kell hamarosan megtörténnie, ő pedig angyala által elküldte azt, és megjelentette szolgájának, Jánosnak, aki bizonyságot tett Isten beszédéről és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, mindenről, amit látott.

Íme, eljön a felhőkkel, és minden szem meglátja őt, még azok is, akik átszegezték, és siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen. Én vagyok az Alfa és az Ómega (a kezdet és a vég), ezt mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt, és aki eljövendő, a Mindenható. Én, János, testvéretek és társatok a Jézusban való szenvedésben, a királyságban és a béketűrésben, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten beszédéért és Jézus bizonyságtételéért. Lélekben voltam ott az Úr napján, és a hátam mögött erős hangot hallottam, mint egy trombitáét, amely ezt mondta: Amit látsz, írd meg egy könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek.

Megfordultam azért, hogy lássam a hangot, amely velem beszélt, és amint megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a gyertyatartók között az Emberfiához hasonlót, aki bokáig érő ruhában volt, mellénél aranyövvel körülövezve. A feje és a haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűzláng, lába pedig hasonló a kemencében izzó aranyfényű érchez, hangja pedig olyan volt, mint sok vizek zúgása. Jobb kezében hét csillagot tartott, a szájából kétélű éles kard jött ki, és az arca olyan volt, mint mikor a nap teljes erejében fénylik. Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő pedig rám tette jobb kezét, és így szólt: Ne félj, én vagyok az első és az utolsó és az élő, pedig halott voltam, és íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és pokol kulcsai.

4. fejezet

És ezek után láttam, íme, egy nyitott ajtó volt a mennyben, és az előbbi hang, amelyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallottam, ezt mondta: Jöjj fel ide, és megmutatom neked, amiknek meg kell történniük. Azonnal elragadtattam lélekben, és íme, egy trón állt a mennyben, és a trónon ült valaki.
Az ott ülő tekintete hasonló volt a jáspishoz és a karneolhoz, és a trón körül szivárvány volt, látszatra olyan, mint a smaragd. A trón körül huszonnégy trón volt, és a trónokon huszonnégy, fehér ruhába öltözött vén ült, a fejükön aranykoronával. A trónból pedig villámlások, hangok és mennydörgések jöttek ki, és hét tüzes fáklya égett a trón előtt, amely az Isten hét lelke. A trón előtt kristályhoz hasonló üvegtenger volt, és a trónnál középen és a trón körül négy élőlény, elöl és hátul tele szemekkel. Az első élőlény hasonló volt az oroszlánhoz, a második élőlény hasonló volt a bikához, a harmadik élőlénynek olyan arca volt, mint egy embernek, és a negyedik élőlény hasonló volt a repülő sashoz. A négy élőlény, melyek mindegyikének hat szárnya volt, körös-körül és belül tele volt szemekkel, éjjel-nappal szünet nélkül ezt mondta: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van, és aki eljövendő! És amikor az élőlények dicsőséget, tisztességet és hálát adnak annak, aki a trónon ül, annak, aki örökkön-örökké él, leborul a huszonnégy vén a trónon ülő előtt, és imádja azt, aki örökkön-örökké él, és koronáikat a trón elé teszik, és azt mondják: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tiéd legyen a dicsőség, a tisztesség és erő, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratod által lett és teremtetett.

 

5. fejezet

És láttam a trónon ülő jobb kezében egy belül és hátul teleírt könyvet, lepecsételve hét pecséttel, és láttam egy erős angyalt, aki hangosan kiáltott: Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit? És senki, sem mennyen, sem földön, sem föld alatt, nem tudta a könyvet felnyitni, sem abba betekinteni. Én nagyon sírtam, hogy senkit sem találtak méltónak arra, hogy felnyissa a könyvet, és beletekintsen. De egy a vének közül azt mondta nekem: Ne sírj! Íme, győzött a Júda törzséből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és hét pecsétjét. És láttam a trón és a négy élőlény között és a vének között egy Bárányt állni, mint egy megöletettet, hét szarva és hét szeme volt: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre. Eljött, és átvette a könyvet a trónon ülő jobb kezéből, és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt, mindegyiknél hárfa és füstölőszerrel teli aranycsésze volt, amelyek a szentek imádságai. És új éneket énekeltek, amely így hangzott: Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet, és felnyisd pecsétjeit, mert megöltek, és véred által megvásároltál Istennek minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek, és uralkodnak a földön. És láttam és hallottam sok angyal hangját a trón, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; és hangosan ezt mondták: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő, a gazdagság, a bölcsesség, a hatalom, tisztesség, dicsőség és áldás! És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom örökkön-örökké. A négy élőlény pedig ezt mondta: Ámen. És a vének leborultak, és imádták őt.

 

6. fejezet

Láttam, amikor a Bárány felnyitotta a pecsétek közül az elsőt, és hallottam, amikor a négy élőlény közül az első azt mondta, mintegy mennydörgésnek szavával: Jöjj! Láttam, íme, egy fehér ló, és a rajta ülőnél íj volt, és korona adatott neki, és kivonult győztesen, hogy győzzön. Amikor a második pecsétet felnyitotta, hallottam, hogy a második élőlény ezt mondta: Jöjj! És előjött egy másik, vörös ló, és annak, aki azon ült, megadatott, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék, és adatott annak egy nagy kard. Amikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallottam, hogy a harmadik élőlény ezt mondta: Jöjj! És láttam, íme, egy fekete ló, és a rajta ülőnek egy mérleg volt a kezében. És a négy élőlény között egy hangot hallottam, amely ezt mondta: Egy mérce búza egy dénár, és három mérce árpa egy dénár, de az olajat és a bort ne bántsd. Amikor felnyitotta a negyedik pecsétet, hallottam a negyedik élőlény szavát, amely ezt mondta: Jöjj! És láttam, íme, egy fakó ló, és a rajta ülőnek neve halál, és a pokol követte őt, és hatalom adatott nekik a föld negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel, éhséggel, halállal és a föld fenevadai által. Amikor felnyitotta az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkeit, akik megölettek az Isten beszédéért és a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hangosan kiáltottak: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állsz bosszút vérünkért a föld lakóin? Akkor mindegyiküknek fehér ruhát adtak, és azt mondták nekik, hogy még egy rövid ideig nyugodjanak, amíg teljes nem lesz szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy megölnek, mint őket. Azután láttam, amikor a hatodik pecsétet felnyitotta, íme, nagy földrengés támadt, és a nap fekete lett, mint a fekete posztó, és az egész hold olyan lett, mint a vér. Az ég csillagai a földre hullottak, mint mikor a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, ha nagy szél rázza. Az ég pedig eltűnt, mint amikor a papírtekercset összegöngyölítik, és minden hegy és sziget kimozdult a helyéből. És a föld királyai, a fejedelmek, a vezérek, a gazdagok, a hatalmasak, minden szolga és minden szabad barlangokba és a hegyek kőszikláiba rejtőzött, és így szóltak a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek ránk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a trónon ül, és a Bárány haragja elől! Mert eljött haragjuk nagy napja, és ki állhat meg?

 

7. fejezet

Ezek után láttam négy angyalt állni a föld négy sarkán, akik visszatartották a föld négy szelét, hogy ne fújjon szél a földre, se a tengerre, se a fákra. Láttam egy másik angyalt is feljönni napkelet felől, akinél az élő Isten pecsétje volt, és hangosan kiáltott a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek, és ezt mondta: Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg meg nem pecsételjük a mi Istenünk szolgáit a homlokukon. És hallottam a megpecsételtek számát: száznegyvennégyezer megpecsételt az Izráel fiainak minden nemzetségéből.

8. fejezet

Amikor felnyitotta a hetedik pecsétet, csend lett a mennyben mintegy fél óráig. És láttam azt a hét angyalt, akik Isten előtt álltak, és adtak nekik hét trombitát. És a hét angyal, akinél a hét trombita volt, trombitáláshoz készült. Az első angyal trombitált, és jégeső és tűz támadt vérrel keverve, és a földre záporozott, és a föld harmada megégett, és a fák harmada is megégett, és minden zöldellő fű megégett. A második angyal is trombitált, és mintha egy nagy, tüzes, égő hegy vettetett volna a tengerbe, és a tenger harmada vérré vált, és elpusztult a tenger élőlényeinek harmada, amiben csak élet volt; és a hajók egyharmada is odaveszett. A harmadik angyal is trombitált, és leesett az égről egy nagy csillag, amely úgy égett, mint egy fáklya, és a folyók egyharmadára esett, és a vizek forrásaira. A csillag neve üröm volt, és a folyók harmada ürömmé változott, és sok ember meghalt a vizektől, mert azok keserűvé váltak.

 

9. fejezet

Eloldották azért a négy angyalt, akik készen álltak az órára, a napra, a hónapra és az esztendőre, hogy megöljék az emberek egyharmadát. És a lovas seregek száma húszezerszer tízezer volt, hallottam a számukat. A látomásban ilyennek láttam a lovakat és a rajta ülőket: tűzpiros, jácintkék és kénsárga páncéljuk volt, és a lovak feje olyan volt, mint az oroszlánok feje, és szájukból tűz, füst és kén jött ki. E három csapástól halt meg az emberek harmadrésze: a tűztől, a füsttől és a kéntől, amely azok szájából jött ki. Mert a lovak ereje a szájukban és a farkukban van, mert fejjel végződő kígyóhoz hasonló farkuk van, és azzal ártanak.

12. fejezet

Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy napba öltözött asszony, és lába alatt a hold, a fején pedig tizenkét csillagból álló korona. Várandós volt, és vajúdásában és szülési fájdalmában kiáltozott. Egy másik jel is feltűnt az égen: Íme, egy nagy vörös sárkány, akinek hét feje és tíz szarva volt, és a fejein hét korona; és a farka lesöpörte az ég csillagainak harmadrészét, és a földre vetette azokat; és odaállt a sárkány a szülő asszony elé, hogy amikor szül, megegye a gyerekét. És fiúgyermeket szült, aki vasvesszővel legeltet minden nemzetet, és a gyermek elragadtatott Istenhez és az ő trónjához. Az asszony pedig elmenekült a pusztába, ahol Istentől előkészített helye volt, hogy ott táplálják ezerkétszázhatvan napig.
Amikor azért látta a sárkány, hogy levettetett a földre, üldözni kezdte az asszonyt, aki a fiúgyermeket szülte. De adatott az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig és az időnek feléig. A kígyó pedig folyónyi vizet lövellt a szájából az asszony után, hogy elsodortassa az árral, de a föld a segítségére sietett az asszonynak, és megnyitotta a száját, és elnyelte a folyóvizet, amelyet a sárkány a szájából kibocsátott. Megharagudott a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadakozzék a többi utódjával, akik megőrzik az Isten parancsolatait, és akiknél megvan Jézus bizonyságtétele, és a tenger homokpartjára állt.

 

 

15. fejezet

És láttam egy másik nagy és csodálatos jelet a mennyben: hét angyalt, akiknél a hét utolsó csapás volt, mert ezekkel teljesedett be Isten haragja. És láttam valami üvegtengert tűzzel elegyítve és azokat, akik győztek a fenevadon és képmásán és nevének számán, amint az üvegtenger mellett álltak, kezükben Isten hárfáival. Ezek után láttam, hogy megnyílt a bizonyságtétel sátrának temploma a mennyben, és kijött a templomból a hét angyal, akinél a hét csapás volt; tiszta és fénylő gyolcsba voltak öltözve, mellüknél aranyövekkel körülövezve. És a négy élőlény közül az egyik a hét angyalnak hét aranypoharat adott, amely az örökkön-örökké élő Isten haragjával volt tele. És a templom megtelt füsttel Isten dicsőségétől és hatalmától, és senki sem mehetett be a templomba, míg be nem teljesedett a hét angyal hét csapása.

16. fejezet

És egy erős hangot hallottam a templomból, amely azt mondta a hét angyalnak: Menjetek el, és öntsétek ki a földre Isten haragjának hét poharát! Elment azért az első, és kiöntötte poharát a földre; és gonosz és ártalmas fekély támadt azokon az embereken, akiken a fenevad bélyege volt, és akik képmását imádták. A második is kiöntötte poharát a tengerbe, és az olyanná lett, mint a halott vére, és minden élőlény elpusztult a tengerben. A harmadik is kiöntötte poharát a folyóvizekbe és a vizek forrásaiba, és azok vérré váltak. És hallottam, hogy a vizek angyala ezt mondta: Igazságos vagy, Uram, aki vagy, és aki voltál, te Szent, hogy így ítéltél: mivel szentek és próféták vérét ontották, te is vért adtál nekik inni. Megérdemelték. És hallottam, hogy az oltár ezt mondta: Igen, Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid. A negyedik is kiöntötte poharát a napra, és megadatott annak, hogy az embereket tűzzel tikkassza. Az emberek szenvedtek a nagy hőségtől, és Isten nevét káromolták, akinek hatalma volt e csapásokon, de nem tértek meg, hogy neki dicsőséget adjanak. Az ötödik is kiöntötte poharát a fenevad trónjára, és országa elsötétült, és nyelvüket rágták kínjukban, és káromolták a menny Istenét kínjaik és fekélyeik miatt, és nem tértek meg cselekedeteikből. A hatodik is kiöntötte poharát a nagy folyóvízre, az Eufráteszre, és kiszáradt annak vize, hogy út készüljön a napkelet felől jövő királyoknak. És láttam a sárkány szájából, a fenevad szájából és a hamis próféta szájából három, békához hasonló, tisztátalan lelket kijönni, mert ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek, és elmennek az egész földkerekség királyaihoz, hogy összegyűjtsék őket a mindenható Isten nagy napjának harcára. Íme, eljövök, mint a tolvaj. Boldog, aki vigyáz, és őrzi ruháit, hogy mezítelenül ne járjon, és meg ne lássák szégyenét. Összegyűjtötték őket arra a helyre, amelyet héberül Harmagedónnak neveznek. A hetedik is kiöntötte poharát a levegőbe, és nagy hang hallatszott a templomból a tróntól, amely ezt mondta: Meglett! Ekkor villámlás, égzenés, mennydörgés és nagy földrengés támadt. Olyan nagy volt a földrengés, mint amilyen nem volt, amióta ember van a földön. A nagy város három részre szakadt, és a pogányok városai összedőltek, és Isten megemlékezett a nagy Babilonról, hogy inni adjon neki bosszúálló haragja borának poharából. És eltűnt minden sziget, és a hegyek sem látszottak többé.

19. fejezet

És láttam a megnyílt eget, és íme, egy fehér ló, és aki azon ült, annak neve Hű és Igaz, aki igazságosan ítél és harcol, és a szeme olyan, mint a tűzláng, és a fején sok korona volt, és a neve volt rá felírva, amelyet senki sem tud, csak ő maga, és vérbe mártott ruhába volt öltöztetve, és így hívták őt: Isten Igéje. Mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. Szájából éles kard jött ki, hogy azzal verje a pogányokat, vasvesszővel fogja legeltetni őket. A mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját fogja taposni. Ruhájára és derekára oda volt írva a neve: királyok Királya és uraknak Ura. És láttam egy angyalt állni a napban, aki hatalmas hangon kiáltott minden madárnak, amely az ég közepén repdesett: Jöjjetek, gyülekezzetek a nagy Isten vacsorájára, hogy egyétek a királyok, vezérek és hatalmasok húsát, a lovaknak és a rajtuk ülőknek és mindenkinek a húsát: szabadokét és szolgákét, kicsinyekét és nagyokét!

20. fejezet

És láttam egy angyalt leszállni a mennyből, akinél az alvilági mélység kulcsa volt és egy nagy lánc a kezében. Megfogta a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán, és megkötözte ezer esztendőre, és levetette a mélységbe, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy többé meg ne tévessze a népeket, míg el nem telik az ezer esztendő, azután el kell oldoztatnia egy rövid időre. És láttam egy nagy fehér trónt és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnt a föld és az ég, és nem volt hely számukra. Láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket a trón előtt állni, és könyvek nyittattak ki, majd egy másik könyv nyittatott ki, amely az élet könyve; és a halottak a könyvekbe írottak alapján ítéltettek meg, cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne levő halottakat, és a halál és a pokol is kiadta a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki a cselekedetei szerint. A halál és a pokol pedig a tűz tavába vettetett. Ez a második halál, a tűz tava. Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, a tűz tavába vettetett.

21. fejezet

És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.
És hozzám jött a hét angyal közül egy, akinél a hét utolsó csapással telt hét pohár volt, és így szólt hozzám: Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét. Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely a mennyből, Istentől szállt alá. Benne volt az Isten dicsősége, és fénye hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristálytiszta jáspiskőhöz.
Templomot nem láttam abban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak temploma. És a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége megvilágosítja azt, és annak lámpása a Bárány. A népek annak világosságában járnak, és a föld királyai abba viszik dicsőségüket. Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig ott nem lesz, és a pogányok oda viszik dicsőségüket és tisztességüket, és nem megy be abba semmi tisztátalan, sem aki utálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak azok, akik beírattak az élet könyvébe, amely a Bárányé.

 

22. fejezet

És megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered. A város utcájának közepén és a folyóvízen innen és túl van az élet fája, amely tizenkét gyümölcsöt terem, minden hónapban meghozva gyümölcsét, és a fa levelei a népek gyógyítására valók. Semmi elátkozott nem lesz többé, és az Isten és a Bárány trónja benne lesz, és szolgái szolgálnak neki, és látják az ő arcát, és a neve a homlokukon lesz. Éjszaka nem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úristen lesz a világosságuk, és uralkodnak örökkön-örökké. És azt mondta nekem: E beszédek megbízhatóak és igazak, és az Úr, a próféták lelkének Istene küldte el angyalát, hogy megmutassa szolgáinak őket; ennek hamarosan meg kell történnie. Íme, hamar eljövök. Boldog, aki megtartja e könyv prófétai beszédeit. Én, János vagyok az, aki ezeket hallottam és láttam. És amikor hallottam és láttam, leborultam az angyal lába előtt, hogy imádjam őt, aki nekem ezeket megmutatta. Ő pedig azt mondta nekem: Vigyázz, ne tedd, mert szolgatársad vagyok neked és a te testvéreidnek, a prófétáknak és azoknak, akik megtartják e könyv beszédeit. Az Istent imádd! Azután azt mondta nekem: Ne pecsételd le e könyv prófétai beszédeit, mert az idő közel van. Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is, és aki mocskos, legyen mocskos ezután is, és aki igaz, igazságot cselekedjék ezután is, és aki szent, legyen szent ezután is. Íme, hamar eljövök, a jutalmam velem van, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint. Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég. Boldogok, akik megmossák ruhájukat, hogy joguk legyen az élet fájához, és bemehessenek a kapukon a városba. De kinn maradnak az ebek és a varázslók, a paráznák és a gyilkosok, a bálványimádók és mindaz, aki szereti és cselekszi a hazugságot. Én, Jézus küldtem az angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetekben. Én vagyok Dávid gyökere és sarja, a fényes hajnalcsillag. És a Lélek és a menyasszony így szól: Jöjj! És aki hallja, ezt mondja: Jöjj! És aki szomjúhozik, jöjjön, és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen. Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétai beszédeit hallja: Ha valaki ezekhez hozzátesz, azt Isten e könyvben megírt csapásokkal sújtja; és ha valaki elvesz e prófétai könyv beszédeiből, annak Isten elveszi az osztályrészét az élet fájából, a szent városból és azokból, amik e könyvben megírattak. Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, jöjj, Uram, Jézus! Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.

 

(További képek: https://index.hu/nagykep/2012/12/21/az_apokalipszis_ezer_arca/)

I. tételcsoport: Az önazonosság küzdelmei

Az emberi létezést 30 ezer évig vallások határozták meg. A vallásnak két célja van: rendet tenni a társadalomban, kiteljesíteni az egyént. A kereszténység előtti („törzsi”) vallásokban az előbbi volt hangsúlyos, a kereszténységben az utóbbi. (Bár nem sokáig, mert a római egyház a hívek kontrollálása érdekében hamar visszatért a bálványimádáshoz.)

 

Az első tételcsoport hőseinek közös vonása, hogy a személy szabadságát képviselik. Belső törvényt követve szállnak szembe a társadalmi előítéletekkel. Antigoné az istenek parancsára hivatkozik Kreón szava ellenében. Jézus az Atya(„isten”) kegyelmére hivatkozik a zsidók kegyetlen törvényei ellenében. Rómeó és Júlia a szerelemre hivatkoznak szüleik gyűlölködése ellenében. A sorsuk minden esetben vértanúhalál.

 

1. tétel: Szophoklész: Antigoné

 

 

i.e. 5. század, Athén

Dionüszosz-ünnep

thébai mondakör

előzmény: Oidipusz tragédiája, Polüneikész vs Eteoklész, Kreón parancsa

konfliktusok:

1. Antigoné vs Iszméné

2. Kreón vs Antigoné (Iszméné)

3. Kreón vs Haimón

4. Kreón vs jós

5. Kreón + kar

6. vég (visszaüt a hübrisz)

tragédia műfaja: nagy emberek bukásán rendülünk meg

 

2. Máté, Márk, Lukács, János: Evangélium

 

időszámításunk kezdete, Jeruzsálem

a zsidó vallás válsága: az istenük (Jahve) bálvány, a törvényük (Tóra) embertelenül szigorú > kineveli a legrosszabb fajta vallásos embert: farizeus (önelégült, képmutató, ítélkező)

a kereszténység születése: a tékozló fiú története (isten: megbocsátó apa, emberek: testvérek – egyetemes értékrend)

a hős útja:

1. hívás (szenteste)

2. mentor (Keresztelő János)

3. küszöb (bevonulás Jeruzsálembe)

4. próbák (pl.: vízen járás)

5. krízis (a három sátáni kísértés)

6. küzdelem (per, kereszthalál)

7. újjászületés (feltámadás)

8. megosztás (pünkösd, a szentlélek kiáradása – egyedi lélek, szabadság és felelősség)

 

3. Shakespeare: Rómeó és Júlia

 

 

16. század, Anglia

misztériumjáték + kocsmaszínház = Globe

cselekmény: 5 nap

kamasz-tragédia (valami nagy dolog áll a hős önmegvalósításának útjában)

1. megismerkedés (álarcos bál: nincs jelölve a társadalmi szerep – valódi személyiség mutatkozik meg)

a két fiatalnak duplán tilos találkozni (családi viszály, keresztény illem)

huncutság: Rómeó vallásos képekben udvarol

 

2. erkélyjelenet

What’s in a name? név: társadalmi helyzet

titkos házasság: kilépnek a társadalomból, meghaladják az ösztöneiket

kizárólag „isten”-nek felelnek meg (belső én, valódi személyiség)

 

II. tételcsoport: A reneszánsz ember

már nem középkori, még nem újkori

a reneszánsz ember nem fél (nincs bálványa), és nem álmodozik (nem kerget utópiát)

a jelenben él, harmóniában (test és lélek)

megtalálta „isten”-t (belső én, valódi személyiség, szabadság)

 

4. tétel: Balassi Bálint

 

16. század, három részre szakadt Magyarország

rendkívüli műveltség (9 nyelv, reformáció, reneszánsz irodalom)

keresi önmagát: a magyar irodalom első verseskötete (lírai önéletrajz, személyiségének verses vetülete, vallomás-playlist)

meghaladja önmagát: lovagi életfelfogás (a katonát az ösztönök irányítják, a lovag egyetemes értékrendet vall)

 

udvari/lovagi szerelem: gesztus, amely felemeli a nőt

(a középkor patriarchális felfogása szerint a nő másodrendű, a fiatalasszonyok boldogtalan érdekházasságokban szenvednek, nincs út a nő kiteljesedésére)

a lovag letérdel (a keresztény alázat jelzése) > az asszony választ, hogy számára a lovag szolga, rab vagy senki  

 

III. tételcsoport: A közösségi hős térvesztése

Közösségi hős: aki végigjárja a hős útját, azaz: önmagát legyőzve fontos emberi tapasztalathoz jut, és ezt megosztja a közösséggel (pl.: Jézus legyőzi az önzés kísértéseit, felülemelkedik a társadalmi előítéleteken, és „szentlélek” képében elhozza a szabadságot)

 

Az újkorban fokozatosan hullik szét az az egyetemes közösség (kereszténység), amelyért érdemes áldozatot hozni:

17. század: harmincéves háború (protestáns vs katolikus)

18. század: „felvilágosodás” (tudomány vs egyház)

19. század: nacionalizmus (nemzet vs nemzet), második ipari forradalom (gazdaság vs gazdaság)

(nacionalizmus: új vallás, amely a törzsi létbe veti vissza Európát – lásd: világháborúk)

 

Zrínyi még az egész keresztény Európáért küzd. Petőfi a nemzetért harcol, de szembe kerül a néppel. Jókai hőse abbahagyja az ősapja által elkezdett harcot, és önmagába fordul.

 

5. tétel: Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem

 

17. század, magyar végvárak

két Zrínyi Miklós volt (1. a várvédő dédapa, 2. az író/hadvezér dédunoka)

az író két fronton harcolt: török ellen, protestánsok ellen

célja: vallási egység (katolikus győzelem), török kiűzése

nagy tettei:

1. téli hadjárat (1663, merész akció, a török kiűzésének lehetősége)

2. barokk eposz megírása

 

barokk: művészeti stílus, amelynek célja a reformáció által elcsábított hívek visszaszerzése,  eszköze: érzéki lenyűgözés

eposz: merész a témaválasztás, hiszen vesztes csatát kell fenségesen megírni

a túlzás, nagyítás teszi fenségessé:

- nagy a tét: kis dunántúli vár – az egész keresztény Európát védi

- nagy a példakép: magyar hősök önfeláldozása – Krisztus önfeláldozásához hasonló

- lassítja az időt: a kirohanás  a valóságban néhány perc – az eposzban Zrínyi „lassan ballag”, megöli a szultánt (mert az Isten megengedte ezt a nagyszabású hőstettet)

vége: győzelem (erkölcsi értelemben), a hősök megdicsőülnek, rögtön a mennybe jutnak

 

 

 

Az alábbi gondolatmenet három (talán meglepő) állítást bizonyít:

1. A nacionalizmus vallás.
2. A magyar identitástudat máig ószövetségi alapokon fogalmazódik meg.
3. A kollektív szabadság illúzió.

 

1. A nacionalizmus vallás

 

Miközben Péntek a menekülő kannibálokkal foglalatoskodott, én a kardommal elvágtam a szegény fogoly köteleit, amelyekkel a térde és karja szörnyen gúzsba volt szorítva. Felemeltem fektéből, és portugálul kérdeztem tőle, hogy kiféle.

- Christianus! - felelt latinul. Olyan gyenge volt, hogy alig bírt szólni vagy talpra állni. Elővettem a zsebemből az üveget, és intettem neki, hogy igyon. Miután ivott, kenyeret is adtam neki, amit szintén elfogyasztott. Megkérdeztem, milyen nemzet szülöttje.

- Spanyol - mondta.

 

A középkori kereszténység (minden torzulása ellenére) biztos identitást adott a nyugati embernek, aki a Robinsonból vett részlet tanulsága szerint még a 18. század elején is elsősorban vallásos alapon határozta meg önmagát. A kiszabadított fogoly a „Ki vagy te?” kérdésre így felel: „christianus”, azaz keresztény. Nemzeti hovatartozását csak a második helyen tartja számon. Száz év múltán megfordul a sorrend, és az egész nyugati világ számára a nemzettudat lesz a legfontosabb identitásképző. Az érzelmi-logikai szerkezet megmarad, de a tartalom ijesztő módon változik:

 keresztény a 18. század elején:
- Isten az atyám
- minden ember a testvérem
- Jézus a példaképem

nacionalista a 19. század elején:
- a spanyol nép szülötte vagyok
- a többi nép idegen
- példaképem az „igaz spanyol”

 

A nemzeti kiválasztottság-tudat mellett megjelenik a más nációkkal szembeni idegenség, és (ami a legveszélyesebb) egy elvont ideál arról, hogy mit is jelent egy bizonyos nemzet hű tagjának lenni. A 10.A osztállyal március 15-re készülve megvitattuk, vajon mitől magyar valaki. Megpróbáltunk egzakt (pontos, vagy ha úgy tetszik: tudományos) definíciót találni a magyarságra mint identitásra. A következő válaszok születtek:

Magyar az, aki:

- Magyarországon született
- családja, ősei magyarok
- magyarul beszél
- magyar szokásokat követ
- magyar állampolgár
- DNS-e szerint magyar
- belső döntése szerint magyar

 

A lista érveinek nagy része erősen vitatható. Az első kizárja az elcsatolt területeken vagy emigrációban született magyarokat. A második kizárja például a szlovák származású Petrovics (Petőfi) Sándort. A harmadik kizárja Petőfi kedvenc hadvezérét, a magyar hősként számon tartott Bem Józsefet (Józef Zachariasz Bem), aki egy szót sem tudott magyarul. A negyedik igen relatív, hiszen a magyar szokások nagy része keresztény (tehát egyetemes). Az ötödik pusztán adminisztratív kérdés: „a magyar állampolgársági törvény biztosítja a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségét mindazon külföldieknek, akik meghatározott ideje (8 év) az országban élnek”. A hatodik pedig amennyire egzakt, annyira hozhat döbbenetes eredményt, hiszen az évezredeken át vándorló magyarságban török, szláv, zsidó, cigány és még ki tudja hányféle gén keveredik.

 

Az jutott legközelebb a megoldáshoz, aki szerint a nemzeti identitás egyfajta belső döntés: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Tehát kollektív önazonosságunk „vall”-ási alapú. Magyarságunk, nemzeti identitásunk nem tudományos, hanem vallási kérdés. Ennek a látszólagos szózsonglőrködésnek a jelentőségét akkor értjük meg, ha a nacionalizmusra nem a romantikus nosztalgiával ködösített 19. század felől tekintünk, hanem száz évvel később a világháborúk felől. Aldous Huxley 1946-ban írja „Tudomány, szabadság, béke” című könyvében:

 

Az az erkölcsi kár, amit a háború sok millió férfi, nő, de különösen gyermek lelkében okozott, az helyrehozhatatlan. És persze nem csupán ezek az áldásai a nacionalizmusnak, amit bálványimádó vallásként magunknak kitaláltunk (visszautasítva Isten atyaságát és az emberek testvériségét). A világ fel van parcellázva mintegy ötven adminisztratív egységre, melyek magukat nemzetnek nevezik. Minden ilyen nemzetnek van egy államvallása: nevezetesen a legfőbb értékként, vagy Istenként tisztelt nemzet maga. Hogy a mintegy ötven nemzeti moloch (bálvány) egyikének hívőjévé lehessünk, szükségképpen és automatikusan keresztes vitézeivé kell válnunk az összes többi molochok hívői elleni háborúnak. A nacionalizmus erkölcsi romlásra vezet, mert tagadja az egyetemességet, tagadja az egy Isten létét, tagadja az ember emberi értékét; és mivel ugyanakkor erősíti az elzárkózást, bátorítja a hiúságot, gőgöt és önelégültséget, felkelti a gyűlöletet és hirdeti a háború szükségességét és jogosságát. (…)

 

A fenti sorok szomorú igazolására Petőfit idézzük:

 

„A háboru istene újra
Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván
Lóra ül és végigszáguld a messze világon,
És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja.
Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma
Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.”
(Az ítélet, 1847)

„Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját”
(A XIX. század költői, 1847)

„Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk…”
(Nemzeti dal, 1848)

 

Ha egy kicsit félretesszük a Petőfi iránti lángoló rajongásunkat, akkor annak láthatjuk ezeket a sorokat, amik valójában: nyers politikai uszításnak. Semmit nem szépít rajtuk a cél (nemzeti függetlenség) „szentsége”. Az őskori törzsekre emlékeztető vad indulatuk nem érdemli meg a hazaszeretet nevet. (Ezzel Thomas Mannt idéztem, aki szerint a nacionalizmus egy betegség, amely „túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje”.) Súlyos torzítás Petőfi részéről, hogy a történelmi fogalmakat (gyarmatosított-gyarmatosító) összekeveri az erkölcsi kategóriákkal (jó-rossz); a fegyveres felkelést Isten akaratával igazolja; elátkozza a kevésbé szélsőséges nézeteket valló honfitársait; valamint bálványozza a népet és a hazát. Ez utóbbi szüli a leghátborzongatóbb szókapcsolatot: „magyarok istene”. Ebben az összefüggésben Isten már nem a világ teremtője, nem az egyetemes értékrend szimbóluma, hanem egy nemzet irigyen őrzött „tulajdona” – lényegében egy törzsi bálvány. 

 

A Nyugat olyan világ még a XIX. században is, amely hisz, de mivel a vallásos hit hanyatlásnak indult, egyre nagyobb teret nyernek a szekularizált hitek, nevezhetjük ezeket vallásoknak: elkötelezettség és buzgóság tekintetében követőik nem maradnak el a szó szoros értelmében vett vallások hívei mögött. Így hát, paradox módon, a viszonylagos vallási apály dacára a XIX. századot igen magas fokú idealizmus jellemzi. A nemzet kétségen kívül vallás volt. Meghaltak érte a barikádokon, elvéreztek a lövészárkokban. Egy adott pillanatban minden a nemzet logikájába illeszkedett. (Lucian Boia: A nyugat hanyatlása)

 

  

2. A magyar identitástudat máig ószövetségi alapokon fogalmazódik meg

 

A fentiek értelmében vallásnak nevezhetjük azokat az eszméket, amelyek az élet minden területét az ellenőrzésük alá vonják. Mítoszaik teljes világmagyarázatot adnak, rendszerbe foglalják az egész létezést, az istenség legmagasabb céljától egészen a legapróbb higiéniai szabályokig. Ezeket a mítoszokat tekintélyes dokumentumok, szent könyvek őrzik. Petőfi maga is a nagy világvallásokra hivatkozik, amikor megnevezi a nacionalizmus szent könyvét:

 

Ott a magányban buzgón olvasá,
Miként a hívő a koránt
S mint a zsidó a bibliát,
Olvasta ott buzgóan a
Világtörténetet.
Világtörténet! mily csodálatos könyv!
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
(Petőfi: Az apostol)

 

A nemzeti identitás szent dokumentuma tehát a történelemkönyv. Ez a kronológiai rendbe szervezett eseménysor hol nyíltan, hol rejtetten tükrözi az adott nép mítoszát, képét önmagáról, a világban elfoglalt helyéről. A nyugati világ első történelemkönyve az Ószövetség volt. A benne megformált történelmi tudat sokáig ható mintát adott a nyugati világnak. A múlt-jelen-jövő idősíkjait egy értékrendszerbe helyezte, amelyben a dicsőséges múlt és ígéretes jövő között hanyatlásként, válságként mutatkozott a jelen.

 

 

A formula évszázadokon át megmaradt, csak a nevek változtak. A zsidók számára Dávid király uralkodása volt az aranykor, a keresztényeknek az édenkert, az újkor elején a Rousseau-féle természeti állapot, a 19. században pedig a nép dicső csatákkal teli hőskora. A zsidó utópia az Új Jeruzsálem látomása volt, a középkorban a mennyország, a 18. században a társadalom felemelkedése (közjó), a 19. században pedig a nemzet felemelkedése.

 

Aranykor és utópia közös vonása, hogy mindkettő a végletekig idealizált: múlt, ami sose volt, jövő, ami sose lesz. Mindkettő veszélyes: a múlt túlértékelése kollektív önsajnálathoz vezet (lásd: Himnusz), a jövő túllihegése pedig meddő álmodozáshoz (Petőfi látomásversei).

 

Zsidó és a magyar sors párhuzamba állítása a 16. század óta folyamatosan jelen van a magyar irodalomban. Farkas András, Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor meghatározó munkáinak történelemszemlélete épül az ószövetségi képletre, amely így foglalható össze:

1. szövetség: az istenség kiválasztja a népet, szövetséget köt vele

2. aranykor: a múlt legszebb időszaka, fejlődés, virágzás

3. hanyatlás: a nép súlyos hibákat követ el, mire az istenség büntetéssel válaszol

4. utópia: a nemzeti felemelkedés ígérete

 

1. Szövetség

A zsidó és magyar identitás meghatározó motívuma a vándorlás. Mindkét nép mítoszában küzdelemként jelenik meg a letelepedéshez megfelelő hely megtalálása. A zsidókat Mózes, a magyarokat Árpád vezeti az „ígéret földjére”. A megérkezés, megbékélés feltétele az istenség törvényeinek elfogadása. Mózes lehozza a hegyről a kőtáblákat, rajta Jahve parancsai - I. István király pedig megkapja a koronát, rajta a kereszt, jelképezvén a római egyházhoz való csatlakozást. Mindketten megküzdenek hitük egyeduralmáért: Mózes szétveri az aranyborjút (jelképesen leszámolva a bálványimádással), István felnégyelteti Koppányt (jelezvén, hogy így jár, aki ragaszkodik a pogány hagyományokhoz).

 

„Azért ez országot mind nevezik vala
Tejjel, mézzel folyó az kövér földnek”
(Farkas András: Az zsidó és magyar nemzetről – 16. század)

 

„Scitiábol, azt mondom, kihoztam üket,
Miként Egyiptusbul az zsidó népeket,
Hatalmas karommal verém nemzeteket,
Mindenütt rontám, vesztém ellenségeket.
Téjjel-mézzel folyó szép Pannoniában,
Megtelepitém üket Magyarországban”
(Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem – 17. század)

 

„Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz - 19. század)

 

„Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.”
(Petőfi Sándor: A XIX. század költői – 19. század)

 

 

 

2. Aranykor

Az aranykor mindig mesés színezetet ölt: az apró Dávid legyőzi a hatalmas Góliátot, majd felvirágoztatja a zsidó népet. A Duna jegén 15 évesen királlyá koronázzák Hunyadi Mátyást, aki Magyarországot Európa élvonalába emeli. Dávid királynak 150 zsoltára olvasható az Ószövetségben, Mátyásról legalább ennyi történet a mesekönyvekben. A 19. század nosztalgikus (vagy intő) visszatekintéseinek állandó szereplője a 15. század második felének legendás királya:

 

„Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!”
(Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz – 18. század vége)

 

„S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)

 

„Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.”
(Vörösmarty Mihály: Szózat – 19. század)

 

 

3. Hanyatlás

A népek nem képesek olyan önvizsgálatra, mint az józan emberek. Ha válságba kerülnek, többnyire bűnbakot keresnek. A bűnbak kijelölés mélyen a gyökerezik a zsidó hagyományban: jom kippur napján fogtak egy kecskét, jelképesen ráaggatták a bűneiket, aztán kizavarták a farkasok közé. A zsidók bűnbakjai a Mózes előtti időkből az egyiptomiak (akik fogságban tartották őket), majd a babiloniak (akik fogságba hurcolták őket), végül a rómaiak, akik megszállták a földjüket.

A 19. században mi magyarok is három bűnbakot tudtunk felmutatni: Mátyás előtt a tatárok, utána pedig a törökök és az osztrákok. Évszámokban: 1241-42 tatárjárás, 1526 mohácsi csatavesztés a törökkel szemben, 1541 az ország három részre szakadása, 1686 Buda visszavétele, osztrák megszállás.

 

„Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajúl?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorúlt hazádon?
(...)
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma
(...)
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!”
(Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz – 18. század vége)

 

„Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)

 

Míg a tatárokat és a törököket gond nélkül meg lehetett nevezni a 19. században, az osztrákokra már jóval finomabban kellett utalni. Arany János óangol balladafordításnak álcázza A walesi bárdokat, nehogy valaki Ferenc császárt vélje felfedezni Edward alakjában. Kölcsey Ferenc pedig az alcím segítségével datálja vissza a Himnuszt „a magyar nép zivataros századai”-ba, tehát a középkorba. A korabeli magyarság persze dekódolja a megfelelő szövegrészeket, és a Himnusz hatodik szakaszában az osztákok elől menekülő II. Rákóczi Ferencet ismeri fel:

 

„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)

  

 

Hozzá kell tenni: nem csak külső ellenséget nevezünk meg bűnbakként. A 19. században erősödik fel az egyik kedvenc magyar mantra: a széthúzás. Ha két magyar találkozik, rögtön három pártot alapítanak – szokták mondani. A legenda szerint az ezeréves „turáni átok” miatt nem tud megbékélni magával a magyarság. A Himnusz „balsorsot” emleget, a Szózat „átoksúlyt” - ez utóbbit Vörösmarty részletesen is definiálja:

 

„Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,
„Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.”
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
S véresen a diadalt végre kivítta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.”
(Vörösmarty Mihály: Az átok - 19. század)
 

„De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.”
(Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke - 19. század)

 

  

4. Utópia

„Várja, mint zsidó a messiást” – a sokszáz éves szóláshasonlatból kiderül, hogy már az egyszerű nép is ráérzett az Ószövetség legfontosabb motívumára: a várakozásra. Kétezer évvel ezelőtt a rómaiak által megszállt zsidóság mély válságban volt. Azt remélték, a próféták ígérete szerint egy Dávidhoz hasonló király emeli majd fel őket, és vezeti be az „Új Jeruzsálembe”. A messiást erős kezű vezetőnek, forradalmárnak képzelték, aki harcba viszi őket, elzavarja a megszállókat, és visszahozza az aranykort.

 

„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”
(Vörösmarty Mihály: Szózat - 19. század)

 

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”
(Petőfi Sándor: A XIX. század költői - 19. század)

 

 
„Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.”
(Vörösmarty Mihály: A Guttenberg-albumba - 19. század)

 

Ha szélesebb távlatban gondolkodunk, akkor felismerhetjük, hogy az „Új Jeruzsálem” a történelem legveszélyesebb utópiája. Addig nincs gond, amíg csak a képzeletben él – akkor válik rémálommá, ha meg akarják valósítani. A francia forradalom, a fasizmus és a kommunizmus mind az „Új Jeruzsálem” későbbi verziói. Közös motívumuk az erőszak és a hiúság:

„Szabadság, egyenlőség, testvériség – vagy halál.”
(A francia forradalom jelszavai – 18 század)

 

„Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.”
(Eugène Pottier: Internacionálé – 19. század)

 

„Deutschland, Deutschland über alles,
Über alles in der Welt.”
(Németország himnuszának kezdete 1933 és 1945 között)

 

„Make America great again!”
(Donald Trump szlogenje)

 

Petőfi 1847-ben még le akarta hozni a „mennyországot” a földre, azaz konkrét társadalmi valósággá akarta tenni a tökéletes világot:

 

 

„Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.
Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk
Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.”
(Petőfi Sándor: Ítélet – 19. század)

 

 

1. kép
1867 kiegyezés, létrejött az Oszták-Magyar Monarchia
hosszú vívódás végére tett pontot

(előzményei:
1686-ban "felszabadították" Magyarországot az osztrákok
1703-1711 Rákóczi-szabadságharc
1795 Martinovics Ignác-féle szervezkedés
1848 forradalom
1848-49 szabadságharc)

2. kép
1896 (1)896 = Millenium, a honfoglalás ezer éves évfordulója
Budapest világváros
az első földalatti a kontinensen
a főváros ledolgozott a 100-200 éves lemaradottságból (de csak a főváros)
elindul a polgárosodás, középréteg alakul ki

3. kép
Nyugat, irodalmi folyóirat 1908-ban indult
ahogy neve is mutatja: nyugati színvonalú
szerzői: Ady, Babits, Móricz, Kosztolányi
haladás a szellemi életben, végre szakítunk a Petőfi-utánzással

4. kép
1912-ben elsüllyed a Titanic
szimbolikus esemény: a kapitalista haladás veszélyeire figyelmeztet
az ember nem isten

5. kép
1913 Federal Reserve megalakulása az USA-ban
itt születik a bankmaffia
innét egy magáncég bocsátja ki a dollárt

6. kép
első világháború 1914-18
oka: a világ újrafelosztása
nemzetközi nagytőke játszmája
a valuták ütköznek meg, nem a nemzetek

7. kép
1917-ben Lenin egy puccsal megszerzi a hatalmat Oroszországban
a marxi eszme "megvalósítása" (Marx figyelmeztetett, hogy az eszméjét csak egy erős gazdasággal rendelkező országban szabad megvalósítani. Ha gyenge a gazdaság, abból csak diktatúra lesz.)

8. kép
Tanácsköztársaság Magyarországon ("vörös terror")
1919-ben zajlott, 133 napig tartott, úgy is nevezik: "az első kommunizmus"
nem más, mint Leninék balhéjának magyar verziója
vezetője: Kun Béla
kb 4 hónapnyi terror, amelynek lényege: elvenni a javakat az elittől, és új alapokra helyezni az ország működését
marxi módszer:
1. lépés: proletárdiktatúra (erőszakos változtatás a munkásosztály vezetésével - valójában nem a munkások vezetik, hanem egy szűk kalandor csoport)
2. lépés: szocializmus (átmeneti korszak, mindenki a társadalomban "szintbe" kerül egzisztenciálisan)
3. lépés: kommunizmus (a cél megvalósulása: teljes egyenlőség)

9. kép
Horthy-korszak 1920-tól ("fehér terror")
pozitívum: elindul a tanyasi oktatás
negatívum: visszahozzák a régi nemesi rendszert, nem osztanak földet (megmarad a nagybirtokrendszer), nem fejlődik az ország
később "reakciós kornak" nevezték Horty idejét: múltba visszalépés

10. kép
1920 Trianon, elveszítjük az ország területének 2/3-ad részét
pozitívum: eltűntek Magyarországról a kisebbségek (szerb, szlovák, horvát, román, bosnyák), így később nem támadtak ránk autonómiát (önrendelkezést) követelve

11. kép
1920 numerus clausus törvény "zárt szám" - korlátozás az egyetemek és főiskolák zsidó származású hallgatóinak
csak olyan arányban lehetnek felsőoktatásban a zsidók, ahogy a társadalomban vannak (kb 5%) - addig kb (80-90%)
sokallják a zsidók kulturális/gazdasági hatalmát

12. kép
1922 Szovjetunió erőszakos kialakítása

13. kép
1929 gazdasági világválság

14. kép
1933 Hitler hatalomra jutása (sörpuccs)
ő az első médiacsászár
Reichstag felgyújtása

15. kép
1933 USA: a dollárnak nem az arany a fedezete többé
Az USA gazdaságpolitikája magánkézbe kerül, a Federal Reserve annyi dollárt nyomtat, amennyit akar.

16. kép
II. világháború 1939-45
látszólag nemzeti alapja van a szembenállásnak
valójában gazdasági
aljas dolgok:
Németország: 6 millió ártatlan embert végeznek ki szisztematikusan
USA: gazdasági eszközökkel felcukkolták Japánt, aki lebombázta Pearl Harbour-t -> az USA belépett a háborúba
(előtte a közvélemény 85%-a ellenezte a háborút, a bombázást követő héten 1 millió önkéntes lépett a hadseregbe) -> atombomba ledobása
Szovjetunió: megerősödött katonai és politikai értelemben is, és életveszélyessé vált a kommunista ideológia miatt, népirtás, besúgóhálózat

17. kép
1945. április 4. hazánk "felszabadulása"
valójában: szovjet megszállás

18. kép
Magyarországon a Tanácsköztársaság miatt gyűlölték a kommunistákat
az első szabad választáson (1945-ben) meg is buktak
szovjet befolyással szerezték meg a hatalmat:
- 45-ben a Független Kisgazdapárt nyert, de szovjet nyomásra koalíciós kormányt kellett alakítani (be kellett venni a kommunistákat: belügyminisztérium)
- kialakították a politikai rendőrséget
- 1947-ben választási csalás (kékcédula)

1. kulcs: KORSZELLEM

Minden irodalmi alkotásnak van társadalmi vetülete. A szóbeli tételek esetében ezeket részletesen megbeszéltük, az írásbelin eléd kerülő novella esetében te magad vizsgálod meg. Önállóan méred fel, hogy milyen törvényszerűségek határozzák meg az adott társadalom működését. Itt most nem az írott paragrafusokra gondolunk, hanem inkább egyfajta „korszellemre”, amely az ember és a társadalom viszonyát rögzíti, tisztázza a közösség egyénnel szembeni elvárásait. Vannak cselekedetek, amelyeket támogat, vannak, amelyeket ellenez. Novellák értelmezésekor érdemes megvizsgálni, hogyan viszonyulnak a szereplők a korszellemhez, megfelelnek-e neki, vagy éppen szembe mennek vele.

Példa:
2019 májusi érettségi. Mándy Iván Nyaralás című 1956-os novellájában a fiú óvatosan próbálja felkészíteni a világháború előtt szocializálódott édesanyját, hogy a nyaralóhely munkásosztálybeli vendégei nem fogják eltűrni az úri világból hozott beszéd- és viselkedésmódot. A kommunista korszellem ugyanis egyenlőnek tekint mindenkit, elutasítja a „reakciós kor” rangjait és életmódját. A fiú így érvel az édesanyjának: „Tudja jól, hogy ez egy olyan üdülő… ahol különféle emberek vannak, üzemekből meg innen-onnan… Szóval, ha megérkezünk, ne közölje mindjárt, hogy kúriai bíró volt a férje.” „És azt sem kell említeni, hogy több cselédünk volt.” „És a közös étkezésen ne forgassa, nézegesse a kanalat, mintha ragályos betegtől kapta volna.” Az édesanyja azonban már idős ahhoz, hogy megváltoztassa régi beidegződéseit, így az egész nyaralást mélységes magányban és elveszettségben tölti.

Vigyázat!
Ha a társadalom által támogatott viselkedést a „jóval” azonosítod, az elutasítottat pedig a „rosszal”, akkor nagy lesz a csábítás, hogy moralizálj, azaz erkölcsi ítéletet mondj. Mint például a 2020-as tavaszi érettségin, ahol nagyon magas labdát dobott fel a feladat. Fekete István: Tolvaj című novellája kapcsán kérte, hogy „mutassa be a gyermek és a felnőttek világának ellentétét”. Sok érettségiző a novella valódi tartalmáról megfeledkezve futott bele közhelyes fejtegetésekbe, mint például: „Sajnos az idősek nem értik a fiatalokat, ezért gyakran ellenségesek velük.” Volt, aki (félve, hogy a javító tanár megsértődik a korosztályát ért kritikán) tovább rontott a helyzeten, és megfejelte az előbbi mondatot egy kiegyenlítésnek szánt függelékkel: „És hát néha a fiatalok is túl türelmetlenek az idősekkel.” Nehéz kiirtani az érettségi dolgozatokból ezt a semmitmondó moralizálást, amely valószínűleg a felső tagozatos fogalmazás órák mellékhatása. 

Korszellemből Törvény
A korszellem sosem ismeri el az egyént. Csak úgy tud működni, ha általánosít, tehát az egyes embert egy idealizált fogalomhoz, a társadalomhoz méri. Ha jobban belegondolunk, szörnyű, hogy a valódi hús-vér személyt egy fikció függvényévé teszi. Ha egy tárdadalom elitjében megvan az erő (és az alattvalóik elég buták hozzá), akkor a korszellem Törvénnyé válhat. Módja ugyanaz, amit az előző bekezdésben írtam a moralizálásról: a társadalom az általa támogatott viselkedést a „jóval” azonosítja, az elutasítottat pedig a „rosszal”. Amint megvannak rá az eszközei, üldözni (rosszabb esetben: irtani) kezdi azt, ami „rossz”, ami „más”. Hiába tiltakozik az egyes ember, hogy az a „másság” nem más, mint az ő személyisége. A gépiesen működő társadalom számára az ember mindössze egy statisztikai adat. Egyetlen dolog számít: megfelel-e a Törvénynek, vagy nem. A XX. század nem szól másról, mint arról a rettenetes folyamatról, ahogy a korszellem "bedarálja" az embert. 

A XX. század korszellemének feltérképezéséhez az alábbi montázs és a "XX. század dióhéjban" cikk nyújt segítséget. Ezen a linken található: http://irodalom.net/cikk/151

 

„Kikkel tart ez?” – avagy: korszellem Kosztolányi Dezső: Édes Anna c. regényében

A regény a Tanácsköztársaság bukásának karikatúrájával indul. A szatirikusan túlzó kép Kun Bélát mutatja, amint repülőgépen menekül az országból, furcsa zsákmányokkal:
„Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.”
A lopott kincsek mind szimbolikusak, jelentésük az adott korszellem ismeretében fejthető meg:
- zserbó: a nagypolgári létet jelképezi. Bár Kun Béláék az egyszerű nép nevében indították a proletárdiktatúrát, ugyanúgy éltek, mint az általuk üldözött „burzsoázia”. Beköltöztek az Andrássy út kastélyaiba, és a legdrágább éttermekből rendelték az ebédeket a gyűléseikhez.
- grófnék, bárónék – „jótékony” hölgyek: ironikus utalás arra, hogy egyáltalán nem jótékonyságból mondott le az elit ezekről a kincsekről.
- templomi kelyhek: a kommunista hatalom egyházellenes. De nem azért mert ateista szellemű, hanem pont azért, mert nagyon is „vallásos”: bármilyen furán hangzik, a kommunizmus vallás. Ugyanazokkal az eszközökkel teszi mindenhatóvá az eszméit, amivel az egyház is tette. Azért pusztítja az egyházat, mert vetélytársat lát benne.

A regény végén Kosztolányi elejét veszi mindenféle politikai pletykának, és egy zseniális fordulattal (megint ironikusan) köpönyegforgatónak állítja be saját magát. Az utolsó fejezet utolsó jelenetében egy politikai ambícióktól túlfűtött ügyvéd (Druma Szilárd) és a haverjai Kosztolányi háza előtt sétálva az író politikai hovatartozásán vitáznak:

„- Nagy kommunista volt.
- Ez? - csodálkozott az első kortes. - Hiszen most nagy keresztény.
- Igen - tódította meg a második kortes. - Egy bécsi lapban azt olvastam, hogy fehérterrorista.
- Nagy vörös volt - ismételte Druma. - Pogány népbiztossal dolgozott. Le is fotografálták őket együtt a Vérmezőn.
- És mit csinált ott vele? - tudakolta az első kortes.
- Nézte - felelte Druma, titokzatosan.
- Nem értem - csóválta fejét az első kortes. - Hát akkor tulajdonképpen mit akar? Kikkel tart ez?
- Egyszerű - döntötte el a vitát Druma. - Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt a zsidók fizették meg, s az ő pártjukon volt, most meg a keresztények fizetik. Okos ember ez - kacsintott. - Tudja, hogy mit csinál.”

Ahhoz, hogy megértsük ezt a beszélgetést, tudnunk kell csoportosítani a fogalmakat.

A Tanácsköztársasághoz tartoznak:
- kommunista (mivel a marxi úton járnak)
- vörös (a nemzetközi munkásmozgalom zászlajának színe)
- zsidók (mivel a népbiztosok többsége zsidó származású volt)

A Horthy-korszakhoz pedig:
- keresztény (mivel az egyház mindig a nemzeti eszmét támogatja)
- fehérterrorista (mivel Horthy a tanácsköztársaság megtorlásával indított)

 

Összefoglalás
Mint láttuk, a műértelmező írásbeli feladathoz jól kell ismernünk a XX. század korszellemének hullámzásait. De ha átgondolod a szóbeli tételeket, akkor láthatod, hogy a korábbi műveknek is igen gyakori témája az egyén és a Törvény viszonya. Ezen a vonalon haladva bővítjük tovább a kulcsokat.

 

 

2. kulcs: ÉRTÉKREND

 

Ha tartalmas novellaértelmezést akarsz írni, akkor tekints úgy a világra, mint Goethe hőse: Werther. A veled egykorú ifjú szinte megszállott módon szemlélődött, megfigyelte az emberek legkisebb rezdüléseit, éppen úgy, ahogy saját gondolatait, vágyait, motivációit is. Egyik levelében három embertípust különböztet meg, éppen a mi szempontjaink alapján, azaz: hogyan viszonyulnak a társadalmi elvárásokhoz. (A könnyebb áttekinthetőség kedvéért számoztam a típusokat.) 

„Szerintem azok a legboldogabbak, (1.) akik napról napra élnek, mint a gyerek. Az hurcolja, vetkőzteti-öltözteti a babáit, és nagy áhítattal kerülgeti azt a fiókot, ahova anyuka elzárta a mézest, és ha végre megkapja, amit áhított, két pofára falva kiáltozza, hogy: Még! - Boldog lény az ilyen. Meg az olyannak is jó, (2.) aki ékes címkéket ragaszt a maga nyomorult foglalkozására vagy éppen a szenvedélyeire, az emberi nem üdvére-javára végzett hatalmas vállalkozásoknak tünteti fel őket. - Jó annak, aki ilyen lehet! Hanem az, (3.) aki alázatosan föl­ismeri, hogy mindennek mi a végső célja, aki látja, hogy milyen takarosan nyesegeti paradicsommá a maga kertecskéjét a polgár, ha jól megy dolga, sőt hogy még a szerencsétlenje is milyen rendületlenül liheg a maga terhe alatt a maga útján, és mindnek az a vágya, hogy csak egy perccel is tovább láthassa ennek a világnak a napfényét - nos, az ilyen ember szótlan marad, és ő is megalkotja magából a világát, és szintén boldog, mert embernyi ember. Amúgy meg, bármilyen korlátok közt él, mindig ott a szívében a szabadság édes érzése, az, hogy akkor hagyja el ezt a börtönt, amikor akarja.”

 

1. „Napról napra” - a természet értékrendje

Mi a közös a gyerekben, az állatban és a bűnözőben? Az, hogy nem törődnek a társadalmi elvárásokkal. A gyerek még nem, a bűnöző már nem, az állat számára pedig ismeretlen a társadalom fikciója. Mindnyájan önző állatnak születünk. „Elégítsd ki saját szükségleteid: táplálkozz, párosodj, küzdj!” - ezt diktálja az évmilliók során DNS-ünkbe égett kód. A fajfenntartás túlélő ösztöne nélkül nem lett volna esélyünk az evolúciónak nevezett véres háborúban. A természet értékrendje a nyers fizikai erőre épül. A természet értékrendje nem ismer semmiféle közösséget, alapegysége (és egyetlen élettani kategóriája) az: egyed. Ahogy a neve is mondja: „egy” - tehát minden egyed zárt világ, önmaga számára önmaga a legfontosabb.

A természet értékrendje megjelenik a hétköznapi beszéd számos szófordulatában, úgy mint: „ököljog”, „farkastörvény”, „evolúciós parancs”, „nagy hal megeszi a kicsit”, „az erősebb kutya peprodukálódik”. Irodalmi művekben pedig a szereplők cselekedetei vagy gondolatai árulkodnak róla. Móricz Zsigmond: Szegény emberek című elbeszélésének hőse egy adósságban úszó katona, aki rövid szabadsága alatt rablással akarja családja anyagi helyzetét rendbehozni. A kiszemelt ház árkában lapul, de nem mer megmozdulni, mert megszokta, hogy a fronton csak parancsra indul a támadás. Ahogy megvágja egy akácvessző, értékrendet vált, vagy mai kifejezéssel: „kijön belőle az állat”:

„Hiányzott a kommandó. Nem állt mögötte a káplár a paranccsal, se a Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta, rajta kutya szorítsd... s hideg verejték volt a homlokán.
Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszúródott a csuklójába, az ingen keresztül.
- Azt a mérges istenit, - mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.
Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.
- No megállj, - mormogta magában s nem tudta kire és miért fenekedik.”

Móricz hőse ösztönösen cselekedett, Jókai vad labancai azonban hideg fejjel átgondolt ideológia szerint fosztogatnak a pusztán. A Párbaj Istennel című regény nyitó jelenetében Isaszeghy Gábor egykori katonái keresik fel urukat némi zsákmány reményében:

„Az ugyan maga is labancvezér volt, talán éppen ennek a kóbor csapatnak a hadnagya; de hát mit árt az? A farkasok egymást is megeszik. Te úr vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te kövér vagy, mi éhesek vagyunk. Ez a törvény.”

Ám nem csak gyilkosokra érvényes a természet értékrendje, hanem mindenkire, aki saját alacsonyrendű szükségleteivel azonosul. Aki dohányzik, aki előre tolakszik a sorban, aki megalázza embertársát, aki korrupt - de még az is, aki a jogos kritikára így vág vissza: „Én ilyen vagyok, ezt kell elfogadni. Ilyen a természetem.”

 

2. „Ékes címkék” - a társadalom értékrendje

Amint az emberiség a civilizáció során társadalommá szerveződött, korábbi önző beidegződései (mivel ártanak a közösségnek) hirtelen bűnnökké váltak. Az állatkölyök önzését a környezet helyeslő visszajelzései erősítik - ezzel szemben az embergyerek önzését a társadalom már hibának, majd később bűnnek bélyegzi. A szocializáció az a folyamat, amelyben a közösség megmutatja az egyénnek a „helyes”, szabálykövető magatartásformákat. Aki megtanulja a leckét, azt „erkölcsösnek” nevezik, és vállba veregetik.

A társadalom értékrendjével azonosuló, szabálykövető embert mindig hevesen bírálta az irodalom. Aki ugyanis kizárólag a törvényekhez méri magát, az könnyen válik önelégült majommá. Az ókori farizeusokat Jézus támadta, a középkori képmutatókat vándordiákok gúnyolták, az önelégült polgárokat pedig rengeteg újkori szerző leplezte le Balzactól Nietzschén keresztül Kosztolányiig. 

A beteges rangkórságban szenvedő 19. századi Oroszország nagy formátumú írói hű képet adtak a társadalmi értékrenddel azonosuló embertípusról. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés című regényének hőse lesújtó ítéletet mond a szabálykövető emberről - elismerve ugyanakkor, hogy szükség van rá a társadalom működéséhez:

„Az alsóbbrendűek (közönségesek) fajtája, úgyszólván nyersanyag, amely csak arra való, hogy szaporodjék, és magához hasonlókat hozzon létre (...) általában csupa természete szerint konzervatív ember, rendszeretők, engedelmesek, és szívesen fogadnak szót. Szerintem szót is kell fogadniuk, mert ez a rendeltetésük, és az ő számukra ez nem megalázó.”

Gogol: A köpönyeg című elbeszélésének kishivatalnok hőse (azonosulva jelentéktelen társadalmi szerepével) elájul a tábornok előtt. A tábornok (azonosulva „tekintélyes” társadalmi szerepével) megmámorosodik a gondolattól, hogy szigorú szavaitól összesenek az alattvalói. Fokozza a jelenet komikumát, hogy a szerző leleplezi a „tekintélyes személyt”: elárulja, hogy szigorú modorát már jó előre, tükör előtt gyakorolta:

„Amikor megpillantotta Akakij Akakijevics alázatos arcát és ócska egyenruháját, odafordult hozzá, és érdes, kemény hangon azt kérdezte tőle: „Mit óhajt?” Ezt a modort már jó előre betanulta; magára zárkózva a szobájában, tükör előtt tanulgatta egy héttel azelőtt, hogy elnyerte a tábornoki rangot és jelenlegi állását.” „A tekintélyes személy pedig nagyon meg volt elégedve azzal, hogy a hatás minden várakozást felülmúlt, és teljesen megmámorosodott attól a gondolattól, hogy az ő szavától még el is ájulnak az emberek.”

A társadalom értékrendjével azonosuló ember (ismét Goethe szavával) „ékes címkéket ragaszt a maga nyomorult foglalkozására”. A polgár büszke az állására, a házára, a feleségére, a kocsijára, és abból építi fel önképét, hogy mindezeket ő „birtokolja”, és nem más. Ugyanilyen szánalmas a diplomás, aki a tudásával kérkedik, vagy a kétkezi mester, aki az ügyességével van nagyra. Szókratész már az ókorban megmondta: „Ugyanaz a hibájuk a jó kézmíveseknek is, ami a költőknek: mindegyik, aki a maga mesterségét jól végezte, azt képzelte, hogy minden más dologban is ő a legbölcsebb.” Ugyanezért megmosolyogni való a középiskolás önérzete, aki nagy mellénnyel vallja: „Engem nem érdekel az irodalom. Én autószerelő leszek!”

 

3. „Embernyi ember” - egyetemes értékrend

Időszámításunk kezdetén a társadalmi értékrend hordozói a különféle vallások voltak. A vallások egyik kellemetlen sajátossága, hogy összezárva nem nagyon tűrik meg egymást - részben emiatt került válságba kétezer évvel ezelőtt a Római birodalom. Az erkölcsi-világnézeti válság megoldását egy fiatal zsidó szekta mutatta fel. Ők voltak a korai keresztények. Legfontosabb újításuk, hogy példaképük (Jézus) olyan értékrendet képviselt, amely nem kötődik társadalomhoz, nem egy bizonyos kultúrának a lenyomata, nem egy bizonyos nép „szent tulajdona”. Hanem mindenki számára nyitott, mindenkit magába foglaló, egyszóval: egyetemes.

Nem szabad összekeverni a kereszténységet azzal, amit az egyház művelt az utóbbi ezerötszáz évben. A magát katolikusnak (egyetemes!) nevező intézmény mást sem csinált, mint védte saját hatalmi pozícióját, üldözve minden szabadgondolkodót - beleértve a valódi keresztényeket is (gondolj a kvékerek tömeges bebörtönzésére).

Az egyetemes értékrend nagy pillanatait nem a templomokban kell keresni, hanem például egy pálinka- és ködmönszagú felvidéki tárgyalóteremben, ahol egy angyali teremtés jelentkezik, hogy letöltse a nővérére kiszabott büntetést. Mikszáth Kálmán novellájában az orgazdaságért elítélt, de közben elhalálozott Bede Anna helyett húga, Erzsi vállalja a börtönt, mondván: „a törvény törvény”. Ám ez már nem a társadalom értékrendje szerinti Törvény, nem az írott paragrafus, hanem annál sokkal magasabb: az egyetemes értékrend. Ez előtt hajol meg könnyes szemmel a bíró, és egy kegyes hazugsággal küldi haza a lányt:

„Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.”

Az „odafönt” nem a mennyország, nem „Isten lakhelye”, hanem annak jelzése, hogy az egyetemes értékrend magasabb, mint a társadalmi. Aki ezt vallja, az felülemelkedik nemzeten, államon, valláson, törvényen, és a legszabadabb világba kerül. A keresztény szimbolika úgy nevezi ezt: „Krisztus országa”. Fontos azonban, hogy az igazi kereszténységnek nincs társadalmi programja, tehát ezt az országot nem szabad megvalósítani a földön. Erről szól Kosztolányi: Édes Anna című regényében Moviszter doktor és Tatár vitája:

„- Más megoldás nincs.
- De van - mondta Moviszter, aki a hintaszéken szórakozottan babrálgatta az óraláncáról lecsüngő Mária-érmet.
- Erre kíváncsi vagyok. Micsoda az a megoldás? - kérdezte Tatár fölvetve kövér, okos fejét.
- Az irgalom.
- Az irgalom? - ismételte Tatár, és örült, hogy a vita új tápot kapott.
- Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő. Mindig, az év minden napján.
- Melyik az az ország?
- Krisztus országa.
- Az fönn van, a felhőkben.
- A lélekben van.
- De tessék megvalósítani itten. A bolsevikiekkel, az elvtársakkal.
- Nem is kell megvalósítani - szólt Moviszter ingerülten, mert a betegsége miatt ideges volt. - Nem kell. A kommunistáknak is az volt a hibájuk, hogy egy ideált meg akartak valósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat, és úgy él.”

Aki egyetemes értékrendet vall, az nem fogadja el a társadalom által kínált sablonokat, leegszerűsítő általánosításokat. Milyen könnyű emberbarát eszméket vallani, és milyen nehéz valóban emberbarátnak lenni. Az üdvözítő eszmék üres szólamait leplezi le Moviszter, amikor Tatár csőbe akarja húzni egy kérdéssel:

„- Pardon, pardon - kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. - Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?
- Én? Nem is szeretem.
- Tessék?
- Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.”

Az egyetemes értékrend lényegét egy mondatban az aranyszabály („Szeresd felebarátodat, mint magadat”), bővebben pedig a tékozló fiú története foglalja össze. Ebben az örökségét szükségleteire pazarló fiú képviseli a természeti értékrendet, az irigykedő, ítélkező testvér a társadalmit, az apa pedig az egyetemest. A családfő így beszél a hazatérő gyermekéről: „halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült”. Az apa azért fogadja vissza a fiút, mert látja rajta az őszinte bűnbánatot (tehát önismeretet) és alázatot - az ember felemelkedésének, önmeghaladásának két feltételét.  

 

A három értékrend viszonya, irodalmi példák

Ha egy-egy kérdéssé egyszerűsítjük az első két kulcsot, akkor a következő képletet kapjuk:

1. Korszellem: Mit vár el a társadalom az egyéntől?
2. Érdékrend: Hogyan viszonyul az egyén a korszellemhez/társadalomhoz?

Mint láthattuk, az emberek többsége azonosul a korszellemmel (társadalmi értékrend). Néhány példa irodalmi alkotásokból:

Iszméné (Szophoklész: Antigoné)
Ocsumelov rendőrfelügyelő (Csehov: A köpönyegforgató)
Takács István (Kosztolányi: A kulcs)
Feri bácsi (Tóth Krisztina: A tolltartó)

Vannak, akik elutasítják a korszellemet, és visszazuhannak az evolúció világába. Ők a természet értékrendjét érvényesítik, a „farkastörvényt”, az „ököljogot”:

Iszaszeghy Gábor (Jókai: Párbaj Istennel)
eszkimó (Madách: Az ember tragédiája XIV. szín)
Kis János (Móricz: Tragédia)

Vannak, akik elutasítják a korszellemet, de nem zuhannak alá, hanem önmagukat meghaladva felülemelkednek. Ők a szabad emberek, akik az egyetemes értékrend nevében lépik túl természeti és társadalmi meghatározottságukat:

Antigoné (Szophoklész: Antigoné)
Jézus (Evangélium)
Federigo Alberighi (Boccaccio: Dekameron 5/9)
Rómeó és Júlia (Shakespeare: Rómeó és Júlia)
Isaszeghy Tiborc (Jókai: Párbaj Istennel)
Bede Erzsi (Mikszáth: Bede Anna tartozása)

 

Az alábbi ábra érzékelteti a három értékrend viszonyát, a táblázat pedig öt szempont szerint bővíti ezek fogalomkörét.

 

 

 

Értékrend és jellem kapcsolata
A szabadság az ember legmagasabb rendű állapota, s éppen ezért az irodalom központi fogalma. Évezredekig csak a mítoszok istenei lehettek szabadok. A nyugati ember számára a kereszténység hozta el a determimizmusból (szükségszerűség) való felemelkedés lehetőségét. Pünkösdkor Jézus kiárasztotta a Szentlelket, azaz: mindenki számára lehetővé tette, hogy „istenné” (szabaddá) váljon. Ennek feltétele, hogy az egyén meghaladja természeti és társadalmi meghatározottságát.

Ebből is látszik, hogy ha egy irodalmi hős jelleméről írsz, akkor nem a „jó-rossz” fogalompárban kell gondolkodni. A „jó” és a „rossz” viszonylagos értékek, amelyek az aktuális korszellemtől, az adott társadalomtól függnek. Például: az öngyilkos merénylet az európai ember számára bűncselekmény - a közel-keleti fanatikusok számára hőstett. A „feketék” kifejezés ma politikailag inkorrekt az Egyesült Államokban - ugyanott kétszáz éve még korbáccsal verték a néger rabszolgákat.

Egy novella értelmezésekor tehát az erkölcsi ítélet („jó-rossz” tengely) helyett etikai mércét alkalmazz: mérd a hősödet a „szabad-determinált” (vagy ha úgy tetszik: „szabad-rab”) tengelyen. Ne a társadalmi elvárásokhoz viszonyíts, hanem az egyetemes értékrendhez. (Megjegyzés: ez az intelem nem csak az irodalmi alkotásokra vonatkozik, hanem az életre is.)

De vigyázz, a közvéleméy szabadság-definíciója (az átlagember korlátoltsága miatt) torz, sőt téves. Ha megkérded az utca emberét, hogy mi a szabadság, akkor ezt a két közhelyet hallod:
1. Az a szabadság, ha azt csinálok, amit akarok.
2. Az a szabadság, amikor nincsenek szabályok, nincsenek korlátok.

Az első azért téves, mert adottnak veszi az akarat szabadságát. Pedig az emberi akarat egyáltalán nem szabad, hanem alá van vetve az ösztönös természeti szükségleteknek és a (rejtett vagy nyílt) társadalmi elvárásoknak. Pontosabb, ha ezt nem is akaratnak, hanem inkább önzésnek nevezzük. Az akaratot (bármilyen furán hangzik) a nem-akarással lehet felszabadítani. Keleten ezt úgy nevezik: nirvána (a vágyakozás kioltása), nyugaton pedig: „Isten akaratának elfogadása.”
A második definíció két úton is téves. Téves, ha az ember úgy gondolja, hogy egyáltalán nem kellenek szabályok és korlátok, hiszen ezek hiánya nyomban káoszba taszítaná a társadalmat. Téves akkor is, ha csak saját személye számára kívánja a korlátok és a szabályok megszüntetését, hiszen akkor önmagát törvényen felülinek, egyfajta istennek képzeli - tehát megint csak saját önzésének rabja lesz.

Valódi szabadság az, amikor az ember belső törvényt követve haladja meg természeti és társadalmi mivoltját, s az egyetemes értékrend értelmében nemcsak önmaga, hanem embertársai szabadságát is elismeri.

A szabadság, a felemelkedés nincs ingyen. Harcolni kell érte – mint láttuk: elsősorban önmagunkkal. Ebben a harcban a társadalom nem segít, sőt inkább hátráltat. Az általa hirdetett „karrier” nem azonos a felemelkedéssel. Az általa istenített vagyon nem jelent szabadságot. A társadalomnak korlátolt, középszerű emberekre van szüksége a zavartalan működéséhez. S a művészet lényegében lázadás ez ellen a világhazugság ellen, lázadás az ember leértékelése ellen.

Könnyen tesztelhető, hogy mennyire mélyen hat ez a világhazugság. Mutasd meg az alábbi két képet az utca emberének, és kérdezd meg, hogy a két férfi közül melyik szabad: a luxusban fürdő orosz fiatalember, vagy a démonjaival küzdő Szent Antal? Nem nehéz megtippelni az eredményt. A bal oldali kép a nyugati férfi leghőbb vágyait összegzi: luxusház, luxusautó, luxusnő(k) és mámor (pezsgő). „Bejött neki az élet” – mondanánk irigykedve. Épeszű ember nem cserélne a 4. századbeli őskövülettel, az írástudatlan Szent Antallal, aki minden vagyonát szétosztotta a szegények között, majd húsz évre a sivatagba költözött, hogy iszonyú lelki kínok között küzdjön a kísértéseivel.

 

 

Amikor műalkotást értelmezünk, lépjünk túl a korlátolt, középszerű emberek értékítéletén. Kérdezzük meg újra, hogy melyik férfi szabad: a gazdag orosz fiatalember vagy a szegény sivatagi remete? A válaszhoz nézzük meg jobban a képeket, és használjuk a fentiekben tárgyalt három értékrendet:

 

 

A két képet legelőször is az elrendezés köti össze. A festészet kedvelt eszköze a háromszög-kompozíció, amely többnyire az előtérben lévő főalakokból áll össze. A képzeletbeli szárak a tekintetet a háromszög csúcsa, a kép kiemelt pontja felé vezetik. Jelen esetben kulcsfontosságú az értelmezés szempontjából, hogy mi helyezkedik el a háromszög csúcsán. Minkét képen hierarchikus szimbólum a háromszög: a legfontosabb elem van a tetején. A bal oldali kép csúcsán az orosz fiatalember helyezkedik el, minden, ami alatta van, az a tulajdona: luxuskocsi, nők. Mindkét kezében pezsgő, amely nem csak a mámort idézi, hanem (formája okán) fallikus szimbólum is. A fiatalember szemét (s egyúttal lelkét) napszemüveg takarja, így válik a kompozíció a nyugati luxus és élvhajhászás élő szobrává. A fiatalember azonban korántsem szabad: egyrészt a természeti szükségleteinek (evés, ivás, párzás) rabja, másrészt a társadalmi elismerésnek (mi másért posztolna ilyen és hasonló képeket). A kép struktúrája azt sugallja, hogy a főalak elérte az emberi lehetőségek csúcsát, valójában azonban saját önzésének és torz énképének sötét börtönében kuporog.

A jobb oldali kép hasonló vizuális elrendezésben, de homlokegyenest más világot mutat. Szent Antal önként vállalt sivatagi száműzetésével Jézus negyven napos böjtölését ismétli meg. Ahogyan Jézust, úgy Antalt is meglátogatják a kísértések az emberi önzés megannyi formájában: kevélység, torkosság, irigység, bujaság. A festmény az utóbbival való küzdelmet jeleníti meg. A ledéren öltözött hölgyek Antal testén csüngnek, míg a remete tekintete kizárólag az égre szegeződik, karja felfelé nyúl.  Szenvedő arcán látszik, hogy valójában belül vívódik, tehát a nők csak szimbolikus alakok. A háromszög csúcsa itt nem a központi figura feje, hanem az a hely, ahová tekint: az ég. A keresztény szimbolika szerint ez a „mennyország” – illetve ahogy eddig fogalmaztunk: az egyetemes értékrend. Szent Antal megkísértése a festészet kedvelt motívuma, mert egyetlen képben mutatja meg, hogy a legendás remete hogyan győzte le társadalmi és természeti meghatározottságát: a társadalmit azzal, hogy kivonult a sivatagba, a természetit azzal, hogy ellenállt a kísértéseknek. Tekintete pedig mindig az egyetemes értékrend, a szabadság szimbolikus forrása felé fordul: legyen az az ég, a kereszt vagy a szentírás. (Utóbbi akkor is érvényes, ha pontosan tudjuk, hogy Antal nem tudott olvasni. Ez már a művészet szabadsága!)

 

3. kulcs: HŐS

 

Globális és lineáris értelmezés

Fontos választóvonalhoz érkeztünk. Az első két kulcs az irodalmi alkotás egészét vizsgáló (úgy is mondhatnánk: globális) kérdésekkel foglalkozik, három nagy tudományterületet érintve: történelem, szociológia és etika. A korszellem a történelem ismeretében térképezhető fel, a társadalom dinamikáját a szociológia vizsgálja, az ember szabadsága pedig az etika központi témája. A következő két kulcs (hős, forma) a művet a maga folyamatában (lineárisan) elemzi és értelmezi.

Mielőtt átgondoljuk őket, fontos jelezni, hogy nem működnek akármilyen körülmények között: van egy előkészítő műveletük. Tizenegyedik évfolyamon ismerkedünk meg a „brainstorming” módszerrel, amelynek lényege két utasításban összegezhető:

1. Ne olvasd el rögtön a feladatot
2. Már a novella első olvasásakor rögzíts minden benyomást (kérdés, észrevétel, megjegyzés, kiemelés, jóslat stb. formájában)

Az első egyszerű pszichológia: nem tesz jót az idegrendszernek, ha még el sem olvastad a novellát, de már ilyen kifejezések csapódnak az arcodba: „szembe megy az olvasói elvárással”, „tipikusnak nem tekinthető eljárás”, „elszemélytelenedett emberi kapcsolatok groteszk megjelenítése”. Jobb ezeket akkor átgondolni, ha már van egy saját elképzelésed a mű értelmezéséről. A második tanács azért fontos, mert a benyomások, ötletek sajátossága, hogy amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan el is felejtjük őket. Ez egy irodalomórán nem gond, mert a tanárnak az a dolga, hogy akár hónapokra visszamenőleg is emlékezzen egy-egy jó beszólásodra, gondolatodra. Vizsgahelyzetben csak akkor maradnak meg ezek, ha lejegyzed őket, amint felmerülnek. Van, hogy ez egy kérdés: „Miért nem mentek haza az operából, ha látták, hogy mindenki kinézi őket?”, vagy észrevétel: „Másodszor hasonlítja a szerző riadt állathoz a szereplőket.”, vagy megjegyzés: „Nem érzem úgy, hogy megnyugtatóan lenne befejezve a novella.”, vagy kiemelés: „Azt kiáltotta: HALLATLAN!”, esetleg jóslat: „Szerintem mindketten meghalnak majd a végén.” Ha teleírod a vázlatpapírod ilyen és hasonló gondolatokkal, akkor lesz miből építkezned lineárisan is. Ha nem, akkor marad egy globális benyomás, amelyből nagyon nehéz lesz 400-800 szavas fogalmazást összehozni.

 

Beavatástörténetek

A lineáris értelmezés kulcsfogalma az „út” – nem fizikai, hanem lélektani értelemben. Még ha az irodalmi művekben valódi helyváltoztatás történik is, értelmezésünkben azt a folyamatot nevezzük útnak, amely során a hős „A” állapotból eljut „B” állapotba. Ez a folyamat egyidős az emberi kultúrával, legősibb verziója a törzsi beavatás:

„Az avatás során az egyén az egyik státusból [állapot, rang] egy másikba kerül át: befogadja valamilyen zárt kör. (...) A beavatási szertartások jellegzetessége a hármas tagolás: az egyén kiszakad a társadalomból (mivel az avatásnak az ismert világ határain kívül kell végbemennie), a határvidéken tartózkodik (ottléte néhány naptól néhány évig terjedhet), majd visszatér, s beilleszkedik az új státusba. Maga az avatás a szertartásban a halállal és újjászületéssel egyenlő, ami azt a felfogást tükrözi, hogy az új állapotba kerülő egyén mintegy megsemmisül régi mivoltában.” (Mitológiai Enciklopédia) Az idézett részlet alapján megállapítható a beavatástörténetek három fő eleme:

- elszakítás
- jelképes halál
- újjászületés

Hamvas Béla nem csak az ősi világra, hanem az egész emberi életútra és tapasztalásra kiterjeszti ezt a hármas képletet:

„Mindennemű emberi szellemi megnyilatkozás ősképe a beavatás ősélménye alapján történik, és csak így történhetik. Minden emberi alkotás az életet válságba viszi, válsággal megtisztítja, végül megnyugtatja. Minden irodalmi, művészi, filozófiai alkotás a beavatás halvány mása - még a leghitványabb is magában őrzi és tartja és kifejezi a megrázkódtatás és megtisztulás parancsát azzal, hogy olyan élményt közöl, amely az emberből hasonló fordulatot vált ki.”

 

Irodalomi alkotásokat lineárisan vizsgálva gyakran ismerjük fel a válság-megújulás, megrázkódtatás-megtisztulás dinamikáját. Karinthy Frigyes Hasműtét című novellájának hőse Vajda főorvos, aki rezidens idejét egy nagyon szigorú, heves vérmérsékletű professzor irányítása alatt tölti. Fogát csikorgatva tűri a megaláztatásokat, leszólásokat, izgazságtalannak tűnő kirohanásokat, mígnem egy napon az öreg rábízza Vajdára saját sérvműtétjét. A sikeres operáció végén dicséretként a következő megjegyzés hangzik el: „Egész jó volt, és a tizennyolc perc se baj… Nna… És nem kell mellre szívni, ha néha ordítok egyet… a tüdőt is foglalkoztatni kell, nem igaz? Még soha olyan ember nem hallott ordítani, akit nem szerettem!” Vajda főorvosba ekkor hasít a felismerés, hogy az öreg professzor rideg viselkedése valójában az ő beavatásának része volt. Így nevelt belőle türelmes, kitartó, teherbíró, szakmai alázatra képes orvost.

Márai Sándor: Az árva című novellája is beavatástörténet, elég a kezdő és végpontot összehasonlítanunk:

„A” állapot: Az egyedülálló, 52 éves nyugdíjas zenetanárnő úgy dönt, hogy a hirtelen rászakadt magányát egy árva örökbefogadásával enyhíti. Hirdetésére ügyes trükkel egy 74 éves öregasszony jelentkezik, és hat évre betelepszik Flóra házába.
„B” állapot: Flóra az öregasszony haláláig kitartóan gondozza az élősködő csalót.

A megrázó történet tanulságát a családtagként megszólaló szerző mondja ki: „a szeretetnek nincs szüksége eszményi alanyokra”, „A szeretet, úgy látszik, önmagáért való. Néha felgyűlik egy emberben és kiárad.” – Flóra a történet elején még „eszményi alanyt” keresett a szeretetének: remélte, hogy egy kedves kis árvagyereket kap, aki majd viszontszereti, és sok örömöt okoz neki. Az átverés hatására előbb összetört, elkeseredett, majd idővel megnyíltak benne a valódi, önzetlen szeretet csatornái.

 

Hőstípusok

 

1. Statiszta

A beavatástörténet nagyon hatékony értelmező formula, azonban vigyázni kell vele: nem minden novellahős jut el a válság-megújulás, megrázkódtatás-megtisztulás élményéhez. Vagy azért, mert annyira érdektelen, üres, elveszett, vagy azért, mert a történet nem adja meg neki a fejlődés lehetőségét.

Sárközi György: Szilveszter című novellájának cselekménye igen vékony: a kispolgári szürkeségben ünneplő Mihálovicsékhoz egy koldus kopogtat be szilveszter este. Pénzt nem adnak neki, de házigazda meg akarja venni a kutyáját. A koldus nem adja, mire Mihálovics dühösen elzavarja. Ennyiből is látszik, hogy erős túlzás lenne „hős”-nek nevezni Sárközi novellájának szereplőit, ezért használjuk (magunk közt) a filmvilágból vett „statiszta” kifejezést. Szinonimái: jelentéktelen ember, fölösleges ember, kisember, senki, közönséges ember. A statiszták nem valódi cselekvők, velük inkább csak „megtörténnek” a dolgok. Esetükben nem beszélhetünk belső útról, változásról, tapasztalásról, helyette egy rögzült állapotról, amely a szerző vizsgálódásának célpontja. Úgy is mondhatnánk, hogy a statiszták éppen a jelentéktelenségük miatt érdekesek. Jellemzésük gyakran közvetett: „Mélyről jöttek, sötét udvari szobákból, ahová csak tévedésből süt be néha a nap, s csakhamar megfut a legyőzhetetlen, komor félhomály elől. Nem voltak derűs emlékeik: múltjukat átitatta a piszkos ágyneműk s kapualjba tett szemeteskosarak szaga s bús ebédek kozmaillata.” Az idézett mondatokkal Sárközi egyszerre jellemzi Mihálovicsék életkörülményeit és lelki világát. A novella értelmezésében arra érdemes fókuszálni, hogy mennyire szánalmas Mihálovics öröme, amikor megalázza a nála is nyomorultabb koldust, és milyen visszataszító a sértődöttsége, amikor a szegény hivatalnok még tíz pengőért sem adja oda neki a kutyáját.

A jelentéktelen emberekre a 19. században figyelt fel a realista próza, amelynek gyakori sajátossága a groteszk ábrázolásmód. (A groteszkről bővebben a formáról szóló fejezetben lesz szó.) Móricz írja a Tragédia című novellában:

„Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt volna rajta. Olyan volt mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi. Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott. Akkor lakott utoljára jól, beteg is lett tőle. Katona nem volt, a faluból tízszer se volt kinn, akkor is csak a vásáron. Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, akkor, mikor az apja le akarta őt ütni, amiért megette az egész tál galuskát s amint feléje sújtott, a saját ütésétől megtántorodott, felbukott s falba vágta a fejét. Bele is halt.”

Kis János igazi statiszta, akinek már vezetékneve is sejteti értéktelenségét. A színtelen jellemzést a groteszk ábrázolásmód teszi komikussá. A groteszk feszültséget kelt azzal, hogy ellentétes értékeket helyez egymás mellé. Az életben (jó estben) egyszer előforduló ünnepi eseményt odasorolja a közönséges rutin cselekvések közé: „Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott”, majd a káröröm jóízű nevetését összeköti a tragédiával.

[Blanchefleur, az özvegy királynő Trisztánnak nevezi fiát (triste: szomorúság), akit az anya halála után egy Rohalt nevű lovag nevel.]

 

Mikor a fiúcska elmúlt hét esztendős, s el­jött az ideje, hogy ne asszonynép nevelje to­vább, Rohalt egy bölcs mesternek, a jó Gorvenal csatlósnak gondjaira bízta. Néhány esztendő fordultán megtanítá Trisztánt Gorvenal mindama mesterségre, mit nemes if­júnak ismernie kell. Tanította lándzsát vetni, kardot forgatni, pajzzsal, nyíllal bánni, kő­korongot hajítani, egy szökelléssel átugrani a legszélesebb árkon is; megvetni a hazugsá­got és hitszegést, gyámolítani a gyengét, állni az adott szót; megismertette az éneklésnek sokféle módjával, oktatta lantpengetésre, be­vezette a vadászi tudományba. S lám, a csat­lós ifjak közt nyargalván, mintha csak nye­regbe nőtt volna a gyermek, s mintha csak kezéből nőne ki a fegyver.

 

[Trisztán Kornwall tartományba, Tintagel várába kerül. Márk király hallja a fiú lantjátékát, és arra kéri, hogy álljon az ő szolgálatába.]

 

- Fiam - szóla végül a király - áldja meg az Is­ten tanítómestered, s áldjon meg téged is. A jó dalnokokat szereti az Isten. Szavuk és a lant hangja áthatja az emberek szívét, ked­ves emlékeket ébreszt, feledtet fájdalmat, kárpótol a kárért. Örömünkre jöttél e haj­lékba. Maradj itt mellettem sokáig, barátom!

- Szíves örömest szolgálom felségedet - felelte Trisztán - lantosod, vadászod, hűbé­resed leszek.

 

[Kornwall nehéz időket élt meg akkoriban.]

 

Mikor Trisztán megérkezett, Márkot és mind ő báróit nagy gyászban találá. Mert Írországnak királya felkészíté hajóhadát, hogy feldúlja Kornwallt, ha, mint már tizen­öt éve, ismét megtagadná Márk az adót, me­lyet egykor ősei fizettek. Tudnotok kell, hogy az írek ősi egyezség szerint minden első esztendőben háromszáz font rézzel, minden má­sod esztendőben háromszáz font színezüsttel, minden harmad esztendőben háromszáz font arannyal adóztatták a kornwalliakat. De mi­kor eljött a negyedik esztendő, háromszáz fiút és háromszáz leányt vittek magukkal, kiket sorsvetéssel választottak a kornwalli családoknak tizenöt éves gyermeki közül. Ez esztendőben a király hírvivőül Tintagelbe ama Morholtot küldte, az óriás lovagot. En­nek húgát vette vala feleségül. Morholtot párharcban senki le nem győzte még. Márk király pediglen pecsétes levéllel udvarába hívta országának minden báróit, hogy taná­csukat kérje.

A hirdetett napon, mikor a bárók egybe­gyűltek a palota boltíves termében, és Márk felült a trónusára, ama Morholt így szólt:

- Márk király, halljad ím utolszor uramnak, az ír királynak parancsát. Figyelmeztet, hogy fizesd meg végre a váltságot, amellyel tartozol. Mivel pedig hosszú időn által megmakacsoltad magad, azt rendeli a király, hogy e mai napon adj át nekem háromszáz ifjút és háromszáz leányt, a kornwalli családoknak tizenöt éves gyermeki közül, sorsvetés szerint. Tintageli kikötőben vesztegel a gályám, azon viszem őket jobbágynak. Ha azonban - és csak veled magaddal teszek kivételt, Márk király, tisztesség szerént - ha egy te báróid közül párviadalban akarja bizonyítani, hogy az ír király jogtalanul szedi ez adót, állok elébe. Kornwalli nagyurak, kicsoda akar megvíni közületek azért, hogy ne kelljen országtoknak adót fizetnie?

A bárók lopva egymásra pillantottak és lehorgasztották fejüket. Egyik így szólt magában: „Nézd, ó, szerencsétlen, milyen termetes az írországi Morholt: négy tagbaszakadt férfinál erősebb. Tekints a kardjára: avagy nem tudod-é, hogy mióta Írország királya hűbéres földjeire ez óriást küldi kihívó üzenetével, Morholt a legbátrabb bajnokok fejét is leröpíté varázslattal oly sok éven át? Nyomorult, a halált keresnéd? Mit használ ez istenkísértés?” A másik így tűnődött: „Szerelmetes fiaim, avagy jobbágyi robotra neveltelek-é benneteket, s titeket, szerelmetes leányim, az örömlányok sorsára-é? De halálom sem válthana meg.” És mindnyájan hallga­tának.

Ama Morholt pedig így folytatta:

- Kornwalli nagyurak, melyőtök áll ki velem? Annak pompás párviadalt ajánlok: mert három nap múlva elvitorlázunk Tintagel mellett Szent Sámson-szigetére, ott a közületek való lovag meg én magunk vívunk meg, s egész nemzetségére visszaszáll majd az a dicsőség, hogy velem ki mert állni.

Ők még mindig hallgatának, s ama Mor­holt hasonlatos vala a vadászsólyomhoz, kit gyenge madárkák kalitkájába zártak: mind elnémul előtte.

Ama Morholt harmadszor is szóla, ekkép­pen:

- Jól van, jól, szép kornwalli nagyurak, ha néktek nemesbnek tetszik e választás, ám vessetek sorsot gyermekeitekre, s én magam­mal viszem őket. Bizony, nem hittem volna hogy ez országban csak szolgalelkek teremnek.

Ekkor Trisztán Márk király lába elé tér­delt és így szólt:

- Uram királyom, ha megengeded, meg­vívok én!

Márk király hiában akarta szándékától el­téríteni. Oly ifjú lovag még: mit használna e vakmerőség? Trisztán azonban kesztyűt do­bott az óriásnak, s az fölvevé a kesztyűt.

A jelzett napon Trisztán fellépett a piros selyemszőnyegre, hogy felfegyverezzék lo­vagi viadalra. Páncélinget és csiszolt acélsisakot öltött. A bárók sírtak, mert szánták a vitézt és szégyen mardosta őket. „Ó, Trisz­tán - mondották magukban - vitéz báró, deli ifjú, bárcsak inkább én vállaltam volna helyetted a viadalt! Az én halálom kisebb gyászba vonná e vidéket!...” Megkondulnak a harangok, főurak és köznép, aggok, gyer­mekek és fehércselédek nagy sírással és fo­hászkodással kísérik Trisztánt a partra. Reménykedtenek még, hiszen a reménység könnyedén kisarjad az emberi szívben.

Trisztán egyedül szállt csónakba és átvitor­lázott Szent Sámson szigetére. Ama Morholt pedig gazdag bíborvitorlát vont vala az ár­bocra és elsőnek lépett a szigetre. Csónakját kikötötte a parton, mikor Trisztán, maga is földet érvén, visszarúgta ladikját a tengerbe.

- Szolga, mit téssz? - kérdé ama Mor­holt. - Mért nem kötötted ki csónakodat, mint én?

- Szolga, ugyan mivégre? - feleié Trisz­tán. - Innét csak egyikünk tér meg élve: nem elég annak egy csónak?

És a két bajnok gyalázkodó szavakkal tü­zelve egymást harcra, nekivágott a sziget belsejének.

Senki sem látta a vad viadalt; hanem három ízben olybá tűnt, mintha a tengeri szellő dühös üvöltést hozott volna a partra. Akkor az asszonynép gyásza jeléül tapsolni kezdett, odább pedig, ama Morholt társai, sátraik előtt gyülekezvén, vígan valának. Végül mikor el­jött a délutáni zsolozsma ideje, a távolban megfeszült a bíborvitorla; az ír csónakja el­indult a szigetről, s felzúgott a jajkiáltás: „A Morholt! A Morholt!” Amint azonban nőttön-nőtt a csónak, a hullám taraján feltűnt rajt egy lovag. Szálegyenesen állt a csónak orrán, kivont kard villogott mind a két kezében. Trisztán volt. Egyszeriben húsz csónak sik­lott felé, s az ifjak vízbe vetették magukat, hogy úszva siessenek elébe. Partra ugrott a vitéz, és miközben térdre borult anyák soka­sága csókolgatta láb vértjét, ő odakiáltá Mor­holt kísérőinek:

- Írországi nagyurak! Ama Morholt derekasan harcolt. Lássátok: kicsorbult a kardom s a pengének egy darabja a koponyájában maradt. Vigyétek, nagyurak, amaz acéldara­bot: az lesz Kornwall adója!

Akkor felment Tintagelbe. Útján ujjongva lengettek zöld ágakat a megszabadított gyer­mekek, s gazdag szőtteseket terítének ki az ablakokba. Örömujjongás, harangzúgás, kürt­ös trombitaharsogás közepette, melyeknek hangjától Isten mennydörgését sem lehetett volna meghallani, felérvén a várba Trisztán, Márk király karja közt elalélt. Sebeiből patakzott a vér.

Morholt gyászvitézei kókadt kedvvel tértek meg Írországba. Bezzeg egykor, ha Mor­holt megérkezett Weisefort kikötőjébe, öröm­mel látta viszont ünneplő híveinek köréje sereglett sokaságát, testvérét, a királynét meg kishúgát, aranyhajú Szőke Izoldát, aki­nek szépsége úgy ragyogott máris, mint a kelő hajnal. Gyöngéden fogadák, és ha sebesedett a csatában, meggyógyíták; hiszen ismerték a balzsamokat és a varázsitalokat, melyek ha­lál révéről is életre hozzák a sebesülteket. De most mit használnának a bájoló balzsa­mok, jó órában szedett füvek, a varázsitalok? Holtan feküdt a hős, szarvasbőrbe varrva, s koponyájában ott volt még az ellenséges kard vasa. Szőke Izolda húzta ki a pengét, s elefántcsontládikába tette, mely drága mívű volt, mint egy ereklyetartó. És az óriás te­temre borulva anya és lánya vég nekül magasztalták a halottat, szüntelen egyazon átkot szórván a gyilkosra, miközben váltakozva vezették a veszékelő asszonyok sirámait. Ez naptól fogva Szőke Izolda meggyűlölte a leonnoisi Trisztán nevét.

Trisztán ezalatt Tintagelben senyvedett: mérgezett vér folyott sebeiből. A doktorok megismerték, hogy ama Morholt mérges gerelyt döfött a húsába, s mivel sem írral, sem flastrommal meggyógyítani nem tudták, Is­tennek oltalmába ajánlák. Oly utálatos bűzt árasztottak sebei, hogy legkedvesebb baráti is kerülték, mind, mind, csak éppen Márk ki­rály, Gorvenal és Lidáni Dinas nem. Csak ők tudtak megmaradni a beteg ágyánál, mert szeretetük legyőzte irtózásukat. Végre Trisz­tán tenger partján elhagyatott kunyhóba vi­tette magát és míg ott feküdött szemben a habokkal, várta a halált. Gondolá magában: „Magamra hagytál hát, Márk király, éngem, ki megmentém hazádnak becsületit? Nem, jól tudom, szép bátyám, életedet adnád az enyémért; de mit érne minden te gyöngéd­séged? halnom kell. Be kedves pedig látni a napot, és bizony bátor még az én szívem. Megkísértem a szerencsét a szeszélyes tengeren… Hadd sodorjon messze, egyedül. Hová? nem tudom, de talán oly földre, holott gyó­gyító kézre találok. Szép bátyám, szolgállak én még talán mint lantosod, vadászod, hűbé­resed.”

Addig-addig könyörgött, mígnem Márk király ráhagyta, legyen, amint szeretné. Sajkába ültette, melynek se evezője, se vitorlája. Trisztán azt akarta, hogy csak lantját te­gyék mellé. Mire ott a vitorla, hol erőtlen a kar, mely kifeszítené? Mire az evező? Mire a kard is? Mint hajós, ki hosszú tengeri úton elhalt társának tetemét a habokba hajítja, reszkető kézzel lökte vízre Gorvenal a saj­kát, melyben a szerelmetes fiú feküdt, és a tenger tovasodorta a csolnakot.

Hét nap és hét éjjel ringatta szelíden. Né­ha-néha lankadt testét Trisztán lanttal altatgatta. Végre, észrevétlen, valami part felé sodorta a tenger. S azon az éjszakán halászok eveztek a mélyre, hogy ott vessék ki a hálót, s meghallottak egy édes, bátran szárnyaló dallamot, mely tova hullámzott a habok fö­lött. Mozdulatlanul figyeltek, evezőiket a ví­zen nyugtatták; a hajnal első sugaránál ész­revették az imbolygó sajkát. Mondták pedig egymásnak: „Nem így zengte-e körül földön­túli muzsika Szent Brandánus hajóját, mi­kor a Szerencsés Szigetek felé tartott, tejfe­hér tengeren?” Odaeveztek a sajka közelébe: azt a habok hányták, s nem volt rajta semmi jele az életnek, csak a lant pengése; de ahogy közeledtek, elhalkult, majd elhalt a dallam, s mikor melléje értek, Trisztán keze erőtle­nül hanyatlott a még rezgő húrokra. Hajó­jukra vették s megtértek a kikötőbe, hogy a sebzett ifjút elvigyék irgalmas asszonyuk­hoz, ki úgy lehet, talál bajára balzsamot. Haj! Weisefort volt ez a kikötő, ahol ama Morholt nyugodott, a halászok asszonya pedig Szőke Izolda. Csak ő, a varázsitalok vajákosa, ment­hette meg Trisztánt; de minden asszonyok kö­zött csupán ő kívánta halálát. Mikor Trisztánt életre keltette bájoló mesterségével, az ifjú magához térvén, megérté, hogy a hullámok veszélyes vidékre vetették. De bátor vala még védeni életét, s fondorlatos szavak ötlöttek eszébe. Elmondta, hogy vándorénekes; kal­márhajón vitorlázott Spanyolhon felé, hogy megtanulja a csillaglátók tudományát; hajó­jára kalózok törtek, és ő sebzetten a sajkán menekült el. Hittek a szavának: Morholt vi­tézei közül egy sem ismeré meg Szent Sám­son szigetének délceg lovagját, oly otrombán elcsúfítá vonásit a méreg. De negyven nap elteltével, mikor az aranyhajú Izolda már-már teljesen visszaadta egészségét, és éledő tagjaiba visszatért az ifjúság kelleme, meg­érté, hogy menekülnie kell. Megszökött, és számtalan veszéllyel dacolva újra megjelent egy napon Márk király színe előtt.

 

[Négy gonosz báró támadta folyton a királyt Trisztán miatt. Márk ugyanis nőtlen volt, nem volt gyermeke sem, és a trónt Trisztánra akarta hagyni. A bárók követelték, hogy házasodjon meg a király, és a hagyományos úton adja tovább birodalmát. Márk nagy nehezen engedett a nyomásnak, és negyven napot kért, hogy dönthessen.]

 

A jelölt napon szobája magányában várta bárói jöttét és szomorún gondolá szívében: ,,Merre találhatnék olyan távoli királylányt, oly elérhetetlent, kiről azt mondhatnám, de csupán mondanám, hogy feleségül szeret­ném?”

Ebben a szempillantásban a tengerre tárt ablakon át fészket rakó fecskepár röppent be civódva, majd hirtelen rémülettel tovatűntek. Csakhogy kiejtettek csőrükből egy hosszú női hajszálat, finomabbat a selyemfonálnál, ragyogóbbat a nap sugaránál.

Márk kezébe vette, báróit és Trisztánt bebocsátá színe elé s így szólt:

- Kedvetekben akarván járni, nagyurak, frigyre lépek, ha felkutatjátok azt, kit vá­lasztottam magamnak.

- Bizony, felkutatjuk, szép királyunk; kit választottál?

- Azt, akinek fejét ez aranyhaj ékesítő, és tudván tudjátok, hogy hallani sem akarok másról.

- És urunk királyunk, honnét való ez az aranyhajszál? ki hozta neked? és mely föld­ről?

- Az Aranyhajú Kedvestől való, nagy­urak; egy fecskepár hozta; ők tudják, mi táj­ról.

A bárók megértették, hogy a király csúffá tette őket. Haraggal tekintének Trisztánra, mert azt alíták, ő tanácsolta a fondorlatot. Trisztán azonban az aranyhajszál láttán rá­emlékezett Szőke Izoldára. Elmosolyodott és szólott:

- Márk király, fölöttébb helytelen dol­gokat cselekszel; avagy nem látod-é, hogy a nagyurak gyanúja szégyenemre van? De hasztalan akartál csúffá tenni minket: elme­gyek, megkeresem az Aranyhajú Kedvest. Tudd, veszélyes a vállalkozás, s az ő földjé­ről bajosabb leszen visszatérnem, mint a szi­getről, hol ama Morholtot öltem meg. De, szép bátyám, teéretted ismét kockára akarom tenni testem és éltemet. Annak okáért, hogy báróid megismerjék, hahogy igaz szeretettel szeretlek, esküvéssel fogadom: vagy megha­lok a vitézi vállalkozásban, vagy elhozom Tintagel várába az aranyszőke királylányt.

Felkészített egy pompás hajót, megrakta búzával, borral, mézzel s minden földi jóval. Gorvenalon kívül még száz előkelő nemzet­ségi! lovagifjút is fölvett a hajóra. A legbát­rabbak közöl válogatta ki őket, darócingbe és durva teveszőr-köpönyegbe öltöztette, hogy kalmárokhoz legyenek hasonlatosak, de a gálya fedélzete alá gazdag skofiummal ékes skárlát selyemruhákat rejtenek, méltót egy hatalmas király követihez.

Midőn kifutott a tengerre a hajó, kérdé a kormányos:

- Szép nagyuram, merre hajózunk?

- Barátom, tarts Írország felé, egyenest a weiseforti kikötőnek.

A kormányos megborzongott. Avagy nem tudja-é Trisztán, hogy ama Morholt meg­gyilkolása óta Írország királya üldözi a kornwalli hajókat? Aki hajóst elfog, bitófára küldi. Mindazonáltal engedett a kormányos és partot ért a veszélyes földön.

Eleintén Trisztán könnyen elhitette a weisefortiakkal, hogy úti társai ánglus kalmá­rok és békésen kereskedni jöttek. Mivel azon­ban e különös kalmárok nemes ostábla meg sakk játékkal múlatták a napot s szemláto­mást ügyesebben vetettek a kockát, mint mérték a búzát, Trisztán félt, hogy felfedik őket s nem tudta, hogyan fogjon hozzá a leánykéréshez.

Egy reggel aztán, napkeltekor, oly szörnyű hangra riadt, mintha csak valami ördög üvöl­tött volna. Sohasem hallott még ily borzasztó, ilyen csudálatos csaholást. Megszólíta egy asszonyt a kikötőben:

- Mondd meg nekem, asszony, honnan jött e hang az imént? Ne titkold előlem!

- Bizony, uram, megmondom én hazug­ság nekül. Fene állat üvöltése volt ez, a leg­undokabb dögé a világon. Minden nap alászáll barlangjából és kiáll az egyik városka­puba. Aztán ottan se ki, se be, mindaddig, míg nem adnak a sárkánynak egy ifjú szüzet; s a dög, ahogy karmába kaparintotta, fel­falja egy miatyánknyi idő alatt.

- Asszony - szóla Trisztán - ne űzz gúnyt belőlem, hanem mondd meg igaz tel­kedre, megölhetné-e anyától lett ember pár­viadalban.

Bizony, édes szép uram, nem tudom én azt; annyi szent, hogy húsz kipróbált lovag nekiveselkedett már; mert Írországnak ki­rálya hírré tette ország szerént, hogy lányát, Szőke Izoldát, annak adja, ki a fenevadat megölendi; de a sárkány egytől egyig széjjel­tépte őket.

Trisztán otthagyja az asszonyt s visszatér a hajóra. Titokban fegyvert ölt. De szép is lett vón a szemnek látni, a kalmárhajóról hogyan száll ki ilyen díszes hadimén, ilyen délceg dalia. De néptelen volt a kikötő, hiszen alig hasadt még a hajnal, és senki sem látta a vitézt, mikor odavágtatott a városkapuhoz, melyet mutatott vala neki az asszony. Egy­szerre öt férfiú nyargalt végig az úton. Lo­vukat sarkantyúzták s nekieresztett kantár­szárral menekültek a város felé. Trisztán fut­tában elkapta egyiküket a vörös csimbókjánál fogva, oly erősen, hogy hátra döntötte a lova farára és megállította:

- Isten tartson meg, szép uram! Melyik úton jön a sárkány?

És mikor a menekülő megmutatta az utat, Trisztán elengedte.   

Közelgetett a fenevad. Feje, mint sárkány­kígyóé, vérben forgó szeme, akár az izzó szén, két szarv a homlokán, ormótlan szőrös fül, oroszlánkarmok, kígyófark, s a teste pikkelyes, mint a griffmadáré.

Trisztán szemberúgtatott vele, akkora erővel, hogy a paripa, bár rémületében felborzolódott a szőre, csak nekirontott a szörnye­tegnek. Trisztán lándzsája odaütődött a pik­kelyekhez s darabokra tört. A vitéz tüstént kardot ránt, meglóbálja és csapást mér a sár­kány fejére, de még csak a bőrét sem kar­colja meg. A szörnyeteg azonban érezte a kardcsapást; karmaival ront Trisztán paj­zsára, belémélyeszti karmait és széttépi a fo­góját... Trisztánnak védtelen a melle, de még egyszer odasújt kardjával s akkorát csap a sárkány oldalára, hogy a levegő is remeg belé. Hasztalan: a sárkány sebezhetlen.

Akkor a szörnyeteg kettős mérges lángnyel­veket okád az orra likából: Trisztán vértje elfeketül tőle, mint a korom, lova élettele­nül rogy össze. De Trisztán tüstént talpra ugrik, jó kardját belemártja a szörnyeteg torkába: mélyre hatol a penge, kettéhasítja a szívet. Utoljára hallatja a sárkány szörnyű üvöltését és holtan nyúlik el.

Trisztán kivágta a fenevad nyelvét és pán­céljába rejtette. Aztán fojtó füsttől kóválygó fejjel eltámolygott, hogy igyék, egy morotva felé, amely kissé odább csillogott. De a sár­kány nyelvéről csöpögő méreg égette a tes­tét, s a hős eszméletlenül roskadt le a víz­parti magas fűbe.

Tudjátok meg, hogy a vöröscsimbókos menekvő Rőt Agwin volt, az ír király főembere, aki szemet vetett Szőke Izoldára. Gyáva volt az istenadta, de nagy ám a szerelem hatalma: minden reggel fegyveresen lesbe állt, hogy rárontson a sárkányra; hanem mikor már messzünnen hallá üvöltését, nagyvitézül megfutott. Eznap, négy társával együtt vissza mert fordulni az úton. Ott találta a levá­gott sárkányt, az elhullott lovat meg a szét­tört pajzsot s úgy gondolta, valahol már vég­sőt vonaglik a sárkányölő vitéz. Fejét vette a sárkánynak, király elé vitte s követelte szép jutalmát, ígéret szerént.

Hitte is, nem is a király Rőt Agwin lovagi tettét; de hogy elégtételt adjon, hűbéresit harmadnapra udvarába rendelé, hadd igazolja győzelmét Agwin udvarmester az egybesereglett bárók előtt.

Mikor Szőke Izolda megtudta, hogy ehhez a gyászvitézhez akarják adni, először csak nevetett, de aztán megkeseredett a kedve. Hanem másnap, csalást alítván, magához vette hűséges apródját, a szőke Permist; meg Brangient, fiatal szolgálóját és kísérőjét, s hármasban lopva ellovagoltak a fenevad bar­langja felé, míg csak Izolda különös nyo­mokra nem lett figyelmes az úton: semmi kétség, azt a lovat, amely erre haladt át, nem ez országban patkolták. Aztán rátalált a fe­jetlen szörnyetegre meg az elhullott paripára; a ló nem írországi szokás szerint volt felszerszámozva. Bizonnyal valaki idegen ölte meg a sárkányt; de vajon él-e még?

Izolda, Perinis és Brangien tűvé tettek érte mindent; végre a parti sásban Brangien megpillantotta a vitéz csillogó sisakját. Még pihegett a hős. Perinis lovára emelte és be­csempészte az asszonyok szobáiba. Ott Izolda elmondá édesanyjának, hogy-mint történt a dolog és rábízta az idegent. Ahogy a királyné leoldotta Trisztán fegyverzetét, a fenevad mérges nyelve kiesett páncéljából. Ekkor Írországnak királynéja életre keltette a sebzett lovagot varázsfüvek erejével és így szóla hozzá:

- Tudom, idegen, hogy te vagy az igazi sárkányölő. De a mi udvarmesterünk, álnok gyászvitéz, fejét vette a szörnyetegnek és lá­nyomat, Szőke Izoldát követeli jutalmul. Kiállasz-e vele harmadnap párviadalra, hogy rábizonyítsad csalárdságát?

- Királyné asszonyom - mondá Trisztán - közeli az idő, de te bizonnyal meggyógyít­hatsz engem harmadnapiglan. Sárkánytól elhódítám Izoldát; talán elhódítom udvarmes­tertől is.

Akkor a királyné gazdagon megvendégelte Trisztánt s főzött neki bizton ható írt. Más­nap Szőke Izolda fürdőt készített és szelíden megkené testét az anyja főzte balzsammal. Tekintete megpihent a sebesültnek arcán, látta, hogy szép a vitéz, és arra gondolt: „Bi­zony, ha bátorsága felér szépségével, kemény harcot vív értem a bajnok!” Trisztán azon­ban, mikor feléledt a meleg víztől és a fű­szerszámok erejétől, reá tekinte és meggon­dolván, hogy megszerzé az Aranyhajú Ki­rálykisasszonyt, el is elmosolyodék. Izolda ész­revette, és mondá magában: „Miért mosolyodott el az idegen? Avagy olyat tettem-é, mi nem való? Megfeledkeztem-é bármiről, mivel lány a vendégnek tartozik? Ej, talán azért nevetett, mert feledém megtisztítani a mé­regtől elhomályosult fegyvereit.”

Odalépett, ahol Trisztán fegyverei álltak: „Jó acélsisak ez - gondolta - hahogy szük­séges lesz, nem hagyja majd cserben. S a vért erős, könnyű, méltó, hogy vitéz öltse ma­gára.” Megfogta a kardnak markolatát: „Bi­zony szép szablya ez, bátor báróhoz illő.” Kihúzza a véres pengét a díszes hüvely­ből, hogy megtörölje. De látja ám, hogy nagy darabon kicsorbult. Rápillant a kard csorba élére: csak nem ez a penge tört bele Morholtnak fejébe? Tétováz, újra ránéz, el kell oszlatni a kétséget. Beszalad abba a szobába, hol a Morholt fejéből kihúzott acéldarabot őrizte. Hozzáilleszti a darabot a csonkhoz; nem volt annak egy repedés híja se.

Akkor Trisztánhoz rohant, megforgatta a nagy kardot a sebzett vitéz feje fölött és rá­kiáltott:

- Te vagy a leonnoisi Trisztán, Morholtnak, az én kedves bátyámnak gyilkosa. Most hát halj meg te is!

Trisztán összeszedte erejét, hogy megállítsa a ráemelt kart; hasztalan; ereje elernyedt, hanem az esze fürge maradt. Ügyesen így szólott:

- Haljak meg hát; de hogy ne mardosson késő bánat, hallgass rám. Tudd, királykisasszony, hogy nemcsak hatalmad, de jogod is van megölni engem. Bizony jogod van az életemre, hiszen kétszer is megőrizted és visszaadtad. Először még régen: én voltam a sebzett lantos, akit megmentettél, mikoron testéből kiűzted a mérget, mellyel Morholt gerelye rontott meg. Ne pirulj el, leány, hogy meggyógyítád a sebeimet: avagy nem becsü­letes harcban szereztem-é? Avagy álnokul öltem-é meg Morholtot? Nem ő hívott-é pár­viadalra? Nem kellett-é megvédenem teste­met? Másodszor akkor mentél meg, mikoron megkerestél a lápnál. Ó, leányzó, éretted vív­tam meg a sárkánnyal… De most ne szól­junk erről: csak arról akartam előtted bi­zonyságot tenni, hogy jogod van életemre, hiszen két halál veszedelméből szabadítál meg. Ölj hát meg, ha dicséretet és dicsőséget remélsz tőle. Ha majdan a vitéz udvarmester karja közt pihensz, bizonyára édes lesz ne­ked a sebzett vendég emléke, ki életét koc­káztatá, hogy megszerezzen, aki meg is szer­zett, s akit te védtelen ölsz meg a fürdőben.

Izolda felkiáltott:

- Csuda dolgokat hallok! Miért akart megszerezni engem Morholtnak gyilkosa? Ó, bizonyára, mivel Morholt hajdan el akarta rabolni hajóján a kornwalli szüzeket, te is, hogy eldicsekedhessél, szép bosszúképpen szolgálódul akarod elragadni, kit Morholt legjobban szeretett a lányok közül…

- Nem, királykisasszony - mondá Trisz­tán. - Hanem egy napon fecskepár repült Tintagelbe egy aranyhajszáladdal. Béke és szeretet követinek hittem őket. Ezért jöttem el teérted a tengeren át. Ezért szálltam szem­be a sárkánnyal és mérgének rontásával. Lásd meg e hajszálat ruhám aranyszálai közé szőve; az aranyszálak színe meghalványult, a te hajad aranya nem fakult meg.

Izolda elhajítá a nagy kardot s kezébe vette Trisztán ruháját. Látá az aranyhaj­szálat és hosszan hallgatott; aztán a béke jeléül megcsókolta vendégének ajkát és gazdag ruhába öltözteté.

A bárók gyűlésének napján Trisztán ti­tokban hajójára küldte Permist, Izolda apródját. Megüzente társainak, jöjjenek az ud­varba oly ékes öltözetben, mint az egy hatal­mas király követihez illik: mert remény­lette, hogy vitézi vállalkozása még aznapon véget ér. Gorvenal és a száz lovagok négy nap óta keserülték már Trisztán elvesztét; megörültek hát a hírnek. Egyenként szállin­góztak a terembe, hol már számtalan ír báró gyűlt egybe, sorba ültek, s a drágakövek ra­gyogtak hosszú, díszes skarlát- és bíborselyem ruháikon. Az írek pedig mondák egy­másnak: - Kik ezek a hatalmas nagyurak? Ki ismeri őket? Nézzétek fényes köntöseiken a cobolyprémet meg az aranypaszományt! Nézzétek, kardjuk gombján, bekecsük boglár­ján hogy csillognak a rubintok és berilek, a smaragdok, s különb-különb drágalátos kö­vek, melyeknek nevét sem ismerjük! Ki látott már ekkora ragyogást? Honnan jönnek e nagyurak? Ki népe ők? - De a száz lovagok hallgatának és senki fia érkeztére nem moz­dultak ültőhelyükből.

Mikor az ír király fölült trónusára, Rőt Agwin udvarmester felajánlá, hogy tanúk­kal igazolja és bajvívással bizonyítja: ő ölte meg a sárkányt, s Izoldához neki van jussa. Ekkor Izolda meghajolt atyja előtt és így szólt:

- Király, íme egy férfiú, ki azt állítja, hogy rábizonyítja udvarmesteredre a hazugágot s az álnokságot. Ha ez a férfiú bizony­ságát adja, hogy a csapástól ő mentette meg országodat és hogy lányod kezére nem méltó e gyászvitéz, megígéred-e, hogy föloldozod régi bűnei alól, ha még oly nagyok is, és békédben, bocsánatodban részelteted?

A király megfontolá a dolgot és nem sie­tett a válasszal. De a bárók sokasága így kiál­tott:

- Tedd meg, uram, tedd meg!

Mondta a király:

- Meg is tészem!

Izolda azonban lába elé borult:

- Atyám, csókolj meg előbb a bocsánat és béke csókjával, jeléül annak, hogy hasonlóképpen megadod azt ama férfiúnak is!

Mikor megkapta a csókot, elment Trisz­tánért és kézen fogva a gyűlésbe vezette. Láttára mind fölemelkedtek a száz lovagok, mellükön keresztbe font karral köszöntötték és köréje sereglettek. Ekkor az írek megláták, hogy Trisztán a lovagok feje. De többen felismerték és felzúgott a kiáltás: - Ez leonnoisi Trisztán, Morholtnak gyilkosa! Meg­villantak a csupasz kardok s dühödt hangok ismételték újra meg újra: - Hálál reá!

Izolda azonban felsikoltott:

- Király, csókold ajkon e férfiút, miként megígérted!

A király ajkon csókolta, s a zendülés elcsi­tult.

Akkor Trisztán megmutatta a sárkány nyelvét és bajvívásra hívta az udvarmestert, de az nem mert vele kiállni s megvallotta álnokságát. Trisztán pedig ekként szólott:

- Nagyurak, Morholtot megöltem, de azért keltem át a tengeren, hogy szép váltságot kínáljak. Hogy tettemet megváltsam, halál kockázatát vállalta a testem. Megszaba­dítottalak benneteket a szörnyetegtől, s ímé megnyertem a szépséges Szőke Izoldát. És mivel elnyertem őt, el is viszem a hajómon. De, hogy Írország és Kornwall között többé ne gyűlölség, hanem szeretet uralkodjék, tudjátok meg, hogy Márk király, én édes uram, frigyre lép vele. Íme, száz lovag, mind nagy nemzetségből való, kész megesküdni a szentek ereklyéire, hogy Márk király üzenete békesség és szeretet, s hogy Izoldát hites fe­leségeként akarja tisztelni, a kornwalliak pe­dig királyné asszonyukként szolgálnak majd néki.

Előhozák az ereklyéket nagy örömben, s a száz lovagok esküvéssel erősíték, hogy iga­zat mondott.

A király kézen fogta Izoldát s megkérdé Trisztántól, elkísérné-e urához becsülettel. A száz lovag és Írország bárói előtt Trisztán megesküdött. Szőke Izolda megborzongott a szégyentől s az aggódástól. Úgy - hát Trisz­tán megszerezte, de meg is veti őt; az arany­hajszál csak mese volt, és a megszerzett ki­rálylányt másnak veti martalékul… De a király Izoldának jobbját Trisztán jobbjába tevé, és Trisztán megszorítá a kezet, jelül, hogy birtokba veszi a kornwalli királynak nevében.

Így tölté be Trisztán leánykérő tisztét az aranyhajú királykisasszonynál, Márk király iránt való szeretetből, ésszel és erővel.

 

Mikor pedig közeledett az ideje, hogy Izol­dát átadják a kornwalli lovagoknak, király­asszony anyja fűszerszámokat, virágokat és gyökereket szedett s borba főzve bűbájos italt készített belőle. Vajákos tudománnyal összeszűrte, palackba töltötte s titkon így szólt Brangienhez:

- Leányzó, neked követned kell Izoldát Márk király földjére, hiszen hűséges szeretettel szereted. Fogd hát e palack bort, és jól jegyezd meg, mit mondok. Rejtsd el, hogy szem ne lássa, ajak ne érintse. De majd nász­nak éjszakáján, ha eljő az idő, amikor a há­zastársak magukra maradnak, töltsd kupába e fűszeres bort és kínáld meg vele Márk királyt meg Izolda királynét, hogy együtt igyák ki. Vigyázz, leányom, hogy csupán ők ízlelhessék ez italt. Mert olyan a hatalma, hogy kik együtt isznak belőle, örökre szeretni fogják egymást, minden érzésükkel és minden gon­dolatukkal, mind éltükben, mind holtukban.

Brangien erősen fogadá királyné asszonyának, hogy úgy lesz, amint parancsolta.

Vitte Izoldát a gálya, mély hullámokat szántva a tengeren. De minél messzebb távo­lodott Izolda Írország földjétől, annál bánato­sabban kesergett. Bezárkózott sátrába szolgá­lójával, Brangiennel, és siratta hazáját. Hová viszik ez idegenek? Kihez? Milyen sorsra szánják? Ha Trisztán hozzá lépett és szelíd szavakkal akarta nyugtatgatni, a lány felpat­tant, elkergette, és szívét gyűlölet töltötte el. Mivégre jött ez a leányrabló, Morholt meg­ölője; fondorlattal elragadni őt az édesanyjá­tól s az édes anyaföldtől; s aztán annyira sem méltatta, hogy magának tartsa meg, hanem zsákmányként viszi a habokon által ellenséges földre!

- Én nyomorult - siránkozott - átko­zott legyen a tenger, amely hullámain hor­doz. Inkább a halál szülőföldemen, mint az élet odaát!...

Egy napon elültek a szelek s a vitorlák lankadtan csüngtek az árbocon. Trisztán parancsot adott, hogy kössenek ki egy szige­ten, és a kornwalli száz lovag meg a hajósok, akik megcsömörlöttek már a hosszú tengeri úttól, kiszálltak a partra. A gályán csupán Izolda maradt meg egy kis zsenge szolgáló. Trisztán odament a királykisasszonyhoz, sze­rette volna megnyugtatni szívét. De mert tű­zött a nap, megszomjaztak és inni kértek. A gyermek addig keresgélt valami innivalót, míg felfedezte a palackot, melyet Izolda anyja Brangienre bízott. - Bort leltem! - tapsolt örömében. Nem, nem bor volt az, hanem szenvedély, gyötrelmes gyönyör, szün­telen szorongás és halál. A gyermek megtöl­tötte a kupát, kínálta kisasszonyát. Az nagyo­kat kortyolt belőle, majd átnyújtotta Trisz­tánnak, és Trisztán kiitta.

Ebben a szempillantásban Brangien belé­pett, meglátá őket, amint csak nézték egy­mást, elragadtatással, szinte kábulatban. Meglátá előttük a csaknem fenékig ürített pa­lackot és a kupát. Fogta az edényt, a hajó orrára szaladt, s a hullámokba hajítván, így sóhajtott:

- Ó, én szerencsétlen! Átkozott legyen a nap, amikor születtem, és átkozott az óra, amikor erre a hajóra szálltam. Lelkem, Izol­dám, és te, Trisztán, halált ittatok!

Tovább hajóztak Tintagelbe. Trisztánnak úgy tetszett, mintha szívének véréből makacs szeder inda nőne, rajta hegyes tüskék, illatos virágok, s mintha egész testét, minden gon­dolatát, minden vágyát erős szállal szorítaná Izolda szépséges testéhez. Ekként tűnődött: „Andret, Denoalen, Genelon és Godwin, ti álnokul azzal vádoltatok, hogy Márk király országára vágyom, ó, annál is ocsmányabb vagyok, mert nem is az országát kívánom! Szép bátyám, aki szerettél engem, az árvát, mikor még fel sem ismerted vala bennem hú­godnak, Blanchefleurnek vérét, te, ki gyön­géden megsirattál, míg karodban vittél az evező és vitorla nélkül tengerre szálló saj­kához, szép bátyám, mért is nem űzted el az első napon a kóbor gyermeket, ki azért jött, hogy eláruljon téged? Ó, mit is gondoltam? Izolda a te feleséged, én pedig fiad vagyok. Izolda a te feleséged: nem szerethet engem.” De Izolda szerette. Be gyűlölte volna pe­dig, hiszen Trisztán ocsmányul megvetette őt. Be gyűlölte volna pedig, de nem tudta, és szíivében lázadozott gyűlöletnél fájdalmasabb gyöngédsége ellen.

Brangien szívszorongva figyelte őket, még kegyetlenebb kínok között, hiszen ő tudta csak, mekkora bajt okozott. Két napig lesel­kedett utánuk, látta, hogy nem kell nékik étel, sem ital, sem testnek nyugalma, hogy egymást úgy keresik, mint az egymás felé tapogatózó vakok; külön-kölön boldogtalanul senyvednek, de még boldogtalanabbak együtt, ha reszketnek a rettentő első vallomástól.

Harmadnapon, amikor Trisztán a fedélze­ten felvont sátor felé tartott, amelyben Izolda ült, Izolda észrevette jöttét, és alázatosan megszólította:

- Jer be, Uram.

- Királyném - mondotta Trisztán - mért hívsz uradnak? Hát nem hűbéresed va­gyok-e inkább, alattvalód, aki tisztel, szolgál és szeret, mint királyné asszonyát?

Felelé Izolda:

- Nem, tudod, hogy uram és parancsolóm vagy! Tudod, hogy erőd uralkodik rajtam, és én szolgálód vagyok! Ó, miért nem téptem fel inkább a sebzett dalnok sebeit? Mért is nem hagytam veszni a sárkányölőt a vízparti sásban? Mért is nem sújtott le ráemelt kar­dom, mikor a fürdőben feküdt? Jaj, nem tud­tam akkor, amit ma már tudok!

- Izolda, mi az, amit ma már tudsz? Mi gyötör?

- Ó, minden gyötör, amit csak tudok, amit csak látok. Gyötör az ég és gyötör a ten­ger, gyötör a testem és gyötör az élet!

Karját Trisztánnak vállára tette; a szeme sugarát könnyek fátyolozták, reszketett az ajka. Trisztán újra megkérdezte:

- Mi gyötör hát, kedves?

Felelé Izolda:

- A te szerelmed.

Akkor Trisztán ajkával illette Izoldának ajkát.

De, mikor így először ízlelték kettesben a szerelem örömét, Brangien, ki szemmel tartá őket, felsikoltott és széttárt karokkal, könny­áztatta arccal lábuk elé vetette magát:

- Boldogtalanok! Álljatok meg s fordul­jatok vissza, ha még lehet! De nem, vissza nincsen út, szerelem hatalma sodor titeket, és sohasem lesz örömtök üröm nélkül. A fű­szeres bornak hatalma van rajtatok, ama sze­relemitalé, kit, Izolda, anyádasszony bízott vala reám. Márk királynak volt az szánva és tenéked, senki másnak; de az ellen mindhár­munkkal játékot űzött, és ti ittátok ki a ku­pát. Lelkem, Trisztán, Izolda lelkem, hanyag­ságom büntetéséül testem és életem legyen a tiétek, hiszen bűnöm által amaz átkozott kupából halálhozó szerelmet ittatok!

A szeretők átölelték egymást, szép testük­ben borzolódott a vágy és az élet. Szóla Trisz­tán:

- Jöjjön hát a halál!

S amint rájuk esteledett, és a gálya szinte szökellve siklott Márk király országa felé, örökre összeforrtan szerelemben oldódtak el.

 

Szőke Izoldát Márk király fogadta a par­ton. Trisztán kézen fogta a királykisasszonyt, s a király elébe vezette; Márk ugyancsak kézen fogta, ekként jelezvén, hogy birtokába veszi. Nagy tisztességgel vitte fel Tintagel várába, s a teremben egybegyűlt hűbéresek között úgy csillant meg Izolda szépsége, hogy a falak felragyogtak, akár a kelő nap fényé­től. Dicsérte pedig Márk a fecskéket, hogy szíves szolgálattal elhozták hozzá az arany­hajszálat; dicsérte Trisztánt és a száz lova­got, mert hajóra szálltak a jó hírért-névért, hogy megszerezzék szemének-szívének gyö­nyörűségét. Bizony, nemes király, neked is gyötrő gyászt, szertelen szenvedést hozott az a hajó.

Eltelt két hét meg egy fél, s akkor egybegyűjtvén mind ő báróit, nőül vette Márk a Szőke Izoldát. Éjszakának évadján azonban, hogy rejtse a királyné szégyenét és haláltól megváltsa, Izolda helyét Brangien foglalta el a nászágyon. Gondviseletlen voltának bün­tetéséül s lelke Izoldája iránt érzett szerété­ből, híven feláldozta érte teste tisztaságát; éj sötétje elrejté a király elől Brangiennek csa­lását és szégyenét.

Királyné lett Izolda és mintha csak öröm­ben élne. Királyné lett Izolda és szomorúság­ban él. Kényezteti Márk király, becsülik a bárók, szereti a szolganép. Díszesen kárpito­zott, virággal behintett szobáiban tölti a na­pot Izolda. Izoldának nemes ékszerei vannak, bíbor kelméi, tesszáliai szőnyegei, Izoldának lantosok dalolnak, és hímzett függönyein leopárd, sas, papagáj meg mindenfajta tengeri és erdei állat pompázik. Izolda szíve csordul­tig van szerelemmel, és Trisztán mellette le­het, nappal is, éjjel is; mert nagyurak szokása szerint a király ágyasházában hál, Márk bi­zalmasai és hívei között. Izolda mégis reszket. Ugyan mitől reszket? Nem tartja-e titokban szerelmét? Ki gyanakodnék Trisztánra? 

 

[A bájital hatása alatt képtelen távol maradni egymástól Trisztán lovag és Izolda királynő. A gonosz bárók pletykái miatt gyanakodni kezd Márk király. Kihallgatja beszélgetésüket, de a szerelmesek ügyesen játsszák el, hogy nincs közöttük semmi. Később, ahogy telik az idő, egyre türelmetlenebb a király, egyre féltékenyebb. Végül már majdnem máglyára veti Trisztánt, aki egy kápolna ablakából leugorva menekül meg, és bújik el. A király, hogy vallomásra bírja Izoldát, bélpoklos betegek elé dobja, akik a sűrű erdőbe cipelik. Trisztán menti meg, és együtt élnek a vadonban. Sokáig senki nem mer utánuk menni, de egy erdőkerülő végül mégis megtalálja őket, és nyomban jelent a királynak.]

 

- Láttam a királynét meg Trisztánt, ők aludtak s én megfélemlettem.

- Merre?

- A moroisi erdőben egy lombsátorban. Egymás karjában alusznak. Jöjj hamar, ha bosszút akarsz állni rajtuk!

- Várj meg az erdő szélén a vörös kereszt­nél, ne szólj senkinek arról, amit láttál, meg­fizetek érte arannyal, ezüsttel kívánságod szerint.

Elsiet az erdőkerülő s leül a vörös kereszt tövében. Átkozott áruló! Bizony el is éri gya­lázatos halál, miképp mindjárt megtudjátok a históriából.

Felnyergeltetett a király, kardot kötött és egyszál magában kiosont a városból. Amint magányosan lovagolt, visszaemlékezett amaz éjszakára, mikor tetten érte öccsét; mily gyöngédséget mutatott akkor Trisztán iránt a hamvas arcú, szépséges Izolda! Ha most rajtakapja őket, meglakolnak nagy bűnükért; bizony bosszút áll azokon, akik gyalázatba hozták...

Ott találta az erdőkerülőt a vörös kereszt­nél, Menj előre; vezess oda egyenest és szaporán!

Rájuk borul a nagy szálfák fekete árnyéka.

A király nyomon követi az árulót. Bízik jó kardjához, kit vitézül forgatott egykoron. Hej, ha Trisztán felébredne, kettő közül egyik - Isten tudja, melyik - holtan marad ottan. Végül megszólal halkan az erdőkerülő:

- Közeledünk, király.

Tartotta a kengyelt s odakötötte a gyeplőt egy zöld almafához. Tovább közeledtek s ak­kor egy napos tisztáson meglátták a virágos sátrat.

A király kikapcsolja a sárarany kösöntyű­ket, ledobja palástját s előtűnik szép termete. Kardját kivonja hüvelyéből és szívében erősítgeti, hogy haljon meg inkább, ha meg nem öli őket. Idáig követte az erdőkerülő: most a király egy intésével elküldi.

Kivont kardját megforgatva, egyedül lép a lombsátor alá… Jaj, micsoda végzet, ha oda sújt! Észrevette azonban, hogy ajkuk nem ér össze s hogy kivont kard választja el testü­ket.

- Nagy Isten! - mondta magában - mit látok? Szabad-e megölnöm őket? Régen élnek már ők itt a rengetegben; vajon kardot tet­tek volna-e maguk közé, ha tilos szerelemmel szeretnék egymást? Nem tudják-e mindenek, hogy a kivont penge, mely két testet elválaszt, szüzességnek tanúsága s őre? Hahogy tilos szerelemmel szeretnék ők egymást, ilyen tisztán nyugodnának-é? Bizony, nem ölöm meg őket; nagy bűn lenne lesújtanom; s ha az alvót fölkelteném, s ha egyikünk meg­halna, soká beszélnének erről, s bizony szé­gyenünkre. De gondoskodom arról, hogy fel­serkenvén megtudják, alva találtam őket, nem akartam halálukat, és Isten irgalommal volt hozzájuk.

 

[Nem ébreszti fel őket a király, de jeleket hagy, hogy felkelvén lássák, hogy ott járt, és megbocsát feleségének. Trisztán és Izolda megértik a szándékát, és egy szerzetessel üzennek a királynak: ha úgy akarja, akkor Izolda visszatér hozzá, Trisztán pedig örökre elkerüli a kornwalli udvart. A király elfogadja az ajánlatot, és örömmel veszi vissza feleségét. Azonban a bárók addig nyaggatják, hogy végül teljes bizonyosságot akar szerezni az asszony hűségéről: istenítéletet kér. Ennek módja a tüzesvas-próba.]

 

- Király, hallgass meg bennünket! Kárhoztatád a királynét ítélet nélkül: bizony bot­lás volt ez. Most pediglen feloldozod ítélet nélkül: nemde nem botolsz-é újra? Soha nem tisztázta magát Izolda, s bizony, országod bá­rói mindkettőtöket megszólnak. Inkább taná­csold néki: kérjen istenítéletet maga jószántá­ból. Bűntelen bízvást esküdhet a szentek ereklyéire, hogy sohasem vétett, bűntelen bízvást markolhat vörösen izzó vasat. Így kí­vánja a szokás, s így könnyű próbatétel által gyökerestül kigyomlálhatod a gyanút.

 

[Az istenítéletben nem szabad hazudni, mert a vádlott kezébe adott tüzes vas ronggyá égeti a markát. Ha viszont igazat mond a királynő, akkor nyomban megöleti majd a király. Izolda kitalál egy merész tervet, s egy megbízható ifjúval üzen az erdőben bujdosó Trisztánnak.]

 

- Uram, Trisztán, azt üzeni asszonyom, hogy ama kitűzött napon a Fenyérre fegy­vertelen jöjj el. Magad személyét ügyesen rejtsd zarándok gúnya alá, hogy ingyen se vélekezzék valódi voltodra senki. Istenítélet helyére bárka viszi át a vízen Izoldát. Folyam túlsó partján várj rá Arthur király vitézivel. Bizonnyal ott segítségére lehetsz. Igen retteg asszonyom az istenítélet napjától; bízván bí­zik mindazáltal oltalmában az Istennek, ki őt poklosok kéziből ki tudta ragadni.

- Menj vissza a királynéhoz, édes szép barátom. Mondd meg neki, mint akarja, úgy teszek.

 

Amaz ítéletre rendelt napon Márk király, Izolda meg a kornwalli bárók szép rendben ellovagolván a Fenyérig, juttak vala a folyóhoz. A víz túlsó partja mentén sorban álltak Arthur daliái s fényes lobogókkal kö­szöntötték őket.

Előttük a parton szegény zarándok ült, csuháján kagylók fityegtek, nyújtott kezében fatálka, szívettépő kántálással koldult ala­mizsnát.

Nagy evezőcsapásokkal közeledtek a kornwalli bárkák. Kikötéskor kérdé a körülte álló lovagoktól Izolda:

- Iszamos a part iszapja, nagyurak! Hosszú ruhám hogyan óvjam tőle? Vigyen ki va­lami révész a partra.

Odaintette egyikük a zarándokot:

- Nosza, jámbor, tűrd föl azt a csuhát, lépj a vízbe és fogd a királynét, hacsak nem félsz, hogy leroskadsz félúton, mert ugyan törődöttnek látszol!

Az karjába emelte a királynét. Halkan szólítá Izolda: - Kedves! - Aztán még halkabbul: - Roskadjál le a homokra!

Partot érvén a zarándok, megbotlott és elesett; karja között a királynét szorosan ölelve A lovászok meg a hajósnépek csáklyát csóváltak feléje s evezőkkel kergették a szegény ördögöt.

- Hagyjátok - mondotta a királyné. - Tán hosszú zarándokúitól erőtlenedett el.

És leoldván egy sárarany-boglárt, odave­tette a zarándoknak.

Arthur sátra előtt niceai pompás selyemszőnyeg volt a gyepre kiterítve, s rajta már kirakva rendre sok-sok régi szent ereklye, kit eddigien drága urnák, szentelt szelencék rejtettek. Gauvain nagyúr, Girflet meg Ké udvarmester voltak őrizői.

A királyné elsőbb Istenhez könyörögvén nyakáról, kezéről levett minden gyöngyöt, éket és veté a koldusoknak; bíborköntösét kioldá, gyönge kendőjét odaadta, odaadta ingvállát is, bokáig érő ruháját, drágaköves ci­pellőjét. Csak könnyű gyolcs fedte testét, karját bontatlan hagyván, s mezítláb a két királyok eleiben indula. Karéjban álltak a bárók és könnyezve nézték. Parázs izzott az ereklyék előtt. Izolda reszketeg kinyújtotta karját a szent csontok felé, és ekképpen szó­lott:

- Longresnek királya és te, Kornwallnak királya, Gauvain, Ké és Girflet nagy urak, s mindnyájan, kik az ítéletben igazlátók lesz­tek, esküszöm ez ereklyékre minden szent ereklyékre az ég alatt, anyától született féri soha engem karja között nem tartott, csupán az uram, Márk király, meg az a szegény za­rándok, ki szemetek láttára itt leroskadt az imént. Érőt ér-e így az eskü, Márk király?

- Így igen, királyné. Most az Isten mutassa meg igaz ítéletét!

- Ámen! - rebegte Izolda.

Odalépett a parázshoz, sápadtan, tétován. Mindnyájan elhallgatának: vörösen izzott a vas. Akkor mezítelen karral a parázsba nyúl­ván, két marokra megragadta Izolda a vasrudat. Kilenc lépésnyire vitte, azután a vasat hátra vetvén, két karját keresztbe tette, ki­nyitotta tenyerét. Húsa szemlátomást ép és hamvas maradt, akár a szedetlen szilva.

Hozsánna szállt akkor minden szívből Is­tenhez.

 

[Ezután Márk király megnyugodott, Trisztán pedig elbujdosott, bejárta fél Európát, majd Bretagne-ban kötött ki. Itt bemutatták neki Fehérkezű Izoldát (aki nevét a szövésben való jártassága miatt kapta). Trisztán, hogy Aranyhajú Izoldát elfelejtse, feleségül vette Fehérkezű Izoldát, aki legalább a neve miatt emlékeztette igazi szerelmére. Azonban Trisztán sem a nászéjszakán, sem utána nem nyúlt a feleségéhez. Fehérkezű Izolda csendben szenvedett férje mellett, mígnem egy családi vadászaton…]

 

Kevés nap múltával Trisztán, Fehérkezű Izolda és Kaherdin együtt indultak a várból erdei vadászatra. Egy keskeny úton Trisztán Kaherdin balján ügetett, míg az jobbjával kantáron fogta Fe­hérkezű Izolda paripáját. Hanem a paripa po­csolyába lépett. Patája oly magasan csapta fel a lucskot Izolda ruhája alá, hogy csurom víz lett tőle, s térdén fölül érzé a nyirkos hi­deget. Felsikoltott s olyan hangos, pajkos ne­vetés közt sarkallta tovább a lovát, hogy Ka­herdin utána kapott és melléje érvén meg­kérdé:

- Min kacagsz, szép húgom?

- Egy gondolatom támadt, szép bátyám. Mikor felszökött rám a víz, azt mondottam neki: „Víz, te merészebb vagy, mint a me­rész Trisztán valaha is volt!” Ezen kacagtam. Hanem máris sokat mondtam, bátyám, bánom is.

Kaherdin elképedt és addig-addig nógatta, míg Izolda el nem mondá násza igaz történe­tét.

Akkor Trisztán melléjük rúgtatott és hár­masban szótlan lovagoltak mind a vadász­házig. Ott Kaherdin hívá Trisztánt, hogy be­széde volna vele, s mondá:

- Uram, Trisztán, húgom megvallotta ne­kem násza igaz történetét. Én tégedet egyen­lőnek, társnak tartottalak. De te hamis hitet tettél, atyafiságomra gyalázatot hoztál. Azért, ha elégtételt nem adsz, tudd, párbajra hív­lak.

 

[Trisztán elmondja eddig titkolt szomorú történetét, amelyen Kaherdin megrendül, és mégsem párbajozik húga becsületéért. Még szorosabb lesz a barátságuk, több csatában harcolnak együtt, míg Trisztán megsebesül egy mérgezett lándzsától. Érzi, hogy közel a vég, ha csak nem jön el hozzá a „gyógyír”. Titokban arra kéri Kaherdint, hogy hozza el neki Kornwallból Aranyhajú Izoldát. A lelkére köti: ha Izolda vele jön, húzzon a hajó fehér vitorlát, ha azonban nem sikerül elhozni, húzzon feketét. (Sem Trisztán, sem Kaherdin nem tudja, hogy titkos beszélgetésüket kihallgatta Fehérkezű Izolda.) Kaherdin Kornwallba hajózik, ahol Aranyhajú Izolda rögtön igent mond, és rohan szerelméhez. Ám mielőtt partot érnének, akadályok sorába ütköznek.]

 

Közelgett már Izolda; Penmark szirtje már fel is tűnt távol, s vidámabban siklott a vitorlás. Hirte­len szélvihar támad, szembekapja a vitorlát, félrebillenti a hajót. Széloldalra futnak a ha­jósok és akarva-akaratlan visszafelé kormá­nyoznak. Tombol a szél, morajlik a hullám, sötét éjbe vonja őket a vihar, feketül a ten­ger és zúdul a zápor. Elszakadnak a kötelek, a hajósok leeresztik a vitorlát s kerülnek- fordulnak a szél és a hullám játéka szerint. Vesztükre, elfeledték a fedélzetre húzni a ha­jófarhoz kötött csónakot, mely a hajó sodrá­ban haladt. Széttöri egy hullám és tovara­gadja.

Izolda felkiált:

- Jaj, én nyomorult! Isten nem hagyja megérnem; hogy meglássam kedvesemet, Trisztánt, csak egyszer még, csak egyetlen­egyszer; azt rendelte, fúljak a tengerbe. Trisztán, ha még egyszer beszélhetnék ve­led, mit bánnám, ha mindjárt meghalok is. Kedvesem, ha nem jutok el hozzád, Isten akarja így, nékem nagy-nagy fájdalmamra. Mit nekem halálom: elfogadom, ha Isten akarja; de kedves, ha te meghallod, jól tu­dom, hogy belehalsz. Olyan a mi szerel­münk, hogy nem halhatsz te nálam nélkül, én sem nálad nélkül. Látom, mi csak együtt halhatunk. Jaj, kedvesem, vágyam bé nem telhet: karodban vágytam meghalni, kopor­sódba bezáratni; hanem az már nem lehet. Egyedül halok meg, nálad nélkül tűnök el a tengerben. Halálomról talán hírt se hallasz, te élni fogsz s egyre várod jöttömet. Ha Is­ten akarja, talán meg is gyógyulsz… Ó, ta­lán utánam más asszonyt szeretsz majd, Fe­hérkezű Izoldát! Nem tudom, hogyan lesz so­rod: de én nem élném túl, kedves, halálodnak hírét. Adja meg az Isten, vagy téged meggyó­gyítanom, kedves, vagy együtt ízlelnünk a halálnak kínját.

Így kesergett a királyné, míg a vihar tar­tott. Hanem hatodnapra elcsitult a förgeteg. Kaherdin vidáman vonta magasra a hófehér vitorlát, hogy Trisztán messziről lássa színét. Kaherdin már látja Bretagne-t Haj, a vi­hart hamar szélcsend követte, szelíd lett a tenger, tükörsima, szél nem dagasztotta a vi­torlát, s a hajósok mindhiába kormányoztak jobbra-balra, vagy elölre vagy hátulra. Messze látták már a partot, de a vihar elra­gadta vala a csónakot, nem érhettek földet. Harmadik éjjelen álmodá Izolda, hogy ölében óriási vadkan fejét tartja, ki ruháját vérrel fertezi, s erről megismeré, hogy nem látja többé élve kedvesét.

Trisztán már úgyannyira elgyengült, hogy nem kémlelheté tovább a távolt a penmarki szírtről. Hosszú napok óta messze a parttól, szobájába zárva siratta Izoldát, hogy nem jő. Sajog a seb, Trisztán fáradt, kesereg, sóhajt, hánykódik; majd hogy el nem eped.

Végre híves szél támadott, föltűnt a fehér vitorla. Fehérkezű Izolda most megbosszulta magát.

Odamegy Trisztán ágyához s mondja:

- Kedvesem, jön már Kaherdin. Láttam hajóját a tengeren: nagy nehezen közelget csak, de én ráismertem. Vajha tenéked gyó­gyulást hozna!

Trisztán megremeg:

- Szép kedvesem, bizonyos vagy-é felőle, hogy az ő hajója az? Szólj hát, milyen a vi­torla rajta?

- Jól láttam, mert kibontották és magasra vonták, hiszen gyönge szél fú. Tudd, korom­fekete.

Trisztán a fal felé fordult s mondá:

- Semmi sem tarthatja már bennem a lel­ket.

Háromszor szólítá:

- Izolda, kedvesem!

Ahogy negyedszerre szólna, kilehelé lel­két.

Legott a lovagok, fegyveres társai, palota-szerte siratták Trisztánt. Ágyából kivonván, kiteríték egy pompás szőnyegre s szemfedő­vel boríták le testét.

A tengeren föltámadt a szél, csakúgy verte, paskolta a vitorlát. Partra hajtotta a hajót. Szőke Izolda kiszállott. Hallá az utcákon a nagy sírást-rívást, kolostorban, kápolnában harang kondulását. Kérdi a helybéliektől, ki­nek szól a lélekharang, miért sírnak, kit si­ratnak.

Mondá neki egy aggastyán:

- Nagyasszony, nagy mi fájdalmunk. Megholt Trisztán, a nemes vitéz. Bőkezű volt az ínségesekhez, segített a szenvedőkön. Soha nagyobb csapás nem érte országunk.

Hallja Izolda, de szó nem jön ki ajkán. Megy a palotába. Kendője kibontva, úgy siet az utcán. Láttára mind ámul a nép, soha ily szép asszonyszemélyt nem láttak még breto­nok. Vaj ki ő és honnét való?

A maga-szerzette bajtól eszelősen Fehér­kezű Izolda veszékelt Trisztán teteménél. Béjöve a más Izolda s mondá:

- Asszony, kelj föl innét, hagyj hozzája mennem. Higgyed, náladnál több jogom van őt elsiratni. Én jobban szerettem.

Keletre fordult s imádá Istent. Aztán föllibbente a szemfedőt, kedvesének teste mellé feküvék, megcsókolta Trisztán száját és or­cáját, szorosan átölelte: testet a testhez, aj­kat az ajakhoz, így lehelé ki lelkét. Trisztán mellett holt meg, kedvesét keserülvén.

Mikoron Márk király meghallá a szeretők halálát, átkelt a tengeren s Bretagne-ba ér­vén, két koporsót készíttete, egyet kalcedonból Izoldának, másat bérűből Trisztánnak. Holttestüket kegyelettel elvitte hajóján Tintagelbe. Kápolna falánál az apszistól jobbra-balra két sírba temette őket. De éjnek évad­ján Trisztánnak sírjából ágas-bogas, zöld leveles virágú inda sarjadt, ki átfonván felül a kápolnát, Izolda sírjába mélye­det! A városbeliek elvágták az indát, de másnap újra sarjadt, éppoly zölden, buján, virágosan, ismét leszállt Szőke Izoldának nyu­govóhelyére. Háromszor akarták kiirtani; mindhiába. Végre Márk királynak hírül vit­ték a csodát; a király megtiltá, hogy többé kivágják.

 

Utazók és utópiák

 

Robinson

 

 

Mivel Péntek már értette és beszélte azt a nyelvet, amit én, elérkezettnek láttam az időt, hogy Istennel kapcsolatos tudnivalókat oltsak bele. Felmutattam az égre és közöltem vele, hogy ott él minden dolgok teremtője, aki mindenható, bármit megtehet értünk, bármit megadhat nekünk és bármit elvehet tőlünk. Lassanként felnyitottam a szemét a hit előtt. Nagy odaadással hallgatta, hogyan jött el Jézus megváltani bennünket bűnösöket, és hogyan kell imádkoznunk Istenhez, aki még olyan távolról, a mennyekből is képes meghallani a szavunkat. Egy nap azt mondta nekem, ha Isten a napon túlról is képes meghallani bennünket, akkor nagyobb hatalma van, mint Benamukinak, aki a nagy hegyek között él, nekik mégis fel kellett kapaszkodniuk oda, hogy a beszédüket meghallja.

 

A gyakori Istenről szóló beszélgetések és a Szentírás tanulmányozása olyan hű keresztényt faragott Péntekből, amilyenhez hasonlót keveset ismertem.

 

Gulliver

 

 

Felebaráti szeretet és őszinte jóakarat; ez a két fő erény, melyet a nyihahák gyakorolnak, és nem csupán kivételes kedvenceikkel, hanem a fajta minden tagjával, kivétel nélkül. Az ország legtávolabbi részeiből közéjük keveredett idegenekkel pontosan úgy bánnak, mint a legrégibb szom­széddal; bárhová menjen is az újonnan érkezett, mindenütt otthon fogja érezni magát. Az illendőség szép formáit és az udvariasságot a végletekig gyakorolják — az etikett viszont teljesen ismeretlen az országban. Csikaikhoz, rokonaikhoz nem fűzi őket semmiféle majomszeretet, azt a gondosságot, melyet nevelésükre fordítanak, kizárólag az értelem diktálja nekik. Hamarosan észrevettem, hogy gazdám például ugyanolyan gyöngéden bánik szomszédja családjával, mint a magáéval. Legszentebb meggyőződésük, hogy az egész faj szeretete természeti törvény — csak az értelem tesz szemé­lyek között is különbséget, persze ott is csak akkor, ha az erények különlegesek.

 

Mivel e nemes nyihahákat a természet csakis oly ösztönökkel és hajlamokkal ruházta fel, melyek kizárólag az erények állandó gyakorlására késztetik őket, és még fantáziájukban sem fordul elő, hogy egy racionális lényben „rossz" is található legyen; ennélfogva nem ismerik az életnek egyéb posztulátumát, mint hogy az értelem mindenekelőtt. Az értelem tisztaságát sohasem homályosítják el holmi bölcseleti kételyekkel, mint hazai filozófusaink szokták, akik egyformán elfogadhatónak állítják be a legellentétesebb véleményeket; a nyihahák villámfényes egyértelműséggel mondják ki ítéleteiket; de ez nem is meglepő olyan országban, ahol az igazságot egyéni érdekek és szenvedélyek nem ködösítik, zavarják és hamisítják.

 

Candide

 

Végre egy végtelen nagy síkság terült el szemük előtt, áthághatatlan hegyektől szegélyezve; a föld az emberek gyönyörűségére és szükségleteinek kielégítésére volt megművelve; a hasznos mindenütt a kellemessel társult: az utakat gyönyörű formájú, ragyogó kocsik lepték el, melyeken feltűnő szépségű férfiak és asszonyok ültek; nagy vörös kosok húzták a kocsikat és gyorsaságban még az andalúziai, tetuani és mequinezi paripákon is túltettek.  (…)

 

Néhány falubeli gyermek golyózott a várkapu előtt, eltépett, arannyal átszőtt selyemruha volt rajtok; a mi, másvilágból ideszakadt utasaink gyönyörködve nézték őket: golyóik nagy, kerek, sárga, piros vagy zöld, különös ragyogású anyagból voltak: embereinknek kedvük kerekedett néhányat kézbe venni: látták, hogy aranyból, smaragdból, rubinból vannak s közülük a legkisebb is nagy ékességére szolgált volna Mogul trónjának. „Ezek a gyermekek, mondá Cacambo, akik itt golyóznak, kétségkívül az ország királyának a fiai.” Ekkor ott termett a község tanítója s behívta a gyermekeket az iskolába.

 

„Biztosan a királyi család nevelője,” gondolta Candide. A kis nebulók rögtön ott hagyták a játékot, golyóikat és minden játékszerüket. Candide felkapja őket, a tanitóhoz fut és illedelmesen átadja neki azokat, jelekkel adván tudtára, hogy a fenséges királyi gyermekek ott felejtették aranyaikat és drága köveiket; a község tanítója mosolyogva dobta el azokat, csodálkozva nézett végig Candide-on és tovább ment.

 

Utasaink természetesen sietve szedték fel az aranyat, rubintot és a smaragdokat. „Hol vagyunk hát? kiáltott fel Candide; ugy látom, hogy jól vannak nevelve ezek a királyi gyermekek, mert arra tanítják őket, hogy semmire se becsüljék az aranyat és drága köveket.”

 

(…) Mikor az ebédnek vége volt, Cacambo és Candide ugy gondolták, hogy eléggé meg lesz fizetve étkezésük, ha az asztalra dobnak két nagy darabot a földről felszedett aranyakból; a vendéglős és felesége elkezdtek kacagni s az oldalukat fogták nevettükben; majd, mikor lecsillapodtak, így szólt a vendéglős: „Uraim, jól látjuk, hogy idegenek vagytok; igaz, hogy nem vagyunk idegenekhez szokva: ne vegyétek rossz néven, hogy elnevettük magunkat, mikor az utcáinkon bőven heverő kavicsokkal akartok fizetni: nektek biztosan nincs olyan pénzetek, melyet itt használunk; de nincs is arra szükségetek azért, hogy itt ebédelhessetek: az összes vendéglőket, melyek a kereskedelem kényelmessé tételére vannak felállítva, maga a kormányzat fizeti.”

 

(…) Az az ország, melyben mi vagyunk, az inkák ősi hazája, kik elég balgán itt hagyták ezt, hogy a világ egyrészét hatalmukba kerítsék s kiket végül a spanyolok igáztak le. A család ama fejedelmei, kik megmaradtak az ősi földön, okosabbak voltak; a nemzet többségének helyeslése mellett elrendelték, hogy kis országunkat egyetlen egy lakosnak sem szabad elhagynia: igy tudtuk megőrizni ártatlanságunkat és boldogságunkat. A spanyolok homályosan ismerték ezt az országot és Eldorádónak nevezték és egy Raleigh nevű angol lovag körülbelül száz évvel ezelőtt megközelítette; ámde mivel megközelíthetetlen kőszirtek és meredek sziklák vesznek körül, eddig meg tudtunk menekülni Európa népeinek ragadozó hajlamaitól, kik megfoghatatlan szenvedéllyel ragaszkodnak földünk kavicsaihoz és sarához és akik ezekért mind egy szálig leöldösnének bennünket.

 

Hosszúra nyúlt a beszélgetés, szóba kerültek: a kormányforma, az erkölcsök, az asszonyok, a nyilvános mulatságok, művészetek, végül Candide, kinek mindig nagy hajlama volt a metafizikai kérdések iránt, megkérdeztette Cacambo által, vajon van-e vallás ebben az országban?

 

Az aggastyán kissé elpirulva igy szólt: „Hogyan kételkedhettek ebben? Azt hiszitek, hogy mi hálátlanok vagyunk?” Cacambo tiszteletteljesen megkérdezte, milyen vallás van Eldorádóban. Az aggastyán újra elpirult és igy szólt: „Hát talán kétféle vallás is lehet? Én azt hiszem, hogy a mi vallásunk az egész világ vallása; estétől reggelig imádjuk az Istent.” - Csak egy Istent imádtok? kérdé Cacambo, ki Candide kételyeit tolmácsolta. – „Természetes, mondá az aggastyán, hogy nincs két Isten, sem három, sem négy: mondhatom, hogy mint más világból ideszakadt emberek, nagyon különös kérdéseket tesztek.”

 

Ám Candide fáradhatatlanul tovább kérdezte az öreget; kíváncsi volt rá, hogyan imádják az Istent Eldorádóban? »Sehogysem imádjuk, mondá a jóságos és tiszteletre méltó bölcs, nincs mit kérni tőle, mindennel elárasztott, amire szükségünk van; folytonosan köszönetet mondunk neki.”

 

Candide égett a kíváncsiságtól, hogy papokat lásson; megkérdezte, hol találhatók? A jó öreg mosolyogva felelte: »Barátaim, mi valamennyien papok vagyunk; a király és az összes családfők minden reggel ünnepi zsolozsmákat énekelnek, öt-hatezer zenész játékától kisérve.”

- Hogyan, nektek nincsenek barátaitok [papok], kik tanítanak, vitatkoznak, kormányoznak, bűvészkednek és akik megégetik az embereket, ha más véleményen vannak?

- Azt hiszed, hogy bolondok vagyunk - mondá az aggastyán - mi valamennyien egy véleményen vagyunk és egyáltalában nem értjük, mit akartok a ti „barátaitokkal”.

 

Candide egészen extázisba jött e beszélgetés alatt és ezt mondogatta magában: »Ez az állapot ugyancsak különbözik a westphaliai és a báró úr kastélyában uralkodó állapotoktól; ha Pangloss barátunk látta volna Eldoradót, bezzeg nem mondta volna, hogy a Thunder-ten-tronckh kastély a legszebb a világon; bizony jó, ha utazgat az ember.

 

 

Faust

 

FAUST

Ó jaj, a filozófiát,

a jog- s az orvostudományt

és - haj - a teológiát:

mind buzgón búvároltam át.

S most mégis így állok, tudatlan,

mint amikor munkába fogtam.

Címem magiszter, sőt több: doktor úr,

s tíz éve már, hogy álnokul,

orránál fogva vezetgetem

egész tanítványseregem -

s látom, semmit sem tudhatunk mi!

Ettől fog szívem elhamuhodni.

Bár jártasabb volnék egynémely gazoknál,

orvos-, professzor-, írók-, papoknál.

Szorongás, kétely engem nem gyötörget,

s nem félelmes a Pokol, sem az Ördög

minden örömtől-fosztottságom innét:

nem hiszem, tudnék valamit is még,

s azt sem, hogy tanítani tudnám

az embert, térítvén s megjavítván.

Aztán meg se pénz, se vagyon,

se hír, se földi hatalom.

Így élni már eb sem kívánna,

ezért adtam fejem a mágiára,

hogy szellem-száj, szellem-erő

nem egy titkát tárná elő,

s ne kelljen izzadván beszélnem

arról, amit nem értek én sem;

s miktől együtt van a világ,

megismerjek minden csodát,

s mint már titkos erőkre látó,

ne legyek többé betűrágó.

 

(…)

 

Ím, Tűzszekér közelg halk lebbenéssel

felém, felém! Mennék készségesen,

hogy új pályámat az éterbe véssem

és új szférákban új létem legyen.

Istenek öröme, magasztos élet!

Előbbi féreg, megérdemled-e?

Bízvást, csak már az áldott földi létet

hagynád faképnél mindörökre te!

Szánd el magad, szakítsd fel már az ajtót,

mely mellett elsurrannak mindenek.

Itt az idő tettekkel megmutatnod:

megáll az Úr előtt a férfibecsület.

És ama vaksi barlangtól se reszkess,

ahol magamagát gyötri a képzelet,

az átjárást bátran keresd meg,

melynek szűk oduján a pokol sistereg.

Szánd el magad vígan a mozdulatra,

ha még utána tán a semmi is fogadna.

 

(…)

 

FAUST

Csak hegyibe, s ne pipogyásan!

Hallhattad már: én nem örömre vágyom!

A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,

szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.

Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,

ne zárkózzék el többé semmi jajtól,

s mit az emberiség még várhat e világon,

bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,

értelmem járjon mélyben és magasban,

javát, baját keblembe átitassam

s így az emberiség énjét énemmel élve,

hulljak végül vele a semmiségbe.

 

MEFISZTÓ

Szép, szép, barátom!

Ebben csak egy a keserű:

a lét rövid, hosszú a mű.

Ezért fogadd meg egy tanácsom:

szegődtess társul egy poétát,

ki gondoktól csupa verejték:

mint öntsön annyi jót beléd át,

amennyit csak elbír fejecskéd.

Tigris szivét,

szarvas gyors iramát,

egy talján vérinek tüzét,

északiak szívós agyát.

Bízd rá, ő lelje meg a titkát,

hogy fér meg nagylélek s hamisság,

s hogy egy szív, ifju s gerjedelmes,

mint lehet tervszerűn szerelmes.

Ha ismerném, ha volna ily teremtmény,

Mikrokozmosz úrnak nevezném.

 

 

Filozófusok és forradalmak

 

Rousseau

 

A természeti állapotban az emberek nem ismertek sem morális viszonyokat, sem kötelességeket, így hát első pillantásra úgy tetszik, nem lehettek sem jók, sem rosszak, nem voltak sem bűneik, sem erényeik, hacsak nem vesszük e szavakat valamiféle testi értelemben, s nem nevezzük bűnnek az egyén olyan tulajdonságait, amelyek az önfenntartásra ártalmasak lehetnek, erénynek pedig az olyan tulajdonságokat, amelyek elősegítik a fennmaradást; ez esetben azt az embert kellene a legerényesebbnek neveznünk, aki a legkevésbé áll ellent a természet egyszerű késztetéseinek. De ha nem akarunk eltávolodni a szó megszokott értelmétől, helyénvaló lesz felfüggeszteni ítéletünket erre a helyzetre vonatkozóan, és dacolni előítéleteinkkel, amíg mérleggel a kézben meg nem vizsgáltuk, vajon a civilizált emberek között több-e az erény, mint a bűn, vagy erényeik hasznosabbak-e, mint amennyire ártalmasak a bűneik, vagy hogy a tudás terén tett haladásuk, amennyiben megismerik a jót, amit cselekedniök kellene, elegendő kárpótlást ad-e a sok rosszért, mit egymásnak okoznak, vagy, mindent egybevéve, nem volnának-e szerencsésebb helyzetben, ha senki részéről nem kellene rossztól tartaniok vagy jót remélniök, mint ha általános függésbe kerülnek egymástól s mindent olyan emberektől kénytelenek várni, akik semmit sem kényszerülnek adni nekik.

 

Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekült volna meg az emberi nem, ha valaki kiszakítja a jelzőkarókat vagy betemeti az árkot, és így kiált társaihoz: Ne hallgassatok erre a csalóra! Elvesztetek, ha megfeledkeztek róla, hogy a termés mindenkié, a föld pedig senkié! 

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve (részlet)

Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.

 

Charles Fourier 

 

Minden nagy létszámú társulásban a résztvevőket hajlamaik, és képességeik szerint egyszerű csoportokra kell fölbontani… abból a célból, hogy a legteljesebben kifejlődjenek az egyes tagok képességei… Ha valaki tagnak lép be a falangába, fölbecsülik földjeit, gépeit, az anyagokat, bútorait és berendezéseit, amiket ténylegesen magával hoz be. A vezetőség minden tagnak részvényeket, vagy részvény-kuponokat ad ki a tag által bevitt vagyonnal egyenlő értékben.

 

- A falansztervilág alapelve: a szervezettség.

- Célja: a munkamegosztáson alapuló kollektív termelés és ellátás.

- Ebben a rendszerben a család hagyományos szerepe háttérbe szorul. A házasság intézménye

elveszíti jelentőségét. A gyerekeket a közösség neveli.

- Elvben mindenki a képességeinek megfelelő munkát végzi, és szükségleteinek megfelelően

részesedik a közös javakból.

- Vagyoni és jogi értelemben a közösség minden tagja egyenlő. Nincs pénzrendszer és

magántulajdon.

- A gyermekek 18 éves korukig nem dolgoznak, csak tanulnak.

- 50 év fölött a közösség tartja el az időseket.

 

Thomas Paine

 

Az amerikai kormányzat: demokráciába oltott képviselet. Olyan léptéket társított a formához, amely minden esetben párhuzamos az elv nagyságával. Ami Athén volt kicsiben, az lesz Amerika nagyban. Az egyik az ókor csodája volt, a másik a jelen mintája és csodálatának tárgya lesz. Az összes kormányforma közül ez a legkönnyebben érthető, és a legmegfelelőbb a gyakorlatban. Egyszerre zárja ki az örökletes módszerrel járó tudatlanságot és bizonytalanságot, és az egyszerű demokrácia kényelmetlenségét.

Mi pünkösd jelentősége a nyugati kultúrában?
Jézus történetét Evangéliumnak, azaz "örömhírnek" nevezik. Azt azonban kevés keresztény érti, hogy mi is az igazi örömhír. A keresztény mítosz szerint Jézus a feltámadás után ötven nappal meglátogatta a tanítványait, és kiárasztotta rájuk a Szentlelket: „Vegyetek Szentlelket! Akinek bűneit megbocsátjátok, azok bűnbocsánatot nyernek, akikéit megtartjátok, azoknak megmarad.” A szent úgy értendő: egyedi, szabad, saját. Jézus tehát felnőttként kezelte az embert, akinek tetteiért már nem a törzs/nép/istenek/sors felelősek, hanem ő maga.

 

 

A szentlélek ellentéte a "törzsi tudat". Mit jelent ez a kifejezés?
Hagyományos értelemben a törzs: ősi társadalmi szerveződés (25-30 fő, az "Alfa" vezeti). Tágabb értelemben a "törzs" minden olyan csoportosulás, amelyben feloldódik az ember egyénisége. Közös az ősi és a mai törzsekben az, hogy számukra idegen minden, ami nem ők. Démonizálják az ellenséget, alapelemük a harc. Az ilyen csoport elveszi az egyén szabadságát, és átveszi a felelősségét. Az utóbbi nagyon veszélyes, mert a "törzsben" az ember olyan dolgokat is megtesz, amelyekre egyedül sosem vetemedne.
A törzseket könnyű felismerni. Vannak, amelyek elfedik, elrejtik az arcukat (tehát a személyiségüket), vannak, amelyek uniformist, egyenruhát viselnek. És vannak, akiknek a viselkedése árulja el a törzsi felfogásukat. Példák:

elrejtett arc:
Ku-Klux-Klan (négereket üldöző, gyilkoló titkos szervezet 1865-től az USA-ban), TV-székházat ostromló tüntető 2006-ban Budapesten

uniformis:
őskori törzsek, hadsereg, futballszurkolók

viselkedés:
házasságtörőket megkövező zsidók, cigányokat megbélyegző és Auschwitzbe küldő magyarok (1944), védtelen magyar családapát meglincselő cigányok (Olaszliszka, 2006) 

A törzsi viselkedést hirdeti a tömegkultúra is. Az alábbi klip uniformizált (fekete ruhás) alakjai a talpig fehérben ugráló "Alfa" körül őrjöngenek. Van, amelyik középső ujjat mutat a közönségnek, van, amelyik szexuális aktust imitál, van amelyik egyszerűen csak magából kikelve ordít. Valódi arca, személyisége egyiknek sincs. 

 

 

Miért üldözték az őskeresztényeket?
Az első század keresztényei titokban gyülekezhettek csak. A zsidók azért vetették meg őket, mert szerintük Jézus csaló volt, istenkáromló és törvényszegő. A rómaiak pedig azért üldözték (és ölték meg) őket, mert az őskeresztények nem voltak hajlandók bálványok előtt letérdelni.

 

 

Honnan származik a "keresztény" kifejezés?
Nem a keresztből, hanem a görög "khrisztianosz" (krisztusi) szóból.

 

Mit jelképez a keresztelés szertartása?
Megint nem a "kereszt" a fő motívum, hanem a víz. A keresztelendőt vízbe merítik. Mivel a víz a káosz jelképe, a szertartásban a beavatandó jelképesen meghal, és amikor kiemelik, újjászületik. Ekkor kap nevet (keresztnév).

 

 

Mi a keresztény vallás "alapcsomagja"?
A keresztény vallás lényege egy mondatba belefér: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat." Ezt négy fontos helyen erősíti meg az Evangélium.
1. a tékozló fiú története: azt tanítja, hogy jár a megbocsátás, ha az ellenünk vétkező ember őszinte bűnbánatot mutat
2. a házasságtörő asszony megmentése: arra hívja fel a figyelmet, hogy nem az ember dolga a másokon való ítélkezés
3. sátáni kísértések visszautasítása (azaz: az ego legyőzése)
4. pünkösd: a szentlélek leküldése (szent: egyedi, szabad, saját, felelős) lelkileg nagykorúvá válik az emberiség

 

Miért kellett "felturbózni" a kereszténységet?
Az első keresztények egy része megelégedett azzal, hogy önmaga gyakorolja a vallását. Más része azonban szükségét érezte annak, hogy hirdesse és terjessze a kereszténységet. Ehhez azonban az "alapcsomag" kevés. Szenzációs történet kell, amelyben van hős, van áldozat, vannak csodák és rejtélyek. Így született meg a teljes Jézus-sztori, amelynek több fontos elemét korábbi vallásokból "ollózták össze". Mint például: december 24-én született - téli napforduló, szűztől született - "felülről" származik. Illetve a számos csodatétel (A Jézus-történet valóban csodát tesz: lelki csodát. Ez azonban az egyszerű népnek túl bonyolult, sokkal érthetőbb a vízen járás, a bor-varázslat, a halott feltámasztása vagy a süket/béna/vak meggyógyítása.)
Az alábbi táblázat azt mutatja, mely korábbi kultuszokban találhatók meg Jézus életének főbb motívumai.

 

 

Miért vette fel Róma a kereszténységet?
Hogy kilábaljon a válságból, és megőrizze vezető szerepét. Ehhez kellett egy olyan eszme, amely mélyen megszólítja az embert.

 

Miért került válságba a Római birodalom?
Az emberiség több tízezer évig 25-30 fős, rendkívül zárt törzsekben élt. Később a legerősebb törzsek bekebelezték a többit, így alakultak ki a népek. Minden nagyszabású társadalmi változás fő kérdése: mi lesz az új rend vallása? (A görögök egyesítették a törzsek istenvilágát, a zsidók csak Jahvét fogadták el.) A Római birodalom több vallást is "kölcsönvett", azonban már egyiket sem tudta magáénak érezni sosem. A világnézeti zűrzavar indította el a birodalmat a lejtőn. A 2. századra Róma egy züllött nagyvárossá vált, amelyet a legalantasabb emberi igények uraltak, miközben az állam egyre vadabb adóztatással igyekezett megtartani a hatalmát. Amikor a vezetők felismerték a kereszténységben rejlő értéket, előbb engedélyezték a szabad vallásgyakorlást, majd 394-ben államvallássá tették a kereszténységet.

 

 Miért nevezhető multicégnek a keresztény egyház?
- egy központból irányítják (Róma)
- uralni akarja az egész "piacot" (Európa)
- lenézi az embert (a multicég "fogyasztókat" vezet meg, az egyház "híveket")
- vezetői kiváltságosok, "emberfeletti emberek" (főpapok)
- célja a hatalom és az anyagi profit (történelmi befolyás, óriási egyházi vagyon)
- elnyomja a "versenytársakat" (a többi vallást pogánynak nevezi, a másként gondolkodókat eretneknek tartja és kivégzi)
- a nép ízlését kiszolgáló reklámok (misztériumjátékok)
- csábító leárazások, akciók (búcsúcédulák árusítása)

 

Milyen hazugság rejlik a nagy kezdőbetűvel írt keresztény Isten mögött?
Minden kultúra alapvető feltétele valamilyen istenség. Tőle származnak a törvények, ő a tökéletesség mintája, ő az örök hivatkozás. Vannak kultúrák, amelyekben sok van (pl.: görög), és vannak, amelyekben csak egy (pl.: zsidó). Közös azonban, hogy mindig van nevük, ezért írjuk őket nagy kezdőbetűvel: Zeusz, Poszeidón, Jupiter, Shiva stb. Csak tulajdonnév lehet istenségnek a neve. Az "isten" pusztán egy főnév. Nincsen mögötte mitológiai alak. Ha nagy kezdőbetűvel írjuk, akkor máris teremtünk egy bálványt (pedig Jézus legnagyobb cselekedete épp az volt, hogy elpusztította a Jahve nevű bálványt).

 

Miért mondható bálványimádónak a keresztény egyház?
Mert a Jelenések könyvét arra használta, hogy Jézust egy félelmetes, bosszúálló bálványnak állítsa be:
"Szeme olyan, mint a lobogó tűz, fején sok korona, ráírva a név, amelyet senki sem tud, csak ő. Vértől ázott ruha van rajta, a nevét Isten Igéjének hívják. Szájából éles kard tör elő, hogy lesújtson a nemzetekre. Vasvesszővel kormányozza majd őket, és tapossa a mindenható Isten haragja tüzes borának sajtóját. Öltözetén a csípő körül ez a név volt felírva: Királyok Királya és Urak Ura. (Jelenések könyve 19/11-16)"

Hogyan bizonyítják a Credo kiemelt részei, hogy a római egyház nem keresztény?

"Hiszek egy ISTENben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi URunkban; aki fogantatott SZENTLÉLEKtől, született Szűz Máriától;
szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a POKLOKRA, harmadnapon feltámadt a halottak közül; fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján; onnan jön el ÍTÉLNI élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben.
Hiszem a KATOLIKUS Anyaszentegyházat;
a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát;
a test feltámadását és az örök életet. Ámen."

ISTEN, Ő: megszemélyesít egy főnevet, bálványt teremt
ÚR: Jézus nem úr - szavai éppen azt hangsúlyozzák, hogy mindannyian testvérek vagyunk
SZENTLÉLEK: nem valami külső erő, hanem az emberi szabadságnak és felelősségnek jelképe
POKOL: a bűnösöket a végtelen túlvilági szenvedés rémképével nyomorítja meg
ÍTÉLNI: azt állítja, hogy Jézus a teremtett világ elpusztításának napján elszámol majd az emberek bűneivel, mint egy bíró
KATOLIKUS: azt jelenti: 'egyetemes' - hogyan lehetne egyetemes az az egyház, amely kirekeszti a többi keresztény felekezetet, és pogánynak tartja a világ összes többi vallását?

 

Hogyan fest rémképet a középkori egyház a végítéletről?
Az emberiség egyik leggyakoribb rémálma az, hogy meztelenül ébred egy idegenekkel (vagy épp ismerősökkel) zsúfolt helyen. A megszégyenüléstől való ősi félelmünk táplálja ezt az álmot. A középkori egyház részben erre a közös emberi élményre épített, amikor megalkotta az utolsó ítélet rémképét.
A Dies irae (Harag napja) című latin himnusz sorra veszi a végítélet forgatókönyvét:
- harsonák ébresztik fel az összes halottat
- az ítélőbíró képében visszatérő Jézus félelmetes trónon ül
- a trón elé hajtják a valaha élt összes embert
- Jézus fejükre olvassa a bűneiket a (jegyző)könyvből
- minden ember minden titkos bűnét megtudja mindenki
- Jézus ítéletet mond: pokol vagy mennyország
- nem csak a gyarló ember, de még a szentek is rettegni fognak

Hans Memling oltárképe hűen viszi vászonra a fenti mozzanatokat. Az emberi alakok meztelensége egyrészt a kiszolgáltatottságot szimbolizálja, másrészt azt, hogy az ember semmi titkot nem tud elrejteni a Bíró elől. Éppen úgy, mint az emberiség közös rémálmában.

Ama nap, a harag napja,
e világot lángba dobja:
Dávid és Szibilla mondja.

Mily irtózat fog az lenni,
ha a Bíró el fog jönni
mindent híven számbavenni.

Harsonának szörnyű hangja
hull a millió sírhantra
kit-kit a Trón elé hajtva.

Hökken Halál és Természet
ahol a Teremtés ébred
felelni a Vádló-széknek.

Az írott könyv elhozatik
melyben minden foglaltatik
kiből végzés formáltatik.

S ha a Bíró leül ottan,
ami csak lappang, kipattan,
misem marad megtorlatlan.

Én szegény ott mit beszéljek,
milyen pártfogókat kérjek,
hol még a szentek is félnek?

 

Mi a purgatórium jelentősége?
A korai egyház úgy hitte, hogy a meghalt keresztények egy békés és boldog helyen tartózkodnak. Ezzel szemben purgatórium tana a katolikus teológiában azt feltételezi, hogy ha az egyén meghal és Krisztushívő volt, de maradnak még olyan bocsánatos bűnei, melyeket nem bánt meg, annak a tisztítótűzben van lehetősége ezektől megtisztulni a vezeklő szenvedése árán, hogy ezen szenvedés után tökéletes állapotban lépjen be a mennyországba.
Magyarul: Róma papjai rájöttek, hogy hiányosan van "berendezve" a túlvilág. Ha csak a tiszták kerülnek a mennyországba, és mindenki más a pokolba, akkor az emberek nagy részének hamar elfogy a motivációja. Olyan ez, mintha csak 5-öst és 1-est lehetne kapni egy suliban. A gyengébbeknek eszükben sem lenne hajtani, ha a következő szint elérhetetlen magasságban van. Ezért vannak a köztes jegyek. Így kell elképzelni a túlvilágot is. 5-ös: mennyország. 1-es: pokol. 2-es, 3-as és 4-es: purgatórium. A köztes világban bűneid súlya szerint kell szenvedned. (Később ez kiváló alkalmat teremt az egyszerű hívek anyagi kihasználására. A 16. században a római egyház lehetőséget nyújt az "alkudozásra": a purgatóriumban töltendő idő rövidítésére - némi készpénz ellenében...)

 

Milyen értelemben vethető össze pünkösd a purgatóriummal?
A motívum közös (mindkettő láng), a tartalom azonban az ellentéte: pünkösdkor a szabad emberi lélek lángja szállt az apostolokra - a purgatóriumban pedig az isteni büntetés lángjai kínozzák a bűnösöket. A római egyház hatalmi céljai elérése érdekében meghamisította a kereszténység lényegét.

 

Utolsó kérdés. Ugye a mai ember már nem bálványimádó?
De.
Bár a nyugati ember a 18. század végére eltávolodott az egyháztól, nem tudott meglenni vallásos érzelmek nélkül. Ezek pótléka a hazafiasság lett, ami a 19. század végére megteremtette a következő bálványt, a Nemzetet, és elvezetett a újkori történelem szégyenéig: a világháborúkig.

Ám később sem lett jobb a helyzet. A 20. század közepén a nyugati pénzvilág szabályai szerint épült újjá a világ. Vezető elv lett a gazdasági növekedés - ami valójában csak a gazdasági egyenlőtlenség növekedését jelentette. A bankok ma virtuális (mondjuk ki: hamis) pénzzel kereskednek, míg az áltagember valódi pénzben fizet adót és kamatot. A jogos közfelháborodás elkerülése érdekében az elit úgy állítja be a pénzügyi folyamatokat, mintha azokat valami kiismerhetetlen, öntörvényű, mindenek felett álló erő irányítaná. Nevet is adtak neki: Gazdaság. És kész is az újabb isten, akinek nevében minden gazságot el lehet követni.
Ennek hű tükrét adja a South Park sorozat 13. évad 3. része, amely mind a zsidó-keresztény Istent mind a Gazdaságot mint kártékony bálványt leplezi le.

A Waldorf Iskola 10. évfolyamos tanulói - miután megismerkedtek a görög istenekkel és a világ teremtésének történetével - azt a feladatot kapták, hogy ötfős csapatokba szerveződve írjanak egy politeista teremtéstörténetet. A feladat két részből állt:

1. Saját nevüket visszafelé olvasva alkossák meg isteni nevüket. (Ez lehetett kereszt, vezeték, de akár becenév is.)

2. Az isten-nevük hangzásából vagy saját tulajdonságaikból kiindulva dötsék el, hogy mely erőknek, cselekvéseknek az istenei.

3. Ha mindezzel elkészültek, elkezdhették a közös világuk megteremtését.

 

1. csapat - Az istennők teremtő ereje és az első halál

 

Mester Boglárka – Igob, a Föld istene

Pitó Kitti – Ittik, a Tűz istennője

Rácz Melinda – Adnilem, a Víz istennője

Gyuricza Noémi – Iméon, a Levegő és az Élet istennője

Csíkos Zenina – Aninez, a Túlvilág istennője

 

Történet:

Először volt a Föld. A Föld sóhajtott magányában, s ez a sóhaj lett a Levegő. A Levegő elszállt a Földtől, mert könnyű. A Föld újra magányos, ezért sír és a könnyeiből lesz a Víz, amelyből híd keletkezik, mert ez egy köztes anyag a Föld és a Levegő között.

Egyszer a Föld és a Levegő elhatározták, hogy teremtenek életet. A Víz is segíteni akart, de nem engedték neki, mert féltek, hogy tönkreteszi. Amikor a Víz mégis belefolyik a teremtésbe a Levegő és a Föld fejéből kipattant a szikra, amivel vissza akarják fogni. Ez a szikra növi ki magát a Tűzzé. De mivel a tüzet nem lehet irányítani, kitör a káosz. Ebből a káoszból születik meg az első emberpár, Mádám és Avé. Bennük teremtődik meg az egyensúly a káoszból. Tökéletesebbek lettek teremtőiknél, Isteneknek születtek. A négy elem istene féltékeny lesz, és megfosztja emlékeiktől Mádát és Avét, akik teljes tudatlanságban élnek. Lesznek gyerekeik. Mádá egyszer lemegy a vízpartra fürdeni, lebukik a víz alá, de Adnilem nem engedi fel újra. Mádá belefullad a vízbe és az első halálból születik az alvilág istennője, Aninez. Azért ölte meg Adnilem Mádát, hogy a többi isten eszébe vésse: őt nem jó alábecsülni.

 

2. csapat - A lázadó istenek

 

Egressi András – Sindra, az Óceánok istene

Rácz Zsolt – Zcár, a Pokol istene

Matusinka Benjámin– Ikiki, a Halál istene

Bloemsma Martin – Initram, az Élet istene

Halász Marcell – Llecram, a Bulika istene

 

Történet:

Az előző istenek - utolsó reményükként - megteremtették Sindrát. Azonnal munkára fogták, de mivel nem voltak vele megelégedve, ezért megverték. Fájdalmában elkezdett sírni, amivel elárasztotta Ynobát. Icram (egy másik csapatból való isten)  köhintett egyet egy fekete lyukba, hogy az elnyelje a hangot. Köhintésének rezgése eljutott Ynobába. Sindra fingott egyet és kirepült a szeméből négy csipa, ezek beleestek a vízbe amiből kikelt Zcár, a Pokol istene, Ikiki, a Halál istene, Initra, az Élet istene és Llecram, a Bulika istene.

Sindra elfáradt és megkérte az új isteneket, hogy folytassák ők a munkát. Se perc alatt befejezték a munkát, s az olyan jó lett, hogy a korábbi istenek megirigyelték és elkezdték lerombolni azt. Az új istenek fellázadtak és a földet, amit teremtettek Dszlycslylendnek nevezték el. Dzslycslyend (ejtsd: Dzsipszilend) fővárosa Abony City. Ezek az istenek a saját szabályaik szerint éltek és mind felhőkarcolókban laknak, Abonynak ezt a részét pedig Dubajnak hívják.

 

 

3. csapat - Az istenek bukása, a technika felemelkedése

 

Raffael Milán – Náli, Abony Istene

Gál Norbert – Ibron, a jósisten

Dér Bence – Rédusz, az Összeesküvés istene

Végh Márton – Icram, a Gondolat istene

Csörgő Krisztina – Anitszirk, a fodrászat istene

 

Történet:

Rédusz az Összeesküvés istene és Ibron a jósisten Icram, a Gondolat istene elé járultak egy felfoghatatlanul bonyolult kérdéssel. Icram több örökkévalóságon át gondolkodott a kérdésen. Nálim, Abony istene egy alkalommal megelégelte, hogy Icram mindig csak gondolkodik és semmi igazán istenit nem csinál. Ezért meglátogatta Icramot és megpróbálta lebeszélni örökkévalóságokon át tartó gondolkodásáról a jósisten segítségével. Végül az újabb örökkévalóságokon átívelő vitának Anitszirk vetett véget az ötletével, hogy Icram építsen valamit, ami gondolkozik helyette. Icram eleinte nem egyezett bele. „Még hogy holmi gépezet elvegye a munkámat!”

Azonban a dologban Icramnak már nem volt választása. Az istenek már elkezdték a Gondolkodót építeni és azt mondták, hogy a legnagyobb gondolkodó büntetést fog kiszabni Icramra, ha nem segít megépíteni. Arról, hogy a Gondolkodó valóban megbünteti Icramot Rédusz és a jóslás istene gondoskodott. A büntetés abból állt, hogy mikor a Világegyetem, amelyben az istenek legfőbb világa volt, visszaáll eredeti állapotába, akkor és csak akkor térhet vissza. Így hát Icram végül beleegyezett. Icram tudta, hogy az istenek nem lesznek képesek elvégezni a száműzést. Folyamatosan megpróbálta szabotálni a Gondolkodó építését. A szabotázs sosem járt sikerrel, de az istenek sem tudták az okozott károkat teljesen kijavítani. Végül a Gondolkodó a toldozgatásnak hála, elkészült. Néhány rejtett hiba ütötte fel a fejét, melyek a Gondolkodó önállósodását eredményezték, és ezáltal az eredeti célján jóval ambíciózusabb projektbe kezdett. Egy új multiverzumot akart építeni. Az istenek, élükön Nálim, Abony istennel, próbálták leállítani az immár legnagyobb Gondolkodót, de az már akkora hatalommal bírt, hogy mikor az istenek együttes erővel kitaszították a létezésből az sem állíthatta meg.

Tartalom

• Babits Mihály: Az angyal
• Babits Mihály: Karácsonyi Madonna
• Karinthy Frigyes: Hasműtét
• Karinthy Frigyes: Barabbás
• Kabos Ede: Mária látogatói

Babits Mihály: Az angyal

A föld puszta volt még és üres, az évek számlálatlanul gurultak tova a nagy mindenségben. Azáziel egy barna földgyüremlés tetején állott. Növények alig látszottak itt közel, csak iszap, mindenütt iszap. Azáziel haja is iszapos volt, és a szárnya mintha a sárban hentergett volna. És csakugyan, egy erdőn bukdácsolt keresztül, mielőtt kijött erre a pusztára; valami ág beleakadt a szárnyába, és amikor kirántotta magát, elesett. Visszafejlődött, megcsonkolt szárnyaival, járáshoz nem szokott lábaival az óriás angyal még sokkal ügyetlenebb volt a földön, mint az emberek.

Most csúnya, piszkos csöppekben csorgott hajáról a homlokára a sár, és szárnyáról fehér ruhájára, ebben az esőben. A homloka a nagy, széles, emelt angyalhomlok volt még, de istenem, redős, és nem ragyogott már. A ruhája is csak névleg volt fehér: piszkos volt és gyűrött, alul meg is hasadt. Térdig meztelen, ázott, nagy inas a lábszára: gyötört, bütykös ujjakat osztottak el a saru szíjai.

Nézte az eget. Ó, ha még egyszer fölszállhatna, mint hajdan, túl a felhőkön, a tiszta és végtelen űrbe! Ó, ha még egyszer puszta lélekké lehetne, és szabadon elömölhetne a mindenségben! Gyűlölte ezt az ügyetlen, mocskos testet, melyet magára vett, amelytől most már nem szabadulhatott. Mert nem arra teremtette öt az Úr, hogy itt a sártengerben bukdácsoljon.

Eszébe jutott, micsoda kéjjel öltözött egykor ebbe a rossz testbe. Minden mozdulat, az izmoknak ezer apró és ellenőrizhetetlen érzése, minden érintés, a ruha folytonos érintése és súrlódása a bőrön, a föld nyomása a talpak alatt, a fény súlya a szemen, levegő ha legyintette arcát, a lélegzés titkos boldogsága: mind új gyönyör volt neki, új kaland, felfedezés. Ide-oda jártatta a kezét, csakhogy érezze a levegő verését pórusain, a nyelvével kutatott a szájában, és minden fogát külön tapogatta, mulatott rajta, hogy a fény elé tartva ujját, duplán látja. Mindene friss lévén, olyan volt, mint a gyermek; és éppúgy élvezte ezt a testi létet. Mennyire megváltozott azóta! Mindez az apró érzés ma unt és terhes neki, mint megannyi bilincs.

Ilyen gondolatok közt állt ott a testben szenvedő Azáziel angyal. És mintha már örökkévalóság óta állt volna egy helyben: így érzett most rövid perceket, ő, aki egyszerre teremtetett az örök Idővel, s évezredeken könnyen szállt át hajdan élete. Mi volt akkor egy ezred? Érezte most már: a test kínja a várakozás kínja, melytől végtelenbe nyúlik az idő, mint egy kígyó; mindig cél, mindig akarat, minden perc csak ideiglenes, minden perc a következőre vár; sehol egy nyugodt, igazi pillanat, ahol a lélek megvethetné magát, hogy szabadon szökhessen föl otthonos magasságaiba…

Az angyal leindult a sáros folyóhoz, azon az úton, amelyen járt bús meleg estéken az ember leányával; s később már egyedül, szabadságot keresve a magányban (de akkor is jaj, egy rezgő szúnyogoszlop tapadt rá, ment vele, ezer mérges csípéssel tapadt rá, ment vele, ezer mérges csípéssel bosszantotta testét, zavarta gondolatait… akkor szúnyogok, most az esőcseppek…). Ment, ment, le a partra, a fiaira gondolt, akikhez igyekezett.

Szinte látta már a mérhetetlen repülő sárkányokat, a lusta nagy ormányosokat, ormótlan agyart, lötyögő bőrt: akik majd meg fognak itten telepedni; akikkel az ő fiainak kell majd megküzdenie. Büszkén képzelte el a harcban fiait, az óriásokat…

A zápor csak pettyezte a vizeket, vigasztalanul nyúlt a nagy szürke tenger, de Azázielnek nem volt kedve visszamenni. Az asszonyára gondolt, az ember leányára… kicsinyes szemrehányásaira, szeszélyeire, amikkel várja otthon, a nagy szürkeségben. Visszamenjen? Ó, micsoda silány ez az élet! Szépek az ember leányai, szemeik szelídek, mint egy planéta alkonya, ajkukon az élet vöröse hívogat.

De a lelkük törpe és önző. Nem a lélek nagy bennük, csak az élet… egy rész az Isten életéből, amelyet Évába lehelt a hatodik napon… egy szikra az örök, meleg, tenyésző életből… Ez az élet csábította az angyalokat, amikor az Isten fiai látták az emberek leányait, hogy szépek volnának, és vettek maguknak feleségeket mindazok közül, kiket kedvelnek vala… Ez az élet csábította öt is – mivelhogy az angyaloknak nincsen életük, mert ők tiszta lelkek; és megkívánták a meleg, testi életet. És vettek maguknak testet és feleségeket…

Azáziel elfeledte útját, a záport, az eltűnt révészeket… Abolibah szépségére gondolt, amint várta öt, mennyei szeretőjét, ragyogva és sejtelmes vágyakban lihegve a part magas fokán. Önmagára gondolt, arra az időre, amikor először erre a földre szállt, tele szerelemmel és szeretettel az emberek fiai és leányai iránt, kész bebörtönözni magát értük e kicsi csillagon, kész elszenvedni a keserű halált, ajándékokat hozva és áldozatot az egész világnak, angyalésszel még, angyalérzelemmel! Dédelgető reményt hozott e különös fajba, mely földből és istenből született. Ó, ha a mély és meleg élettel, mely az embernek adatott, angyali Erő és Okosság szövetkezik – mi nem lehet még az ember fiából!

És most visszaemlékezett Abolibahra, aki útjába állott terveinek – nem gonoszságból, csak kislelkűségből. Aki visszatartotta könyörülő kezét, melyet az emberek felé nyújtott, aki lenyírta okosságának szárnyait… Mert minden perc, melyben szelleme tovaszállt, hűtlenség volt a Test és Asszony iránt; minden adomány, amit másnak adott, őt rövidítette meg, őt és gyermekeit. És – szép volt Abolilah, olyan szép, hogy mikor elébe állt, semmit sem látott tőle a világból. Még most is szép volt, mert annak az ősidőnek asszonyain nehezen tudott győzni az Idő. Mégis hervadt lassan, mint a rózsa.

Ennek a hervadásnak az illata betöltötte a házat, betöltötte Azáziel szívét. Az elpazarolt esztendők gúnyosan búcsúztak sorba az angyaltól, aki emberré lett. Mennyi mindent remélt csinálni angyalerővel, egy emberéletben! S mit tett? Asszonyi perpatvarokat simított el otthon jósága szavaival, juhait számlálta esténként, és ellenőrizte juhászait és számadóit, határait védte a szomszédok ellen, fölvigyázott nappal a mezei munkára, vagy szilaj fiait dorgálta. Ezzel telt el az egész élete; mindig cél, mindig eszköz, és mindig holnapra maradt az, amiért mindez érdemes volt…

És fiai – a szilaj fiúk – nagyra nőttek…

Nákhor és Hárán… Már tudta Azáziel, hogy ők azok, ők a nagy Holnap, akikre minden maradt, akiktől mindent várni lehet. Már tudta, hogy maga csak eszköz volt, egész élete, embersége eszköz; az angyal embersége, emberi szerelme, hogy mennyi erőt adjon ennek a földi fajtának: – amiből kisudárzott ez a két óriásfiú. Mert nem közönséges emberi gyermekek ezek; hanem mennyi erő lázong és tüzeskedik bennük… És ők viszik az angyal ajándékát az ember fiainak…

– Ah, Nákhor és Hárán!… Ti most nyugodtan ültök erdei házaitokban, az esőtől kopogó cédrusdeszkák alatt; pihen erőtök, és nő a záporban, mint a buja vetés… A házatok bizonyosan kész már, szép cédrusdeszkákból; két nagy szarva van, napkelet és napnyugat felé, és két nagy udvara; az egyik szarvában lakik Nákhor, asszonyával és harminc rabnőjével, a másik szarvában lakik Hárán, az asszonyával, és az udvarban vannak a tevék s öszvérek. Körös-körül nagy, tüskés kerítést csinált Hárán, hegyes lécekből a vadállatok ellen, míg Nákhor a vastag fatörzseket vágta és faragta óriás kezével. Mert óriások ők, és elméjük több, mint emberi: kieszelik ők a hasznos dolgokat, és megismertetik az ember fiaival…

Így tűnődött Azáziel angyal az erdőben, és lelke megnyugodott. Eszébe jutottak a szegény révészek, akiknek házát elsodorta a haragos folyó, s gondolata merésszé melegedett. Mért ne tudnának az ő óriás fiai nagy gátakat építeni a folyó partjára, és visszatartani angyali erejükkel pusztító útjában? Legyőzni a folyót, s megmenteni az embert, s ami az emberé?

Az angyal gyorsabban ment, s nemsokára világosodni kezdett előtte az erdő. Ott van a tisztás, a fiai háza… De ekkor csodálatos sistergés vegyült bele az eső kábító csapkodásába: mintha millió kígyó sziszegne az irtásban, vagy ezer óriás színá a fogait. Egyre közelebb szólt, s már olyan volt, mint egy nagy boszorkánykonyha: fövő üstökkel, tűzre csöppenő, eleven zsírokkal. Az angyal széthajtotta egy utolsó bokornak ágait… S egyszerre meglátta a sistergés okát. Micsoda látvány volt! Égett, párolgó gerendák sisteregtek az esőben.

Az angyal közelebb ment.

Nákhor épségben megmaradt házrészén dúlás nyomai látszottak. A kerítés kitört, a házhomlok vastag gerendáin fejszecsapások fehér helye maradt. Azázielnek elszorult a szíve. Micsoda iszonyatos ellenség lehetett, aki az ő óriás fiait meg merte támadni?

Nákhor azonban vidáman állt a tárt ajtó mögött. Egy erős vesszőt tartott a kezében, melyhez állatbélből készült ruganyos húrokat kötözgetett.

– Mi történt? S hol vagyon Hárán, a te atyádfia? – kérdezte Azáziel.

– Ah, atyám, örvendj fiad diadalának – felelte Nákhor szemeit fölvetve. – Hárán messze befutott az erdőbe; házát felégette, s szolgáit leöltem. Hetekig kovácsoltam a tervet ellene, mert sok emberrel kellett megküzdenem; s a tűznek engedtem ennen házamat, hogy égni lássa az övét. ő is készült ám énellenem; de nem tudott meggyőzni. Most én ölelem az ő asszonyát, ki az enyémet akarta elvenni; fut ő most, s íme, én íjat gyártottam angyali eszemmel, hogy öt üldözhessem.

És aggódva nézett az ég felé:

– Ez az eső megpötyögösíti az íjamnak húrját. Mondd meg énnekem, atyám hogyha tudod, mi lehet a szándéka az Égnek?

Azaziel nem felelt. Szemei a párolgó romokra tapadtak, melynek tetején egy csomó emberi hullát fedezett fel. Az eső vize folyt szét a hullákon, és nagy, csúnya, kutyaféle állatok ólálkodtak körülöttük. A házból hallatszott, amint Nákhor szolgái nehéz kőbaltákat köszörültek, és az ajtóban állott az óriás, az Angyalnak Fia, s angyaleszével s óriás kezével íját mesterkélte: – Ah, atyám! – kiáltott. – Tetőled kaptam ezt az ügyességet. Olyan fegyverem lesz, amilyen még nem volt halandónak.

Ezalatt a menekült Harán is készült az erdőben. Az eső pedig zuhogott, lassan, egyformán, végtelen; patakokban csorgott ki a sistergő gerendák közül, tavakat csinált a tisztáson, leverte a fáknak lombozatát. Azáziel az égre tekintett; Ó ha egyszer felszállhatna, mint hajdan, szabad és tiszta lélek lehetne! Az égre tekintett, az esőző égre.

És most már értette, mi az úr szándéka.

(1907)

 

Babits Mihály: Karácsonyi Madonna

Regényes legenda, 1907

 

1.

 

Hármat fordult a nagy kulcs visszafelé, s a fakó fájú vasas kapu a kőapostolok alatt meg se rengett; a kecskearcú sekrestyés elbicegett a téren. Gyönyörű éjszaka volt; a csillagok azzal a hideg tisztasággal lobogtak, mellyel csak télen tudnak. A nagy, gót torony kíváncsian nyújtotta nyakát, mintha tekintetével követné a belőle távozó kucsmás alakokat a szűk mellékutcába.

A levegő üvegből volt, és minden átlátszó, s az óraütés hangja mint a kristály csengett.

 Karácsony éjjele volt.

 

2.

 

Artúr lovag házából tivornya zaja hallatszott, döngött a hordó, céda lányok sikolya, duzzadt potrohok nevető rengése. Ezüstserlegek csengése karcolta az éji levegő hűvös üvegét.

 De a szent percek egyházi illata bejárta a részeg lelkeket, és a lármás csarnokban teológiai vita folyt.

- Mi történhetik most a zárt egyházban, és mi érheti, ha ki azt meglesné?

- No, ott most öregapád táncolhat halottas gúnyában, ha ugyan felnyomhatja levéznult karjával az ormótlan követ, amire Gerhardus mester olyan hülyének véste rá az arcát.

- Addig igyál hát, míg téged is a kő alá nem dugnak - ordít egy kicsattanó hatorrú levente.

- Bizonyosan tudom - mondta Páter Lucentius, a házi pap, és megtágította cingulusát -, bizonyosan tudom, hogy ilyenkor asszonyunk, Mária jár egyedül a dómban, és a kisfiát viszi fényes karján, és mennyei világosság tölti be a hajót. Párizsban, ahol az isteni tudományt hallgattam, a halhatatlan Abelardus mester a legmélyebb titokba is beavatott.

Szűz Mária jár a templomban, ilyenkor, egyedül.

 

3.

 

Borfoltok a vastag asztalon, hányásfoltok a lócákon és padlón.

- Én - mondta Artúr lovag -, én szeretném látni Miasszonyunkat, amint a templomban járkál, egyedül.

- Az pedig, aki látja - mondta Páter Lucentius -, azt pedig, aki látja, élve nem marad.

- Majd jön öregapád - szólt egy másik vitéz -, majd jön öregapád, és magával hív.

- Most azért is elmegyek - felelte Artúr lovag -, elmegyek, s megnézem. Mert csüggednek a gyertyák, és homály szövi be pókhálóval a boltozatot. Ott azonban most égi fény ragyog, azt mondja a barát. Ti pedig disznók vagytok, és nem méltók, hogy veletek legyek. És én nem félek semmitől, az öregapámtól legkevésbé, mert ő pipogya volt addig is, amíg élt.

- Részeg vagy, öcsém - szólt egy nagy bajuszú.

- De nem fog bejutni - bizonyítgatta fontosan Bor vitéz. - Nincs ember, aki e szent éjszakán megint kinyissa a templom ajtaját; nincs ember, aki ne félne Istentől.

- A rossz lélek száll bele - jegyezte meg Páter Lucentius.

Jöttek a szolgák lobogó fáklyákkal. S a lankadt vendégsereg Artúr nyomában, kivonult a hűs levegőre. A lányok sikoltoztak és fáztak. Az izzadt lovagok támolyogtak és félrementek.

Csak Kádár vitéz, aki már nem tudott járni, maradt a teremben. Nem lelte az ajtót, s a falnál befogózott egy üres fegyverzetbe; azt hitte, hogy pajtás. A rozsdás vassal falba ékelt vasbábu nem bírt a részeg ember súlyát, s vele együtt zajjal a földre terült. Kádár csókolgatta, s a homlokát hűtötte a hűs vason, s berondította rondaságaival, s fetrengtek, mint két disznó. S a koppantatlan gyertyák hanyatló világa hosszú, rémes fénysávokban táncolt ez idilli képen.

A nagy feszület elborult a falon.

 

4.

 

- Hé, sánta ördög, pokol sekrestyése, szakadna rád az öreg pillér, tudom, felébrednél.

- Nem, nem tehetem, uraim, nem tehetem, elkárhoznék. Az uraknak mindegy; szegény ember legalább a másvilágon üdvözöljön.

- Ne bántsátok, nem vesszük el tőle a kulcsokat, bűn lenne. Az éj gyönyörű, a tél csodálatos. Nézzétek azt a sok fene párkányt, árkádot, rozettát. Van ám itt mibe kapaszkodni. Az Isten is mászásra teremtette a frankusok templomait.

- Az emberek nem mernek kinézni odúikból, mert hallanak, hahaha! Ki mulathat karácsony éjjelén? Gonosz rémek lehetnek! Hahaha. Pedig most pompás ám idekint, és jobb a levegő a bornál: hűvös, csillapító.

- Vaj, alszik-e a pap?

- A gonosz lélek szállt meg benneteket - ismételgeté Páter Lucentius.

- Részeg vagy, öcsém, és magasan vannak az ablakok. Az első párkányról levisz az ördög, és kitöröd a nyakadat.

- De nemigen ivott.

- Nem volna nála jobb tornász a vajda udvarában. Zára várát megmászta egy ostromon.

- Látni akarom Máriát. Milyen lehet? Olyan-e, mint festik?

- Hogy jutsz fel? Hogy jutsz be? Hogy jutsz le?

- Istentelenség. Ne kísértse kegyelmed az Istent.

- Quintus Curius - vagy Curtius - vagy Sestercius - fránya verje a nevét - megleste az asszonyok sacrificiumát, és belecsapott a mennykő. Olvastam a románusok históriájában.

 - A diákok religióját az ördög találta ki. De én nem félek az ördögtől sem. A Jézuska megszentelte Antoniust, aki színről színre akarta őt látni. Én nem riadok semmitől, hogy a szent Szüzet lássam.

- Mindig ilyen volt. Bolond - szólt a nagybajuszú.

- De Antoniusról igazat mond - morogta Lucentius. - Asszonyunk, kegyelmezz! Belé szállt a Szentlélek Úristen.

    A lányok vastag keszkenőket terítettek a sekrestyés háza előtti padra, és ráültek. „Cseppet sincs hideg - mondogatták. - Nagyszerű a fekete karácsony.” Egy részeg ember az utca mellé dőlt.

- Ez a templom olyan, mint a bábeli torony. Ne mászd meg, ne kísértsd az Istent!

- Az Isten velem van. Milyen tiszta az ég!

 

5.

 

A keze egészen áthűlt, amint a márványtűkbe és kőrózsákba kapaszkodott. Végre fenn volt az első párkányon.

- Bim! Bam! - az óriási óra ütött a feje fölött. Állt már nagyobb magasságokon, de most szédült. Nem csoda. Nem baj.

Szétnézett. Az ablakok már mind sötétek voltak. A messze dombon látta várát. Lenn a téren az emberek... Istenem! Az emberek!

Mindehhez semmi köze. Benn, a kövek mögött más világot sejtett.

A hold élesen sütött, és besárgította a köveket.

A kövek egész jó lépcsőt csináltak. A párkányok egymást érték. Az árkádokba megkapaszkodhatott. A rozetták réseibe bedughatta a csizmája hegyét. A kis kőobeliszkekbe meg lehetett támaszkodni.

A félpillérek fejére rá-ráült. A lapos ormokon végigsétált. Ágaskodva fogózott párkánytól párkányig. Nem félt semmit. A meredek támaszkövön nyugodtan imádkozott.

A hold bevonta őt. Messziről tán egy mozgó dísznek látszott, mint egy fali gyík. Mint a dóm zergéje, nem félt semmit.

Egyre azon bámult, mily nagy itt, ami alul nézve kicsi. A filigrán cifraságok közelről ormótlan kolosszusoknak tetszettek.

Még egy lökés, és az ablakot éri. Ó, itt vigyázni kell. A párkány oly keskeny, hogy alig lehet megfogódzni. Az ablak vastag, festett üveg. Egyetlen kis táblája volt tárva, szellőztetés végett. De azon nem fért be. Az ablak vastag, festett üveg.

Szent Erzsébet volt ráfestve a rózsákkal. Így visszafelé haloványan látszottak az éles, színes vonalak. Artúr alig tudott megkapaszkodni.

Harci csákánya mindig az övén volt. Az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal kivette a csákányt. A keze didergett, meredt. Ingott. Visszakapaszkodott csákányos kezével. A csákány leejtette.

A csákány nagyot koppant. Zengett, visszazengett.

Lemászott a csákányért. Nem nézett a mélységbe. Vigyázva mászott. Teljesen józan volt és számító.

Jól megkapaszkodott, hátravetette a csákányt, és számítva, nagy lendülettel ütött. Szent Erzsébet zuhanva, csörömpölve széthullott.

Rá is hullott fejére; behunyta a szemét. Mit tesz az?

Bedugta a fejét: sötét volt. Csak a hold szűrődött át a színes ablakon kísértetiesen.

Semmi.

Szédítő mélység és magasság. Belép a belső párkányra. Járt-e itt már ember? S ilyenkor? A finoman szőtt félhomály elfogja a lelkét. A fenyőforma kőívek egymásra borulnak. A fekete pillérek dús lába ködbe vész. Rejtelem, rejtelem. Az oszlopok árnyai új oszlopok, elfeküdt oszlopok. A kőerdő nesztelen. Mily kicsiny az ember. Íme, egy befalazott végtelenség. A legszebb, amit földi kéz alkotott...

Ah, szűz Mária, segíts! Nem volt ő már így egyszer? Ült ő már egyszer ezen a párkányon, nézett a homályba. Álmában. Ült ő már itt. Borzasztó, borzasztó.

Ha innen lebukna!

Most feláll, lassan jár, támaszkodik a falhoz. Ott csillár: a párkányszögletről át lehet lépni a csillárra. Onnan majd látni a hajót, egészen.

Szűz Mária, ne hagy el! Szent Erzsébet, bocsáss meg!

Milyen por mindenütt.

Miért is jött ide? Valamit látni akart.

A távolban, lent rezgőn izzik az örökmécs.

Most... egy nagy lépés... A nagy csillár meging... hintáz... Ráül a csillárra, szétveti a combját, mint a paripán. Lelógatja a lábát a homályba. Az aranyzsinórba kapaszkodik; az aranyzsinór nem szakad le. Hintáz.

 

6.

 

Halk zene, finom fény.

Mária, aranyvirág, megindul az óriás hajóban. Ki tudja, honnan jött, s hova megy? Ki meri kérdeni? Amint közelebb, közelebb jön, a középre árad a fény. Nem éles fény, csak gyönge és édes, s az Ő isteni alakjából árad. A sarkok, a szögletek homályban maradnak. Halk, távoli zene hallatszik, gyermekhangok, s a homályból apró angyalfejek ütik ki magukat, alig észrevehetően, szárnyas gyermekfejek.

Artúr szíve dobog, s a nagy csillár hintáz.

Az angyalok királynéja jön, jön. Nem a lábával lép, csak leng, tova, leng a holdsarlón. Ez egy fényes fénysarló, fényből a lába alatt. Halkan, halkan leng az isteni alak. Magas és karcsú és szép, olyan, mint egy elefántcsonttorony. Halkan, halkan suhan az isteni alak. A ruhája sötét és mégis fénylő és hosszú és lengő, eloszló. Sötét haja lágyan elomlik. Enyhe dicsfény köríti fehér homlokát.

A hodsugár keresztül-kasul szövi a belső teret; de ki látja? Az izmos pillérek árnyai eltűnnek.

Mária, tenger csillaga, libeg a lapuló sötétség tengerén. Halkan libeg a pillérerdőn, a színes, íves ablakok között. Felhőbe borult fent az óriási bolt. A padsorok titkos angyalkákkal telnek. A magas kóruson, az orgona sípjai között angyalfejek röpködve játszanak bújósdit. Az orgona fehér billentyűin Szent Cecília átkátszó ujjai suhannak.

Dalol az angyalnép.

 Mária, mennyországnak kapuja, méltóságosan száll. Nagy, fényes keszkenő simán födi Asszonyunk vállait. Áldó szemei ragyogó ablakok, melyeken a mennyországba látni. Hét tőr döfi szívét. Mária, Magyarország védasszonya szeretettel mosolyog.

Ah, a szószék galambja szárnyait rezzenti, halkan csobban a keresztmedence, megelevenedik a szegények bibliája, a kőszentek hódolni jönnek Máriának.

Mária, Istennek anyja, karján tartja fiát. Fiát viszi, és fiára néz a fájdalmas anya. Szívében hét tőr. De az isteni gyermek fényes arca mosolyog. Mária halkan, halkan előbbre száll.

 

7.

 

Artúr lovagot másnap a kecskearcú, sánta sekrestyés összezúzva találta a kövön, a nagy csillár alatt.

 

Karinthy Frigyes: Hasműtét

– Fene egye meg – tört ki Vajda főorvos, első asszisztens, pulykavörösen, mint egy iskolás gyerek, akit lehordtak. Vadul tépte le a gumikesztyűt. – Fene egye meg, velem ne ordítson, nem vagyok iskolás gyerek.

Telekes főorvos úr, második asszisztens, a csap alá tartotta kezét, amiről lassan és nyugodtan már lehúzta a kesztyűt. Mosolygott.

– Ugyan ne marháskodj – csitította –, most jut eszedbe hajszálat találni a … Hat éve ordít így, veled is, meg velem is, még sohase evett meg egyikünket se. Téged meg, nagyon jól tudod, még külön is szeret…

– Fütyülök rá, szeresse az öreganyját…

– Nonono, csigavér! s tudod mit, még igaza is volt, véletlenül… Ne haragudj, de ma csakugyan szórakozott voltál… Már én is szólni akartam, hogy folyton az orra alá tartod a lámpát, ahelyett, hogy a hasba világítanál…

– Hát aztán, nem lehet akkor szólni vagy csak inteni – muszáj rám ordítani, mint egy cselédre, az összes tyúk előtt, méghozzá lokálba operált betegnél, aki minden szót hall… Így legyen aztán tekintélye az embernek… Á, nekem elég volt, torkig vagyok… Ha nektek ez kéjmámor, csináljátok vele akár ezer évig – én nem vagyok megesküdve ezzel a klinikával! Régen szanatóriumom lehetne – fütyülök a nagy megtiszteltetésre, az ünnepelt sebész asszisztense… Majd megmondtam, ezzel az ünnepeltséggel! Könnyű neki… Velem ugyan nem ordít többet, mert…

Hirtelen elhallgatott, ahogy Telekes oldalba bökte. Még percekig nem tudott szóhoz jutni, kínos töprengésében, vajon hallotta-e az öreg utolsó szavait. A tanár egész nesztelenül jött be. Lopva pislantott a jól ismert, kedvesen darabos, durva bicskával faragott arcra, amint a vízvezeték fölé görnyed. Kicsit mogorva volt a tanár, de egyébként nem látszott rajta semmi. Azért összerezdült, mikor észrevette, hogy megszólal…

– Nna, éppen elég volt, gyerekek…

Vajdát rögtön megnyugtatta a nyers, recsegő hang – a biztonságnak és hetykeségnek furcsa, jóleső keveréke élénkítette fel. Szóval, hál’ istennek, nem hallott semmit… Annál jobb… Vele ugyan ne ordítson, mert…

– Már örülök ennek a hat napnak – folytatta a tanár –, nem is a kongresszus miatt… a nagy pofákat, amiket nézni kell, majd csak lenyelem valahogy… De legalább dögölhetek reggel pár napig… és olvashat az ember egy tisztességes könyvet…

Lehajolt, hogy megmossa az arcát, amire vér freccsent. És ugyanakkor élesen felszisszent. Mindketten odafordultak.

– Hogy a keserves isten… – káromkodott a tanár. – Nem lesz nekem ettől nyugtom, már látom… Meg kell ezt csinálni.

Kérdően néztek rá. De az öreg dühösen förmedt rájuk.

– Mit bámultok? Mintha nem tudnátok nagyon jól, hogy sérvem van… Azt hiszitek, nem veszem észre, mikor összeröhögtök, ha munka közben a fogamat csikorgatom?…

Egészen el voltak képedve. De a tanár nem ügyelt rájuk, úgy folytatta…

– Nem fogtok többet röhögni, galambocskáim. Elég volt.

Pillanatig eltűnődött, aztán, mintha éppen most határozná el magát:

– Ni csak, éppen jól jön ez a hat nap… A méltóságos kongresszus meglesz nélkülem is… legalább nem lopom hiába az időt. Egész nap olvashatok az ágyban, még pihenésnek is ideális… Ötödik nap, ragtapasszal, tangót táncolok…

Egészen felélénkült.

– Méghozzá itt helyben fekszem le, valamelyik privátban. Ha nagy baj van, Nagypofa professzor úr jöhet tanácsot adni… Tyő, a kutyafáját, gyerekek… remek lesz! A hetest készítsétek elő!

Élénksége az asszisztensre is átragadt. Telekesnek ragyogott az arca.

– És kire gondol, tanár úr? Horkay őméltóságára? Horkay lenne a legjobb… Mindjárt lehetne telefonálni… ilyenkor otthon van…

A tanár felkapta a fejét. Vad grimaszt vágott, mintha csakugyan be akarná kapni valamelyiket. És már mennydörgött:

– Megvesztél… Hogy én?!… Hogy engem?!… egy másik professzor?… No még csak az kéne!… Az én hasamba be nem teszi méltóságos kolléga a patáját… Még csak az kéne!… Ezt a ziccert nem adom nekik… Meg vagy őrülve, gyermekem!

Telekesnek nyitva maradt a szája.

– De hát akkor…

– Mit akkor? Mi az, hogy akkor? Már megint kapkodod a fejed, mint kacsa a hátulját?… Ilyen alakokkal vagyok körülvéve, az isten verje meg, mindjárt kapkodnak… meg vagyok áldva veletek, mondhatom… Elhiheted, legszívesebben magam csinálnám, csak hát hogy álljak hozzá, ahogy az egyszeri paraszt mondta… Meg kell elégednem ilyen szerencsétlen tyúkszemvágókkal, amilyenek ti vagytok! De hiszen majd a körmötökre nézek, ne féljetek semmit.

Egy kukkot se tudtak szólni, úgy bámultak. És a tanár már rendelkezett.

– Egy-kettő!… A nagy műtőt készítsétek elő!… Lafettás asztal középre!… Injekcióra Hildát hívjátok…

– De kérem, tanár úr… most rögtön?… és mi ketten?

– Hát mikor, a teremtésit – majd vacsora után talán, mikor tele van a hasam? Véletlenül úgyse reggeliztem… még keserűvíz se kell… Ide figyelni, böllértanoncok! Félóra alatt átöltözöm, leborotválkozom, aztán pizsamában átsétálok a kékbe… addig bemosakodtok, kifőzitek a teljes sérvgarnitúrát… Hilda friss novokaint kever, lokálra… Meg vagyok értve?! Azaz hopp csak! hogy el ne felejtsem… ilyen könnyen meg nem ússzátok… egy tükröt kérek, egy nagy tükröt, meg vagyok értve? azt fölakasztjátok nekem, a lámpa fölé, srégen, párhuzamosan az ágyfejjel, ahová a pofám kerül… onnan akarom nézni a színházat!… Nekem nem fogtok lazsálni, hentesek, arról tegyetek le… Most megmutathatjátok, mit tudtok… Na egy-kettő, volt szerencsém, viszontlátásra a vágóhídon!

És ment minden, mint egy furcsa álomban.

Félóra múlva, mikor a tanár, lila pizsamában megjelent a terem küszöbén, az asztal középen állt, fölötte, zsinórokra függesztve, a tükör. A doktorkisasszony vidáman töltögette a pravazt, a két főorvos, sápadtan a fehér csuklya alatt, szótlanul és szepegve rakosgatta a műszereket. Szinte haptákba vágták magukat, mikor a tanár bejött.

Telekes mondani akart valamit, de az öreg máris lehurrogta.

– Mi az, ez nektek világítás? Lejjebb azt a hármast, a teremtésit! A szemembe akartok vakítani, hogy ne lássak?

Mindhárman ugrálni kezdtek, mint a katonák. A tanár ledobta köpenyét.

– Följebb azzal a fejtartóval! Úgy ni! Lejjebb a lábat, hová tegyem így a fenekem, nem látsz? Hozzám ne nyúlj, mert megharaplak!

Ez a doktorkisasszonynak szólt, aki segíteni akart, ahogy felkászálódott a pompás műtőasztalra. Egy kicsit fészkelődött, főként a fejtartásra vigyázva. Aztán rögtön rákezdte megint.

– Most jó. Gyerünk a kendőkkel. Két tenyérnyi helyet hagytok, a köldök alatt. Ott, ott, melák… mit bámulsz, hát persze hogy előrajzoltam… Majd rátok bízom! előrajzoltam a fürdőszobában, nekem nem fogtok fölösleges heget csinálni… Pontosan ott vágsz be, ahol a vonal kezdődik… végigszaladsz, és rávágsz a scrotumig. Na gyerünk, gyerünk azzal a jóddal… Nem, nem, csak a Hilda…

A doktorkisasszony kezében reszket a pravaz. Bömbölés téríti magához.

– Lejjebb, az isten áldjon meg! Ez egy szúrás? Mélyebbre, szerencsétlen! Egyenest tartsd a tűt, hányszor megmondtam! A kvadliba szúrj, ne mellé – azt akarod, hogy ordítsak, mint az a tegnapi vénasszony? Látom nagyon jól, hogy mellé tartod!

A két asszisztens vacogva kuncog.

– Ti meg ne röhögjetek! Majd mindjárt meglátom, olyan nagy legények vagytok-e… Úgy, Hilda fiam, elég lesz… ezt a negyediket már nem éreztem… Jöhet a jód meg a skalp… Izé… várjatok csak… jódozni Vajda fog… vagy mégis inkább… nem, a Feri jódozzon… a bicskázást majd Vajda úr fogja csinálni.

Vajda főorvos megrezzen az úr szó gúnyos megnyomására. De valami furcsa büszkeség árad el benne, ugyanakkor az arca kipirosodik.

– Igen, igen, Vajda úr… éppen, hogy magácskára vagyok kíváncsi… mert olyan foghegyről szokta venni ezeket a kisebb herniákat… hát most szeretném a tulajdon hasamon érezni, csakugyan olyan biztos-e a keze… Jól van, Feri fiam, elég a jódból meg a jóból… nézze, a főorvos úr türelmetlen, alig várja, hogy felmetélje a belemet… régen feni már a fogát, igaz?

És a tanár szeme, oldalt, rávillan az elképedt orvosra. Az orvos kezében megáll a borszeszből kiemelt kés, ahogy elfoglalja helyét az asztalnál.

– Hát most egy darabig nem koptatom a szám, a tükröt akarom figyelni… Tehát figyelem. Matizol, kendő, tizenkét cserebogár… Második kvadli, harmadik jód… Bicska… Ferde ingvinális… Érlekötés előtt tupfer, nem az ujjaddal pancsolsz, mint ahogy szoktad… A funiculust mutatóval emeled, meg vagyok értve?!… A többit majd meglátom… Vigyázz, kész, mehet!…

A kés végigszalad a hasfalon. Telekes már törli a vért, Hilda készíti a csíptető ollókat. Két percig halálos csönd. Zsír alig van a barna, katonás bőr alatt, a lebeny ezüstös csillogással buggyan elő a széttárt seben. Csak furcsa, hogy az ernyedt bőrnye nem tolul utána, mint ahogy… ki kell emelni, mielőtt lekötné… Hm… furcsa ezzel a tömlővel, hogy nem buggyan elő…

– Aha! – szólal meg gúnyosan az operált. – Aha!…

A sebész keze megrándul.

– Na, mégis rájön a főorvos úr?!… Vagy nem?… Kíváncsi voltam!… Egy kis meglepetés, persze, és rögtön elájulunk… Hát talán tovább kéne keresgélni… Az bizonyos, hogy valahol van… Na, mégis. Csakhogy!… Most majd egy kicsit mócsingolunk, igaz?… a resectió ráér… Közben kicsúszik a csík, akkora haematomát kapok, mint egy dinnye…

A sebész elvörösödik.

– Nna?!… Nná?… Most mit kell tenni, vajon mit, Úristen! Mi?!! Jó lenne, ha megmondanám… mi?!… Csak hát ha valaki olyan kényes a sebészbecsületére… annak tudni kell… És ha nem szólok?!… Mi?!… Én most egy szegény beteg vagyok… nem súghatok… segítsen magán a főorvos úr, ha tud!

Vajda homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Megfeszíti magát… Hirtelen eszébe jut… Negyedik ujj! A kipreparált, lekötött csonkot megragadja a makkfogóval, átszúrja és leköti. Az izmot vastag fonállal felvarrja… Utolsó öltés!

– Csakhogy végre! – bólint az operált, megvetéssel.

Telekes átveszi Hildától a befűzött fonalakat, három darabot, átadja Vajdának. Vajda kettőt letesz a kendőre, a harmadikkal belenyúl a sebbe.

– Jobb oldal! – ordít a tanár. Vajda nem érti, kapkod, kirántja a tűt.

– Jézus Mária! Most meg kirántja! Nem arra mondtam, boldogtalan! A két másikra! Ezerszer mondtam már, hogy jobb kéz felől teszem le, ha a ballal könnyen el akarom érni… Mért nem teszi mindjárt a feje tetejére? Mért nem préseli be az imakönyvébe, azt a keserves… Na, meg vagyok én áldva magukkal!

Szerencsére, a két varrat már megvan, a kapcsokat Telekes adogatja. Mindjárt vége a vesszőfutásnak, még egy utolsó kitörést kell elviselni.

– Lazán! az isten… lazábban! Hogy markolsz bele, édes fiam, a szeretődbe markolj így bele, nem egy frissen vágott hasfalba… na, meg vagyok én veletek… Megvan végre? Köszönöm szépen! Ez nektek tizenöt perc? Persze, azt hittétek, nem érek rá órát nézni közben… Hát vegyétek tudomásul, tizennyolc és fél percig tartott, szégyen, gyalázat! Lemosni, lemosni és gyerünk! Hol a János?! A tolóágynak rég ott kellene lenni! Meddig emeljem a lábam?!… Kollódium, semmi más…

Vajda kipirult arccal sürgölődik, mialatt a beteget átrakják a tolókocsira. Széttolja az ajtót, előrefut.

Vesztére.

– Maga csak maradjon, főorvos úr – inti le az állig betakart professzor. – Majd a Hilda lekísér a szobámba. Magukból egyelőre elég. Vizit előtt lesznek szívesek benézni hozzám.

De ahogy a kocsi elgördül a sóbálvánnyá meredt első asszisztens előtt, az ajtóban, a tanár oldalt fordítja fejét, jobb keze kinyúlik a takaró alól. És lehalkított hangjában valami dörmögő, lágy kis mosoly bujkál, önelégült békéjével egy jól sikerült leckéztetésnek.

– Nna… Praclit… Egy pillanatig se hittem, hogy holmi Horkayra jobban rábízhatom… Már csak inkább olyanra, aki legalább tőlem tanulta… Egész jó volt, és a tizennyolc perc se baj… Nna… És nem kell mellre szívni, ha néha ordítok egyet… a tüdőt is foglalkoztatni kell, nem igaz? Még soha olyan ember nem hallott ordítani, akit nem szerettem! Viszontlátásra!

A főorvos úr még ott érzi tenyerén az öreg, csontos kéz melegét, mikor a kocsi eltűnik a folyosó sarkán.

Mintegy álomban fordul vissza, Telekes vidáman rángatja a kesztyűt. Teli torokból nevet, már messziről kiabál.

– Hát mit szólsz ehhez? Óriási mi? Fényes alak, barátom, mondom neked – ilyen nincs több a világon! Becsületemre, az utolsó szigorlaton nem drukkoltam így!

Vajda merengve áll a műszerek előtt, a csipeszek közt babrál. Telekes izgatottan hadar tovább.

– No és te… amit veled véghezvitt… Láttam rajtad, egy zabszem nem sok… Amellett legszívesebben a képére borítottad volna a mócsingosvödröt – éppen jókedvedbe talált! És ami a legszebb – azt, remélem, tudod, hogy a műtét egyáltalán nem volt indikálva – ezt a sérvet tíz évig lehetett volna még hordani kötés nélkül, igaz? Te tudtad, hogy van neki? Én bizony isten nem tudtam! Hirtelen rájött az öregre – mondom neked, nincs ki mind a négy kereke! Fantasztikus! Mindent összevéve, azért büszkék lehetünk – azt hiszem, egyedüli eset… Mi az, megkukultál? Már megint szórakozott vagy?

Vajda áll a szoba közepén, az üres tenyerét nézi, mintha sohase látta volna még.

– Te – szólal meg egyszerre különös, idegen hangon, és tovább mered a tenyerébe –, nem Kapernaumnak hívták azt a várost?…

– Miféle várost? Megőrültél?

– Ahol… ahol a Mester… megjelent… a tanítványok előtt… és Tamást… a hitetlent… rákényszerítette… hogy az ujjával nyúljon be… a sebbe… amit az oldalán ütöttek… dárdával… büntetésül… amiért nem hitte el… hogy a lángésznek… külön törvénye van…

 

Karinthy Frigyes: Barabbás

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte, és így szólt:

– Itt vagyok!

Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.

– Rabbi, rabbi! – zokogott.

És a mester szelíden folytatta.

– Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.

– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között – ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!

– Semmit, mondta ő szelíden – csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”

– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, – ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

– Jól van – folytatta szelíden a mester – most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”

Az pedig követte őt.

És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.

És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:

– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”

Az pedig felzokogott és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.

Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:

– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.

Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”

Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod…”

Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

(1917)

 

Kabos Ede: Mária látogatói

Rőt porfelhők alatt fulladoztak a názáreti házak. A két öreg asszony, aki reggel óta gyalogolt Kapernaumból, már szédült a portól és az érő fügék émelyítően édes szagától. Az egyik sózott halakat szedett ki a tarisznyájából s adott belőlük a másiknak is, hogy szagolja, mert kellett az édes füge ellen a sózott hal szaga, mint a római asszonyoknak a szagos olaj, ha vásárra mennek. A sózott haltól kissé magukhoz tértek s körülnéztek, hogy kitől tudhatnák meg, merre van a názáreti ács háza.

Az árok mentén meztelen gyerekek játszadoztak. Két fadarabot kopácsoltak össze, aztán beszúrták a gyepes talajba s énekelve ugrándozták körül. A vékony gyerekhangokból kivált egy csúfondáros szó: "melech!... melech". Néha egy-egy nagyobb fiú kiugrott a sorból, leköpte a földre szúrt fadarabokat s akkor a többi gyerek hangosan, kacagva, gúnyolva énekelte:

- Zsidók királya... zsidók királya...

A kapernaumi öreg asszonyok összenéztek s azt morogták: - Máriával is csúfolódnak. Názáret is olyan, mint Kapernaum. Mária se mehet az utcára a gyerekektől, mint mi.

A játszó gyermekektől nem is mertek az ács hajléka felől kérdezősködni. Lejjebb bandukoltak az országúton s a kútnál találtak egy szolgálóleányt. A leány sírt. Ennek közelébe merészkedtek. Aki sír, az nem bánt másokat.

- Merre van a József ács háza? - kérdezték a szolgálóleánytól.

A leány megemelte a korsóját s azzal mutatott egy kis fehér ház felé, melynek tornácán egy fehérhajú ember foglalatoskodott a gyalupad körül. A kapernaumi asszonyok megindultak a fehér ház felé s útközben megtörülték köntösük szélével poros arcukat, mialatt egyszer-egyszer gyanakodva néztek visszafelé, ahonnan elhangzott hozzájuk a gyermekek csúfondáros éneklése:

- Melech! Melech!

A fehér háznál nem kellett tovább kérdezősködniük. A gyalupad mellől a fehérhajú ember rossz szemmel nézte ugyan őket, de a kapuból a kapernaumi asszonyok már meglátták Máriát, aki maga alá húzott lábakkal ült a belső tornácon, fekete köntösben, kócos, szürke haján fekete kendővel. Mária is megismerte a kapernaumi asszonyokat; együtt sírtak a koponyahegyen - akkor, három szerencsétlen anya. Csak a kezével intett nekik, hogy üljenek melléje a tornácra.

A felső kendőjüket kiteregették és lekuporodtak Mária látogatói.

Sóhajtott az egyik, hogy még ne kelljen szólnia.

- Meglátogattuk a fiainkat - mondta a másik. - Megnéztük a te fiad sírját is, azt hittük, ott fogunk találni.

- Beteg vagyok, járni se tudok - hangzott a fekete kendő alól Mária szava.

Mire megint csak sóhajtott az első asszony.

- Bajra neveljük a fiainkat, Mária. Bajra. Az ember töri magát, öntözi, mint a virágot, könnyeinek sós vizével a gyermeket, aztán - Máriának mellére esett a feje. A gyalupad mögül a fehérhajú ember haragosan nézett a látogatókra, hogy megint azokra a fiúkra viszik a beszédet s nagy kőkalapáccsal kezdte dolgozni a fát, hogy azok ne értsék egymás szavát.

Ült a három asszony csöndesen és kivárta, míg az ács kifárad a kalapálásban. Akkor kibuggyant az egyik látogatóból a vén keserűség.

- Nem volt az gonosz fiú, ha meg is feszítették. Engem szeretett s aki az édes anyját szereti, az nem lehet gonoszlelkű. Büszke volt, annyi volt az egész hibája. Ha meg nem üti akkor szombaton a római katona, most is követ fejt az én lelkem fiam a kapernaumi bányában. Hát mért ütötte meg az a katona? A katona emberebb ember, mint a kőfejtő? Neki mindent szabad, mert dárda van a kezében? Nem bántotta az én fiam egy nézéssel sem. A lányokkal beszélgetett s arra se gondolt, hogy katona is van a világon. De az ilyen római dárdás azt hiszi, hogy megrúgja a tyúk, ha szombatonkint meg nem szégyenít egy legényt a lányok előtt. Mindig arrafelé sétálgatnak, aztán kinézik a legkülönb fiút és megütik. S a fiúk tűrik. Hát az én fiam nem tűrte. Felkapott egy követ, hiszen kőfejtő volt a fiam és főbe vágta a katonát. Főbe vágta. Ennyi volt az egész. És ezért megfeszítik, megcsúfolják az anyját, a testvéreit... Ó én szép, jó fiam, fiam - fúlt keserű sírásba Mária látogatójának szava.

Az ács haragosan, dühösen kalapált s a három asszony versenyt sírt.

- Sírnak, mindig sírnak - morgott szakállába az ács és letette a kalapácsot, kiment az országútra, csak messziről nézte rossz szemmel az asszonyokat.

Mária fölnézett a fekete kendő alól s szemeinek nedves dúcából felröppent, mint szelíd galamb, egy szomorú pillantás az ég felé.

- És ha gonosz lett volna, szabad-e az életét venniük? Egy ártatlan macskát, akit véletlenül elgázol a lábuk, feltámasztani nem tudnak. Egy fogat, melyet véletlenül kiütöttek egy öreg ember szájából, visszaadni nem tudnak. És ezek mernek embert ölni, mert bűnös! Hát fel tudják támasztani, ha ártatlan? Az Istennek szabad ölnie, mert ő életet is tud adni.

A sóhajos asszony megint nem szólt, erre is csak sóhajtott. A másik kapta fel helyette a szót:

- De a Mirjám fia se volt gonosz.

A sóhajos asszony azt sóhajtotta, hogy úgy van.

- Nem volt gonosz, csak vörös. Nagyon vörös volt szegény és görbe hátú. Én hiába mondtam neki, hogy szép, hogy az ég is akkor a legszebb, mikor vörös és hogy fiatal lányok ott szeretnek játszani a hegy hátán, pedig az is görbe, az én szegény fiam még rám is úgy nézett ilyenkor, mintha csúfolódnám véle, mint a gyerekek, mint mások, mint mindenki. Mert csúfolták én szegény fiamat, azért futott az emberektől s mikor futott tőlük, még jó volt, hiszen azért futott, hogy a keserűség követ ne szorítson a kezébe s bosszút ne álljon a csúfolódókon. Bár jók lettek volna az emberek és hagyták volna futni! De nem hagyták. Utána mentek, tovább csúfolták. Úgy menekült az éjszakába s akkor lett tolvaj, hogy ne csúfolják, mikor a táplálékát keresi. Tolvaj lett, tolvaj. De ha szép lett volna, mint a te fiad, Mária, sosem kerül a bitófára.

Mária maga elé nézett. Tompa hangok törtek ki a fogai közül:

- Mindenkit megölnek, mindenkit.

Fölkelt a tornácról, lassan a kapuig ment és átszólt a haragos ácshoz:

- Én uram, csúf fekete madár ül szemeid fehér eresze alatt. Mért haragszol?

- Még ezek is idehozzák a könnyeiket - dörmögött az ács, de már nem volt olyan haragos.

- Mért ne hoznák? - szólt Mária szelíden. - Ha minden anya velem sírna, csak a könny volna több, nem a fájdalom nagyobb. És az ő fiok az ő fiok. Nekik olyan édes, mint nekem volt az enyém. Mióta itt vannak, úgy érzem, mintha az én fiam nem ment volna egyedül a hosszú útra s együtt várjuk a fiúkat vissza, ahogy együtt mentek el.

Karonfogta a kapernaumi asszonyokat és úgy járt velük fel-alá az országúton. Az olajfákról lassan permetélt rájuk a finom fehér por, mintha felhő volna. Messziről odahangzott a gyermekek játszó csoportjából: "melech... melech!" Mária hátrább tolta szürke hajáról a fekete kendőt.

- Milyen félénk volt az én fiam!

Az egyik látogató halkan vetette közbe:

- Csak ne ingerelte volna az öregeket. A zsidók királya!

- Nem ő mondta - mentegette a fiát szelíden Mária. - A barátai. Ah - sóhajtott hosszan.

Az ács hangosan dörmögött:

- Sosem akart jóravaló emberek közt lenni. A gonoszok, a rossz szájúak, az istenkáromlók, azok kellettek neki.

- Nem jól mondod, nem, én uram. Az én fiam kellett a gonoszoknak, a pogányoknak, az istenkáromlóknak, nem azok kellettek neki. Mondtam én neki sokszor: "én fiam, milyen fekete az erdő és ha a nap süt rá, mégis tündöklik, mint az arany és milyen ragyogó tiszta az ég s ha jön az éjszaka, mégis fekete, mint a szurok! Ne járj te gonosz emberekkel, mert amilyen a környezeted, olyannak látszol magad is!" De az én fiam rám mosolygott az ő gyerekes szemeivel s csak azt felelte nekem: "az egészséges emberek nem szűkölködnek orvos nélkül, hanem a betegek s nekem a betegek mellett vagyon helyem". Azt hitte, hogy meg fogja őket gyógyítani.

Az ács keserűen dörmögött:

- A betegek meggyógyultak s az orvos meghalt.

Megint kérdezősködött a beszédesebb kapernaumi asszony:

- Mért nem küldted a fiadat messzire, hogy elszakadjon a barátaitól?

- Nem kellett azt küldeni. Ment magától. Bujdosott a hegyeken, kelt viharos tengerekre, járta az erdőket, de mentek utána a barátai, mint minket követ az árnyék. Elkerülte a gazdagok házát és italt kért a szegények viskójában. De ha szép szóval fizetett a szegénynek és mondta, mint százan mondják, hogy a szegények jósága gazdagság lesz a túlvilágon: már felfújták a barátai, hogy nincs a szinhedrionban pap, aki úgy prédikálna, mint az én fiam. Ha kileste a füvek titkát és meggyógyította a szenvedőket: tettek annak cégért sípolással, hogy nincs Jeruzsálemben orvos, aki olyan csodákat művelne, mint az én fiam. Ha megesett a szíve a fajtáján, koldusokon és nyomorékokon és próbálta egyenesíteni a lelküket, hogy elégedettek és bízók legyenek, mint ő: hirdették a piacon és templomban, hogy nincs a császár olyan atyja a szegényeknek, mint az én fiam. És ha néha megjött hozzám, félt az én fiam, hogy még bajba viszik csupa hűségből az ő meggyógyított barátai.

Az ács hevesen bólongott:

- Vitték is. Vitték bizony. Csak a barátai. Ők mondták, hogy fiad el fogja kergetni a nagy papokat, hogy fiad a zsidók királya, hogy -

- Haj, az Isten mentse gyermekeinket a rossz barátoktól! - vetette közbe a sóhajos asszony.

Mária szorosabban fogta látogatóit. Elnézett az országúton, melynek végében asszonyok ültek a házak előtt, gyerekek játszottak a gyepes árokparton és férfiak raktak vásáros holmikat az öszvérek hátára. Hallotta a morajlást, a vidámságot, az életet. És csöndesen szólt.

- Megfeszítették a fiainkat és egy-két verebecske sem esett le az ágról, melyen himbálózott, egy kacaj el nem halt, mellyel egy gyermek édesítette a lelkét, egy csillag le nem hullt az égről, melyre vádolva vetettük szemünket. A mi fiunk nekünk halt meg, csak nekünk. Úgy kell lenni, hogy a világnak kicsi dolog az, ami nekünk olyan nagyon fáj. És talán még nekünk se fáj olyan nagyon, ahogy hisszük. Hiszen azt is túléltük.

Halkan sóhajtott:

- Túléltük.

Bevezette látogatóit a kis fehér házba, egy kis kalácsot és gyümölcsbort tett elébük, maga is velük tartott s mintha biztatni akarná látogatóit, majdnem mosolyogva mondta Mária:

- Azért mégis édes, jó fiúk voltak a mi fiaink. Nekünk édesek voltak.

A két kapernaumi asszony ivott és rábólongott, hogy bizony, bizony...

(1908)

 

Tartalom

• Heltai Jenő: A tündérlaki lányok (1957)
• Zsolt Béla: Világ vége (1936)
• Bródy Sándor: Egy pénzkirály és egy cipő (1902)
• Szép Ernő: Emlék (1922)
• Thury Zoltán: Szivárvány (1906)

Heltai Jenő: A tündérlaki lányok

 

1

A Tündérlaki lányok hárman voltak. Kettő közülök tisztességes volt, a harmadik nem. A két tisztességest Mariskának és Jolánnak hívták, az egy nem tisztességest Putyinak. Ez nem is volt színésznő, csak afféle show-girl, magyarul látványossági kisasszony, és erkölcstelen életet élt. Ugyanis volt egyetlenegy nagyon gazdag barátja. Az eltartotta, nagy lakást rendezett be neki, pénzzel és ékszerekkel tömte, és agyba-főbe ruházta.

Mariska és Jolán Putyinál laktak, tőle kaptak ruhát, kalapot, ékszert, pénzt, mert Putyi jó testvér volt, és nagyra becsülte húgaiban azt, hogy tisztességesek. Mariska és Jolán is büszke volt arra, hogy ők tisztességes lányok, semmit sem kell cserébe adniok a lakásért, a selyemharisnyáért, a tollas kalapért meg a lakkcipőért.

Mariskának azon kívül külön oka is volt arra, hogy büszkélkedjen. Tanítónőnek készült, oklevele a zsebében volt már, éppen csak a kinevezést várta. De az késett, noha a báró - a Putyi bárója - maga is leereszkedett néhány fővárosi bizottsági taghoz, tanácsnokhoz, sőt a polgármesterhez is.

Ezzel szemben Jolán álmodozó lány volt, férjhez akart menni. Tisztességesen, becsületesen, úgy, ahogy más rendes polgárlány, háromszobás lakásban, saját kezűleg főzni és a mindenessel veszekedni. Ah, ah és harmadszor is ah, ezért rajongott, ennek az álomnak élt. Türelmetlenül várta a megváltó férfit, a megváltó férjet.

És vártak. Együtt vártak mind a hárman.

Mariska kinevezést, Jolán férjet, Putyi pedig azt, hogy két húgának az álma teljesedjen.

 

2

Egy szép napon Mariska ragyogó arccal jött haza.

- Barátom - mondta Putyinak azt hiszem, most mégiscsak kineveznek. Az az úr, akitől a kinevezésem függ, megüzente nekem, hogy ma délután látogassam meg.

- No, valahára! - mondta Putyi.

- A te szerencséd legalább úton van már - mondta Jolán. És sóhajtva tette hozzá:

- De hol késik az enyém ?

Ezen egy kicsit elméláztak.

- Már látom - szólt Putyi -, hogy nekem kell a dolog­ba beleavatkoznom. Magadtól sohasem mégy férjhez. Sokkal gyámoltalanabb vagy. Én adlak férjhez.

- Ha te akarnád... neked minden sikerül - mondta Jolán boldogan.

Putyi meghatottan nézett rá.

- Butaság volt, hogy előbb nem gondoltunk rá. A magadfajta szegény leány hiába vár a mesebeli hercegre. A pénz beszél. A leventék nem mernek hozzád közeledni, mert azt hiszik, hogy egy garasod sincs. De a leventék tévednek. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy húszezer korona hozományt adok neked.

Jolán a boldogságtól nem bírt megszólalni.

- Húszezer korona... - mondta nagy sokára.

Mariska elérzékenyedett:

- Te vagy a legjobb testvér I

- Igen mondta Putyi, maga is meghatottan -, akármit mondtok, jó lány vagyok. Ez a húszezer korona minden pénzem. Odaadom neked.

 

3

Marika még az előadás kezdete előtt visszajött attól a bizonyos úrtól, akitől a kinevezése függött. Az arca sötét volt.

- Baj van? - kérdezte Putyi aggódón.

- Körülbelül - mondta Mariska.

- Mi történt?

- Csekélység... A dolog rendben volna, nyomban kineveznének, de a bácsi erősen hangsúlyozta, hogy nem teszi meg ingyen.

- Pénzt akar?

- Ugyan! Hanem úgy látszik, megtetszettem neki, és…

- Úgy?

Putyi elgondolkozott. Jolán is. Mariska hallgatott.

- Mit mondtál neki? - kérdezte egy kis szünet után Putyi.

- Hát mit mondtam volna neki? - pattant föl sértődötten Mariska. - Nem képzeled, hogy szóba állok ilyen emberrel. Ismered elveimet, és...

Putyi megijedt:

 Kérlek, kérlek, ne érts félre. Tudom, hogy tisztességes lány vagy.. . De hát mégis... hogyan végződött a dolog ?

- Elmentem. A faképnél hagytam. Megmondtam neki, hogy akár sose nevezzen ki. Inkább meghalok, semhogy a becsület útjáról letérjek.

Jolán helyeselte:

- Jól mondtad!

- Kitűnően - hagyta helyben Putyi is. - És ő... ő ? Mit szólt?

- Azt mondta, hogy ez nevetséges, gondoljam meg a dolgot, végre is jövőmről van szó, ő pedig segíteni szeretne rajtam. Azt mondta, jöjjek el holnap újra.,. Azt feleltem, hogy többé nem teszem be a lábamat a szobájába, és sírva fakadtam. Útközben azonban meggondoltam a dolgot, mégiscsak kár ezt a kitűnő alkalmat elszalad tani... Igaz?

- Hogyne! - mondta Jolán.

- Persze! mondta Putyi.

- Az jutott eszembe, hogy esetleg volna egy megoldás...

- Miféle megoldás? - kérdezte Putyi.

- Az, hogy valaki elmegy ehhez az emberhez, és megmagyarázza neki, hogy ilyesmit tőlem nem lehet követelni. Ha valaki a szívéhez beszélne, hogy viselkedjen egyszer gavallérosan, és ne zsaroljon...

- Jó, jó, de ki menjen el? - kérdezte Jolán.

- Putyi... Neki neve is van, tud beszélni is, imponálni is... - mondta Mariska egy kicsit bizonytalanul.

Putyi elsápadt:

- Én menjek el?

Mariska nekibátorodott:

- Miért ne? Nem olyan nagy áldozat... Meghozhatod a testvéredért. Fogadni mernék, egy szavadba kerül csak, és a kinevezésem megvan.

Putyi Jolánra nézett, mintha tőle várná a tiltakozó szót. De Jolán azt mondta:

- Te olyan jó lány vagy, Putyi... Rólam gondoskod­tál már. Szegény Mariskáért is kell tenned valamit.

- És... és... ha az az úr nekem sem teszi meg… ingyen... ? - mondta Pütyi keservesen.

A két lány összemosolygott, azután egyszerre mondta:

- Ugyan Putyi!

 

4

Mariska kinevezése meghozta Jolán szerencséjét is. Egy fővárosi tanító, Mariska egyik kollégája kezdett hozzájuk járni. Beleszeretett Jolánba. Jolán nem idegenkedett az ifjútól, akinek szerelme rohamosan fokozódott, amikor megtudta, hogy húszezer koronával áll szemközt. Mariska biztatta.

- Kérje meg a húgom kezét Putyitól,

- Hogyan?... Tőle kell?...

- Igen. ő a család feje. Tőle kapja Jolán a húszezer korona hozományt.

A tanító egy kissé elzöldült:

- Igen?

- Igen. Miért?

- Mert... mert ez egy kicsit kellemetlen. Ne értsen félre, én nagyra becsülöm az ön tisztelt nénjét, Putyi kisasszonyt... de... de... én roppant érzékeny lélek vagyok...

Mariska hűvösen végigmérte:

- Badar beszéd!... Jolán jóravaló lány, maga jóravaló ember, ketten együtt boldogok lesznek. Másról nem lehet szó, kár minden pillanatéit, amellyel boldogságukat elodázza...

A tanító dadogott valamit. Azután belátta, hogy józanság a boldogulás talpköve. Fölvette dicsőségesen ural­kodó királyunkról, I. Ferenc Józsefről elnevezett kabátját, és megkérte Jolán kezét.

Putyi csaknem sírt a boldogságtól. Az édesanya szeretetével adta rájuk áldását.

A jegyesek nagyon boldogok voltak. A tanító mindennap kitűnő uzsonnát kapott, és utána a báró szivarjait és cigarettáit szívta. Azonban - ahogy maga is mondta - roppant érzékeny lélek volt.

- Nem szeretem ezeket a dolgokat - mondta akárhányszor Jolánnak. - Ha volna mód arra, hogy visszautasítsam a hozományt, megtenném.

Jolán fölháborodott:

- Őrültség! Ennyi pénzt visszautasítani!...

- De mégis... mégis... Tudod, a nénéd nagyon kitűnő lány, de mégis, első a tisztesség.

- Az kétségtelen - mondta Jolán erős meggyőződéssel.

- És ha egyszer férj és feleség leszünk…

- Akkor?

-  Ne vedd rossz néven, szívecském, de nem fogunk vele érintkezni...

- Ahogy parancsolod, drágám - mondta Jolán engedelmesen. Boldogan nézett vőlegényére.

5

A Tündérlaki lányok - ahogy mondottam már - hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem.

(1957)

Zsolt Béla: Világ vége

Először csak az anyja vette észre, lehetetlen volt észre nem venni. A lány ezüstretikült hozott haza, tüntetve ledobta az ebédlőasztal plüssterítőjére, a nagy égési folt és az aranyszálakkal áthímzett posztórózsa közé, mintha minél hamarább túl akart volna esni a dolgon. Vagy kérdeznek, és ő mindent őszintén és kegyetlenül megmagyaráz, vagy pedig hallgatólagosan tudomásul veszik. Az anyja sápadtan állt az asztal előtt, idegenül nézte: már mozgott a szája, aztán mégsem szólt: továbbment, rakosgatott a zongorán, és hátat fordítva kérdezett tőle valami közönyöset. Mikor visszafordult, a lány szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Harmadnap új cipőben jött haza, ötödik nap üzent, hogy dolga van az irodában, csak tíz óra után szabadul. Az apja morgott, az asszony félénken csöndesítette. Két hét alatt jóformán kicserélődött a toalettje, és az anyja még mindig nem kérdezett semmit: igaz, hogy egyébként is alig beszéltek az utolsó napokban. Az asszony csak abban reménykedett, hogy a férje nem veszi észre. Fogalma sincs a női ruháról, az egyik olyan neki, mint a másik. Különben is, az öreg most nem ember: decemberben szélnek eresztik a hivatal felét A szenior főnök hat hete meghalt, és a fiatalnak semmi kötelezettsége a huszonnyolc éve gürcölő segédkönyvelővel. Az öreg főnök temetése óta nem alusznak,, éhhalált, szegényházat, utcasarki koldulást vizionálnak, s az asszony duplán boldogtalan, mióta tehetetlenül nézi, hogy a lány gardrobja napról napra miként gazdagodik - de voltaképpen még mindig nem hisz semmiféle jóvátehetetlenben. Minden éjjel elhatározza, hogy közbe lép, mielőtt nem késő, de ha sor kerül rá, nem tudja elkezdeni - fél a lánytól, aki van olyan arcátlan, hogy kimondja: minden megtörtént, fojtsák meg, ha jólesik!

Végül igyekszik elhitetni magával, hogy nem történt semmi. A lány sokkal okosabb, sokkal számítóbb. Lehet, hogy van valakije, és ugratja, kihasználja, de a végső esetben...nem, sokkal rafináltabb, hidegebb, semhogy...És sokkal inkább fél az apjától, aki kegyetlen tud lenni, ha ilyesmiről van szó. Amikor három hónapja megtudta, hogy a lány a főpénztárossal kettesben ment színházba - azt hazudta, hogy egy barátnője is velük megy - majd összetörte, ő könyörögte ki a kezéből. De most az öreg is bágyadtabb. A lány már negyedszer marad ki vacsora után, az öreg morog kicsit, s a végén szinte örül, hogy az anyja elfogadható magyarázatot rág a szájába: karácsony előtt vannak, sok a dolog. Legfeljebb, ha üresfenyegetően azt mondja még, hogy holnap majd érdeklődik a lány irodájában. De az asszony tudja, hogy nem érdeklődik, sokkal inkább rázza a hideglelés: mi lesz elsején, maradhat-e az álló íróasztal mellett, vagy pedig jön a világ vége? Hiszen megkérdezhetné a főnöktől, egyenesen megmondhatná neki: kötelessége a családjával szemben, hogy tisztán lásson, előkészülhessen, esetleg valami más után nézhessen...De nem mer kérdezni, csak lesi a főnök tekintetét, amely hűvös és titokzatos, mint a sors.

Végül megkapaszkodik a feltevésben, hogy huszonnyolc évi tisztességét, szorgalmát, a cég iránt tanusított hűségét mégsem ereszthetik csak úgy szélnek.

Elsején kidobják.

 

Karácsony előtt a lány bundában jött haza. Az anyja úgy félt a prémtől, mint az eleven vadállattól. A férfi naphosszat nem volt otthon, állás után járt, s ha reménytelenül jött haza, hallgatott, gyáván és bűntudatosan, mint akit legyőztek. Valamikor haragosan dirigált és kritizált. Felületesen, inkább hatalmi öröme élvezéséből szüntelenül nevelte a lányt, aki már régen nem figyelt oda, de legalább közönyös komolysággal végighallgatta. De mióta kitették, semmit sem kérdez, és semmihez sem szól hozzá. Már megszokták, hogy a lánynak minden este dolga akad házon kívül, s ha az asszony makacsul megmarad a magyarázat mellett, hogy a hivatalba túldolgoztatják: vállvonogatva sóhajt. Februárban nem tudják kifizetni a házbért: a háziúr naponta tízszer felüzen, az asszony kétségbeesetten szaladgál évek óta elkallódott rokonaihoz: nincs, senkinek nincs! Ötödikén délben a lány meghozza a házbért: az anyja irtózva dugja köténye zsebébe, és osonva, mint a tolvaj, mint a gyilkos, rohan a házgondnokhoz. Az öreg sejt valamit, mert a házmesterjárás megszűnik, és hosszú idő után az öregasszonyt hajnal felé elnyomja az álom. Valami közbejöhetett - gondolja az öreg, de nem mer kérdezni semmit. Naphosszat lót-fut a városban, mert úgy érzi, minél több kilométert gyalogol, annál inkább teljesíti kötelességét a családja iránt. Február végén, egy este, középkorú elegáns urat talál az ebédlőlámpa alatt. Bemutatkozik, valami Küsztner, Bertalan, a textiles Küsztner fia. A sportkocsi a kapu alatt az övé. Ha nem haragszik meg érte, feljött, hogy bemutatkozzék: az irodából ismeri Lilit, cége összeköttetésben van velük. Néhányszor hazahozta a kocsiján, de úgy érzi, illendőbb, hogy a család is...Ó, kérem, nagyon kedves - mondja az asszony. Az öreg kényszeredetten bólogat. Aztán Küsztner a pokoli viszonyokról lamentál, erről már az öreg is tud beszélni, hosszan és szürkén, hogy Küsztner már unatkozik, s az öregasszony szégyenkezve közbevág, és valamilyen ürüggyel kihívja a szobából.

Küsztner ezentúl gyakran feljár. Később már egyenesen bevonulnak az udvari szobába, ahol a lány alszik: vedlett gyerekszoba. Az apa már csak akkor találkozik Küsztnerrel, ha tizenegy óra tájban, elmenőben keresztülmegy az ebédlőn, ahol a nagy asztal körül csüggedten ülnek ketten a mamával.

- Mondd, mama, miből élünk mink?

Az asszony zavartan, hápogva próbálja megmagyarázni:

- Hát, elsősorban, a Lili hoz haza százhuszat, és a különórák...És aztán spórolunk, öregem...minden krajcárra vigyáz az ember.

Az öreg el akarja hinni a magyarázatot, mert különben...mert mit kellene tennie, ha nem hinné el?

 

Így élnek, egyenletesen, tisztes polgári szükségben. Küsztner gyakran feljár, és ilyenkor bevonulnak a lánnyal az udvariba. Ha nem jön fel, a lány későn érkezik, olyan későn, hogy nem győzik kivárni. Különben is jobb aludni, jobb nem hallani, amikor csörren az előszobakulcs. Ha ébren vannak, akkor is alvónak, halottnak tettetik magukat.

Már május van, s az öreg még mindig lázasan rohan a lépcsőkön fel-alá, apróhírdetések és állásközvetítő irodák kimérái után. Egy szivacskereskedő könyvelőt keres, jelentkezés fél nyolc és fél kilenc között. Korán kel, hatkor, összeszedte okmányait, és már indul is, sorba állni a folyosón: hátha éppen ma? Lábujjhegyen lopódzik ki a szobából, hogy fel ne keltse az öregasszonyt, aki megint hajnalig nyöszörgött, és álmában sírt. Az előszoba homályában nyúl a nyeszlett überciher után. Hirtelen megrettenve kiált fel:

- Ki jár itt?

- Ne tessék megijedni, én vagyok, a Küsztner! - hangzik a zavart felelet.

Most...most mit csináljon? Ez az ember most megy el a lányától - ezt tudomásul kell vennie, hacsak...hacsak nem ad valami magyarázatot, ami legalább valószínű, amivel megelégedhet, anélkül hogy most mindjárt el ne kelljen kapnia a torkát.

Szédülten várja, mit fog mondani a fiú.

- Ilyen korán? - kérdi tompán.

- Igen...- hebegte Küsztner. - Megbeszéltük, hogy szellőzünk egyet a kocsin...Megbeszéltük, hogy felébresztem Lilit...

- De a hivatal? - kérdi fürkészve, mert lelkiismeretes, mert nem engedi, hogy csak úgy, az első kifogással leszereljék.

- Tízre benn lesz, csak autózunk egyet Gödöllő felé...

Na, hiszen ez hihető...Lehetséges. Nahát, akkor isten velük, jó mulatást.

De ha a szivacskereskedő felvenné könyvelőnek, ha estére ő hozna haza egy darab kenyeret...akkor..jönne az utolsó ítélet...

(1936)

 

Bródy Sándor: Egy pénzkirály és egy cipő

Az eladósodott és alpári költőt - tavalyelőtt, régen - meghívták a nagyurak báljába, hogy legyen bohóc és vessen egy pár bukfencet, mielőtt kezdődnék a tánc.

A kopott ember anyja benzinnel kitisztította a fia angol frakkját, bepirosította halvány arcát, befeketítette őszülő üstökét és a boldogság érzése áradt szét arca ráncain: - Eriggy! - mondá. - Erre, éppen erre szültelek!

A bohóc pedig ment és kezdé a bukfencet vetni, szerencsére csak szóval, így:

Leprás apostolokról beszéljek-e, avagy a szamaritánus asszonyról, aki maga kínálta vizeskorsóját az idegen héber fiúnak, aki vala Jézus?! Félek, hogy szemérmetlen beszédem a ti finom szemérmetekkel találkozva elpirít benneteket nemcsak arcotokon, hanem azon a helyen is, ahol ültök. Maradjunk tehát a bélpoklos evangélistánál, mert van-e valami pikánsabb, mint a test szépségének, pompázó virágzásának helyén beszélni a nagyszerű lélekről, mely a bűz közt, sárban fetreng! Egy francia király, - kinek stílusa szerint épül most háló- és vendégszobátok - egy bizonyos Lajos kikocsizott a kedvesével a temetőbe. Ottan leszálltak. És frissen hantolt sírok zöld füvén szeretkezve, a roppant kéjtől ott nyomban lefogytak. Mert kövérek voltak mind a ketten és a mámort nemcsak önmagáért, de higiénikus és szépészeti okokból is szerették. A nyál összefolyt őfelségeék szájában, hogy a halál közvetlen közelében keresték az élet titkát, mert meggyalázhatták az elmúlás szentségét és képen csúfolhatták az örökkévalóságot... Fuj, de jó lehetett nekik!

Mondják és én hiszem. Azonban itt leányok is vannak. És valóban, csakugyan vannak még leányok? Dugjátok be füleiteket és kebleiteket dekoltáljátok még jobban. Szűz havát hadd látom rózsaszínűre gyúlni, amint a nőcskéről beszélek, aki bement az éhező Szent Jeromos börtönébe és megszoptatta. Ti is melletek mutatjátok, derekatokat nyújtjátok, hogy az örök éhezőknek kenyér legyen az asztalán egy vasárnapon. A könny vörös barázdákat von arcomra és szédülök a meghatottságtól, a dühtől, hogy a jólét már ily szemérmetlen, az éhezők címén fal, a nyomor örvén pukkad, a kenyér jegyében tobzódik és orgiáinak mesterséges haut gout-t ad azzal a tudattal, hogy ebben a pillanatban is vannak olyanok, akik boldogok lennének, ha a leánygyermeküknek adhatnának egy darab krumplis kenyeret.

Pszt! A bukfencet már-már félrevetettem. Mit bánom én, fúljatok meg a gyönyörtől, - cukorkákkal dobáljatok agyon engem - csak egyszer végre nyilvánvaló legyen, hogy a magas uraságok, nemesek és nemesítettek, az összes lovaglóiskolák, valamennyi jómódú polgárnépség: csak játszik a szegénységgel, csupán kacérkodik a nyomorral, komolyan nem veszi, segíteni rajta erősen és őszintén nem akar és kihívó kedvének hangos indulatszavába fojtja a nyomornak nyöszörgő hangjait.

Ezek után pedig beszéljünk a bankárról, aki szerelmes, volt - egy cipőbe.

 

Bál után, bankárok, hazafelé mentek négyen. Gyalog mentek. Az éjszaka nagy hó esett, puha fehér szőnyeg; mind azt hitte, az Isten csupán nekik szőtte. Jó volt rajta menni. Négy pár fekete ló, kinek-kinek az équipageja, mellettük lépkedett, tüzesen és büszkén. A bakon a kocsisok peckesen, álmosan, a düh belsőleg agyonette őket, valamennyi vágyott a felesége mellé, mivel mind a négynek volt már felesége, a bankároknak még nem.

Az egyik bankár, aki oly húsos és erős volt, mint amilyen a lator, kit Rubens festett Jézus keresztfája mellé, a legvidámabb gazember, szólott:

- Nézzétek a kocsisomat! Helyre egy legény, mi? Ezen bizonyítom én be, hogy egy embert okos ökonómiával hogy lehet változatosan kihasználni. Ez reggel komornyik, délben inas, fölveszi az inasruhát, délután pénzbeszedő, estve kerítő, éjjel kocsis, vagy megfordítva - a sorrendhez nem ragaszkodom. Kezdetben egyik hivatala érdekében vétett a másik ellen, de a rendszeres levonások, szerződésileg megállapított büntetések megtanították. Ez az ötruhájú ember.

- És nem félsz, hogy a kocsiddal, veled, magával egyszer nekimegy a villamosnak?

- Nem. Szereti a lovakat. Aztán az ilyen véletlen nem történik gyors elhatározásból, az ilyesmire sokáig készülnek, sőt másnak is elmondják a tervet előre. A szeretőnek, a feleségnek. Jó előre gondoskodtam, hogy a kocsisom felesége a kedvesem legyen. Az egyik. Hétköznapra jó.

Mind nevettek. Egy kékszemű, szelíd, szőke haspók szólott:

- De jó így gyalog járni. Boldogok, akik gyalog járhatnak. A szegény emberek nem is tudják, hogy milyen boldogok. Ha még egyszer napokat ehetném...

Nem gombolta be a télikabátját, hogy a frakkján fityegő rendjeleket az éjszaka is lássa. Tüntetett az eredetével, zsidózott, ha így maguk voltak. Eldicsekedett azzal, hogyan csapta be a szegény rossz asszonyokat, akiknek háromemeletes házakat ígért és végül egy blúzt vett. Máskülönben keserű, szomorú, sőt szigorú volt.

- Megutáltam ezt a mi világunkat. Ki nem állhatom a prezencmárkás embereket.

Nem nevettek a szemébe, pedig ő volt a legprezencmárkásabb. A hosszú, vékony, beteges és emiatt rendkívül puritán bankár szólt csak:

- Én most hazamegyek, lefekszem és eredetiben olvasom Terentiust; az nekem többet ér, mint egy jó üzlet. De a sárga fene egye meg a gazembereket, akik elrontják a becsületes üzletet!

Mindhárman elhatározták, hogy otthagyják a vagyont és a tisztességre adják magukat. De nem végleg, csak egy kicsinyég. Hadd dühöngje ki magát a gaz tisztesség, majd visszatér a jobb kor hamarosan. Nagyon jó italokat ittak, a levegő friss, volt, ingyen volt. Megszállta mindannyiukat a poétikus hangulat, amely olyan, mint a nap, beférkőzik - ha kedve tartja - a legsötétebb repedésekbe is.

Volt azonban a bankárok között egy, a becsületességre igen hajlamos férfiú, aki az egész út alatt alig szólt egy szót. Kipallérozott, fölrendjelezett, kinemesített, megkeresztelt, nagy karrierjének folyamán át meg átalakított mivoltának mélyén csaknem változatlan, épen élt a kereskedősegédi lélek. Udvarias, édes, szolgálatkész és szeretetteljes volt, különösen a fehércselédekhez és a gyermekekhez. Szeretett ajándékozni, tudta, hogy ajándékkal meg lehet venni a világot. Szűk társaságában sokszor mondta is: Magyarország alkotmányának alapja - őfelsége esküjén kívül - az ajándék. És ezen nyugszik a fő- és alrangú társaság is.

Ez a bankár, talán a gyalogjárás hatása alatt is, a szerelemről és holmi egymásról gondolkozott. Meg is szólalt:

- Miért nem házasodom én meg? - kérdé hangosan magamagától.

- Miért kérded, hogy miért nem házasodol meg? - vetette ellen az a bankár, aki régi budai és keresztény családból származott, de eltanulta a keleties szórendet.

- Azért nem, - felelte a bankár mintegy magának - csak azért nem, mert hol találok egy szép, gazdag és előkelő leányt, aki nem a pénzemért és az állásomért jön hozzám! Nem akarok csalódni, nem tudok csalódni!

A szegény szerelemszomjas ember fejét szügyébe vágta, úgy sóhajtott, de hamarosan nekividámodott, sőt föl is nevetett. Az út szélén, fiatal fa vasrácsához támaszkodva, egy szerelmespár állott. Kicsinyek voltak, de éppen nem fiatalok. A nő - foghíjas szájával - zavartan mosolygott. A toprongyos kis férfi szintén nem volt nyugodt, fogta, szorongatta a nő kezét és bambán, zavartan nézett a havas világba. Nem búcsúzkodtak ezek, inkább nemrégen találkozhattak és valahova akartak menni. Valahol leülni. De hol? - kérdezték néma együgyűséggel. Az idő bár szép, nekik ellenséges, alkalmatlan, beeste a promenádok lócáit, aztán hidegebb is a kelleténél. A teljes hold, a hó igen megvilágítá a tépelődő szerelmeseket, akik nyilván helynélküli cselédek lehettek. De szerették, igen gyöngéden és erősen szerették egymást e pillanatban, a facér kis kocsis - biztos, hogy az volt - csaknem belebúsult.

- Nem kedvesek ezek? - kérdé a jólelkű bankár. - Irigylem ezeket! Egy forintot kellene nekik adni!

- Fuj, utálatosak! - mondá a puritán.

- Nincs ennél a Pestnél erkölcstelenebb város! - szólt a Rubens embere.

Valamelyiknek eszébe jutott, hogy szólni kellene egy rendőrnek, mert a bálból hazatérő leányok nemsokára Isten tudja mit, mit nem fognak látni! A költői hangulat és a pénzemberek amaz újabb elve, hogy a néppel jól kell bánni, ellágyította szíveiket, hagyták a szerelmespárt és befordultak egy közönséges belvárosi utcába, ahol rendszerint sohse szoktak járni. A szűk járdáról leszorulva, az út közepéig mentek. Hát amint így mennek, mendegélnek, a jólelkű és aránylag fiatal bankár megbotlik. Lehajol, hogy megnézné, mi okon?

Egy fölöttébb kicsiny, új, de nem drága fehér báli cipő feküdt előtte a havon. Lenyúlt utána, fölemelte, hát még szinte meleg volt a női lábtól, amelyről leesett.

A négy bankár megállt; tanácskoztak.

A kis atlaszcipő még jobban elérzékenyítette az urakat. Kézről-kézre adták, »né, hercig, helyes, no igen« és több hasonló, rövid szavakkal jelezvén meghatottságukat, sőt elragadtatásukat. Csak a gyomorbajos puritán csúfondároskodott:

- No, az a lány szép kis náthát kap.

Az ideális gondolkozású financier elvágta a felkerekedő viccek sorát, mert egy kérdést intézett az urakhoz:

- És hogy ment az a leányka tovább, félcipőben? Itt kocsiállomás nincs a közelben, a Gizella-téren állanak. De vajon hoztak-e, mentek-e hozni neki fiákert? Bizonyos, hogy még jobb családbeli polgárnők is rettegnek a fiákertől; azt hiszik, hogy ezzel mindjárt rosszak lettek. És ez a szép nő bizonyára gyalog ment haza valamely bálból, atlasz és kivágott cipőben, gyalog!

A bankár, aki Terentiust eredetiben olvasta, utálta azt, ami az életben nem logikus, hanem ugrós, következetlen, regényes.

- Ez magának való regény! - mondá gúnyosan.

- Így él a nép! És ne keseredjék el a főrangúak ellen! - szólott a szőke.

- Egy kétforintos cipő - ennyi az egész. Csak azt nem értem, hogy lehet láb, amelynek még ez is nagy és menésközben leesik róla.

- És hogy miért nem találták meg?! - szólott a kifejlett idomú pénzember.

Ott topogott mind a négy egy helyben, fölfáztak, prüszköltek. A kocsisok tiszteletteljes, de tolvajszemmel nézték, hogy mi bajuk? Amíg a szerelemről gondolkodó bankár kiválott közülük és szólt:

- Szeretném megtalálni azt a csinos nőt, aki e cipőcskét elvesztette. Kutatni fogom! Jó éjszakát, urak!

Beült a kupéjába, mert alig várta, hogy vastag és égő ajkaival egy csókot ne nyomjon a hideg atlaszra.

És a bankár csakugyan kereste a lábacskát, amely e cipőbe beleillik. Némely nőnek passzolt is, több hazudta is, hogy ő vesztette el, de az igazi nem jelentkezett. Volt egy-két újságja, - annyira az övé, akár a hálóinge - azokban karcolatokat, tárcákat, újdonságokat, nyílttereket és kishirdetéseket íratott, mindezt a félcipőről. Hiába, az igazi nem jelentkezett.

Ideje volt bőven, gondja semmi, egészen befurakodott ebbe a gondba, úgy érdeklődött a félcipő egykori tulajdonosnője iránt, hogy szükségesnek tartotta megkérdezni egy bécsi orvosprofesszort: nem baj-e ez? Az megnyugtatta, ő is megnyugodott: a dolog nem került semmibe, kellemesen ingerelte és a talált tárgy szemlélése valami fizikai gyönyörűséget is szerzett neki. Ha rendetlenül, a kelleténél bővebben élt, csak akkor okozott neki kínt a gondolat, hogy hiába, a pénz sem minden, és ha egyik millióját odaadná, akkor sem találhatná meg a lányt, akit keresett.

- Vajon elvenném-e feleségül, ha megtalálnám, ha csakugyan szép, fiatal, tiszta és nemes volna? - kérdezte magától az elalvás előtti percekben, amikor - harmincéves programja szerint - elvből csak kellemetes dolgokról gondolkodott. Azelőtt, csaknem tíz évig, az volt az álomelőtti rendszeres gondolata, ha valóságos belső titkos tanácsos lenne... A király megszólítaná, ő felelne: Felség, így és úgy!... Az eshetőségeket, a kérdéseket és válaszokat könnyű kéjérzettel állapította meg, ezerféle formában, igen változatosan és színesen, mert ez nem volt taplószívű lény, valaha német verseket is írt, volt benne valami a költőből.

Ahogy így élt, éldegélt fantáziájának és a politikának, - az üzletet inkább csak nézte, mint tette - egyszer fölment hozzá, a magánlakásába belopta magát a rendetlen Simon. Valaha együtt voltak praktikánsok, sőt egy időben lakótársak is voltak. Simon igen megöregedett, a két fehér pofaszakálla két nagy hópamacs. Felvidámodott, hogy látta, mert észre kellett vennie, hogy milyen fiatal ő egykorú pajtása mellett.

- Ülj le. Simon, - mondá szívesen - itt egy könnyű szivar, én nem szívok havannát. Mi hozott? Emlékezel-e, amikor túrós lepényeket ettünk à három krajcár?

Simon mindenre emlékezett, még többre, mint amennyinek a vezérelnök örvendett. El is vágta a visszaemlékezések folyamát:

- Hát mondd meg, mit akarsz, nálunk vagy-e még? Hová tetted elől a fogaidat, miért nem tétetsz be legalább hármat, az ma olcsó. Az egészségért meg kell tenni. Hogy érintkezhetsz a felekkel?

- Épp az, épp abba jöttem. Nem tudok érintkezni a felekkel. Azaz, hogy tudok, de még mindig nincs meg a hozzávaló simaságom, pedig a fogaim is kihullottak. Valakinek - ép tegnap - kiadtam a betéti könyvét az ablakon. Azt hittem, nincs közvetlen a rács előtt, egy kicsinyt hajítottam, a képén találtam.

A bankár nevetett.

- Miért nem áll ott, jól tetted.

- De Pankuch volt!

- Pankuch, haj, ez nem jó.

- Maga Pankuch.

- Személyesen.

- Éppen Pankuchnak kellett lenni. Nem ismerted?

- Nem. No de megismertem. Iszonyú lármát csinált, a rácsablakon keresztül benyújtotta a kampósbotját és az orrom előtt piszkált. Ma az aligazgató nyugdíjba küldött.

- Mindig rendetlen ember volt maga, Simon! - mondá a financier levert hangon. Egy banknál elvek vannak, program van, vaskövetkezetesség és rend. Egy pénzintézeti intézmény az szent és sérthetetlen. Éppen Pankuchnak kellett lennie! Ilyen a maga szerencséje. Ezen én nem segíthetek. Tudnék végre, de nem teszem. Mindenbe belemegyek, csak erkölcstelen dolgokba nem! Önnek persze gyermekei vannak, jogászfiai és felnőtt leányai...

- Az egyiknek, a Juliskának, éppen itt van a cipője ebben az üveg étagère-ben! - mondá szárazon, de elvörösödve a rendetlen Simon. Fölállott:

- Hogy kerül ezen cipő ide? - kérdé kelletlen hangon.

A bankár itten felugrott, megragadta az alkalmazott mindkét vállát és kiáltá:

- Édes öregem, hát a te leányod volt... A hóban elvesztette, én megtaláltam, azóta kerestem. Barátocskám, öregkém, vezess engem a kisasszonyhoz!

Nem mentek mindjárt, másnap este úgyis Szilveszter volt és rendetlen Simon megkérte magas barátját, hogy ha másért nem, tréfából, náluk várja be az új esztendő elkövetkezését. Úgy is lőn. A legislegfelsőbb főnök egy igen alantas hivatalnokához ment vacsorára, még pedig e szent és nevezetes estvén. Egy kissé elfogódva, a haját kisütve, a bajszát gyengéden megfestve, nehéz édes borokat előreküldvén jelent meg a félcipős lány hajlékában. A szülők az előszobában fogadták, ámde ez a helyiség a konyha céljait is szolgálta. És bevezették az ebédlőbe, amely egyszersmind a hálószoba kötelességeinek is megfelelt. A házaspár meggügyülve a házbérkérdés huszonöt éves keserves és szabálytalan oldogatásában: nagy tisztelettel látta magánál a férfit, aki nyolc háznak legalább négyszáz lakója fölött rendelkezett. Szédültek, össze-vissza beszéltek, a nő mindjárt meg akarta tömni a vendégét, annyira elvesztette háziasszonyi nyugodalmát, hogy levert két-három papírlegyezőt és egy gyékény fénykép-tartót, amilyenekkel a leányok kis lakásukat földíszítették.

A három leány közül kettő szintén igen lázas viselkedést tanúsított. Egyszerűen bele akartak bújni a főemberbe. Párnát tettek alája, hogy arra üljön és az egyik, a kicsi, csaknem az ölébe ült. Ezek feketék és kövérkések voltak. A harmadik, a szőke bent ült egy kis benyílóban, amely a lányok szobája, a nappali, azaz vizit-szoba, de kamra is volt egyben. Ez a középső leány, amikor a zsivajt meghallotta, szintén fölemelkedett, kijött a többi közé és kövér kezét a bankár felé nyújtván, szólott:

- Én vagyok a Juliska, adja vissza a cipőmet! A bankár gyengén elvörösödött, amire megnémult, mert nem tudta, hogy ez a különös melegség mit jelent, nem a hírneves és félelmes guta rövid staatsvizitje-e? A zavar azonban elmúlt egy pillanat alatt: a nőcske valóban megfelelt álmodozásának, sőt szebb volt, mint amilyennek képzelte. Csupa gömbölyűség, még sem kövér. A szeme olyan nagy, mint a hamvas kerek kék szilva, a szája, mint egy piros olasz mogyoró. Csupa szabályos, lágy és amellett kemény kör, még a ruhájának a ráncai is körre feszülnek meg rajta. Még a hangjában is volt valami turbékoló gömbölyűség, ha ugyan lehet ilyen bolondot mondani.

- A cipőt meg fogja kapni, de el kell érte jönni! - mondá a bankár hízelegve.

- Persze! - erősítette meg a háziasszony.

- Hogyne! - mondá az apa.

- Ám az nem illik! - szólt a leány és hátra mosolygott, mert a háta mögött egy kis, feketebarkós, vastagnyakú fiatalember állott. Szmokingot és violaszínű nyakravalót viselt. Kollégája és szobatársa volt a házigazdának, itt kosztolt pénzért - tegezte a lányokat, rokonszámba ment egészen. A bankár, ahogy reája tekintett, az undortól csaknem rosszul lett; ez a fiatalember csaknem olyan volt, mint ő huszonkét éves korában. Két balkeze, két ballába és mind a négy tagja olyan kifejlődött, mint egy mészárosé.

A fiatalember olykor eminenciádnak címezte az elnök urat. Sőt vacsora közben megtisztelte azzal is, hogy a lábára lépett, de nyilvánvaló, hogy ezt célozta, a nagy úr felszisszent, a gyomra is émelygett a haragtól, de jobbnak vélte, ha mosolyog és végre rátér a tárgyra, tisztázza a cipőkérdést. Hogy történt, mint történt, nem fázott-e meg, mint ért haza?

- Ez vitt az ölében, aki nevetett, afelé rúgott! - mondá Juliska egyszerűen és meghúzta a fiatalember haját.

- Szabad kérdenem - még egyszer - az ön nevét? - kérdé a bankár haragtól szikrázó szemeivel a fiatalembert körösztülszegezve.

- Kiss Dávid.

- Kiss Dávid, ön nekem gyanús! - szólt a vendég gúnyos tréfálkozással. Elhallgattak, megnémultak, elszomorodtak. Csak Juliska nem és Dávid nem. Azok egymással locsogtak, veszekedtek, barátkoztak, mindenféle címen egymáshoz értek, sőt a bankárt illetőleg csúfondáros tekinteteket is váltottak. Ez embernek azonban szeme volt a feje búbján is, meglátta és azonnal elhatározta, hogy itt sürgősen tenni kell. Mint rendesen, ritka világossággal tette föl magában a kérdést:

»Nőmmé tegyem? Avagy csak szeretőmmé. Férjhez adjam előbb, vagy csak azután?«

Egész életét a gyors elhatározások tették naggyá, most is sietett tehát, hogy az egész ügyet lebonyolítsa. A datolyánál és narancsnál asztalt bontott és a szőke leányt behívta a vizitszobába. A két fekete - tüntetés nélkül - behúzta utánuk az ajtót, amelynél az egész család lélegzet-visszafojtva leskelődött és hallgatózott. Kiss Dávid ökölbe szorított marokkal járt föl s alá a szobában, amíg odabent sorsa eldől.

A család minden igyekezete dacára semmit sem hallott. A bankár ki-kimaradó lélegzettel, súgva szólt a leányhoz:

- Mit akar ön, hogy önért tegyek?

- Semmit.

- Akarja ön, hogy életéről dúsan gondoskodjak?

- De miért?

- Azt bízza rám. Akarja, hogy szorosabb viszonyba lépjünk?

- Majd adna nekem, de önnek is, Kiss úr!

- Mi az a Kiss úr, ki az a Kiss úr? A férje?

- Az lesz.

- És ha én akarnám nőmmé tenni?

- Az nem lehet.

- Mért, mért ne lehetne? Ha én akarom.

- Tőlem akarhatja.

- És ha parancsolom.

- Parancsol a kutyának.

- Hát maga engem nem szeret?

- Nem én.

- És nem ad egy csókot!

- A fenét!

Ezt az egy szót hallották. Rendetlen Simon köhögött a félelemtől. Volt is rá ok, halványan, ziláltan lépett ki a szobából a bankár. Utána vörösen, mosolyogva Juliska.

- A méltóságos úr már menni akar! - mondá keresetlen bájossággal. - Az ment is, leverten, hidegen, haragosan, kétség és ijedelem között hagyva hátra a kis családot, amelynek ily meglepően és szomorúan kezdődött az új év. De a gazdag úrnak se kezdődött valami vidáman, hazament, lefeküdt és a köteles, vidám és kedves gondolatok sehogy sem akartak szuperálni. A félcipőt most már ő vesztette el, a titkos tanácsosság nem izgatta. Próbált egy új kéjgondolatot termelni, azt, hogy Kiss Dávidot besoroztatta katonának. De ez eszmét nem tudta rögzíteni és akarva nem akarva, minduntalan az jutott az eszébe, hogy drága pénzen vett kriptája mégis komoly dolog. Eddig mindig flancnak nézte, úri kedvtelésnek, tréfának; de most érezte és látta, hogy abban fog feküdni, egymagában, a rücskös képű, szmokingos legény pedig a félcipőjű leány mellett, a melegen.

 

- Uraim és hölgyeim - szólt a költő - ez az én történetem, a bankárról és a cipőről. Talán jobb is lett volna, ha leprás apostolokról beszélek, minthogy azt bizonygatom, a pénz nem minden!

Fuj, a piszok pénz, a becstelen, a mindenható, a gyönyörű pénz! Ne hagyjátok magatokat félrevezettetni és szidjátok le a meggyőződésemet, fújjatok a hazug mesémre. Vigasztalódjatok, mert mese, mese, meskette:

A bankár a leányt az urától - később - megvette!

Most pedig vége a bukfencnek, kezdődjék a tánc. Hol a süvegem, dobjatok bele egy ezüst dénárt, mert kitől élek, ha tőletek nem? Köszönöm uraim, köszönöm hölgyeim, köszönöm, hogy olyan kereket, fényeset köptek a kalapomba!

(1902)

 

Szép Ernő: Emlék

Éppen nagykorú lettem, soha boldogtalanabb évadom nem volt. Lent voltam T. Valentin barátom birtokán, cséplés idején. Jókor reggel lóháton kimentünk a „hegybe”, ahol a cséplés zúgott, Valentin ott lógott délig a masina körül, a bikacsekkel pihenés nélkül csapkodva lágy csizmaszárát. Ezt hallgattam egy messzebb kazal alatt hevertemben, meg a vakon búgó gőzgépet meg az izgága rostát meg azt a sóhajtozást, amivel a keresztek a rostába hajoltak. A pitypalattyot és a tücsköt tán nem is hallottam, mert csak szomorú hangokat kívántam hallgatni. Be volt a szemem téve, a lángoló levegőt meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott hevertem délig, egy-két tucat szalmaszálat végigharapdálva, míg émelyt nem kaptam a szalma ízétől. Délben úsztunk egyet a Tiszán, mert a Tisza partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az úgynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fiaszarvassal barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénykének á bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt fejlődésében a többi három láb mellett, ezt az árva lábacskát fölhúzta a szép kis állat, és lógatta, míg három lábán bánatosan sétált az udvar­ban, vagy néha futni próbált. Ügy hítták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. így élt Albert fogságban, szeretetből és irgalomból.

Délutánonként az erdőre sétáltunk egy-egy angol puskával, őzlesre. Egyszer-másszor láttam az állatot keresztúton vagy fák közt átinalni, mint valami álmot Egyetlenegyszer kíséreltem meg a merényletet egy őz élete ellen; nem találtam, de azt a pofont, akit akkor a fegyvertől kaptam, azt megérdemeltem. Este rendesen két ulánus tiszt vendégünk volt. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiú mindig elhozta felolvasni az aznap érkezett postáját. Harminc darab nővel levelezett, mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam is nevettem, pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levelekhez jó hideg bort ittunk.

Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda cimbalmosának. Félóra múlva ott állott előttünk a tornácon. A hencseren hevertem, a vadszőlős árnyékban. Pepi megnézett, magam is megnéztem Pepit, emlékszem, az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami hatvanesztendős, testes némber volt, piros pamut botos volt a lábán, és hangos papucs. Valentin ott ült a karszékben, egyik lába a másiknak a térdén. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenállottam Pepi kísérletének. Valentin elkezdte a kihallgatást: - Hát mi van, Pepi ?

- Hát vóna, kézit csókolom, a suszterné, a Kunffy nagyságos úrék új szobalánya, a doktorék szakácsnéja, különben azt ma estére már az ulánkaszárnyába ígértem, vóna még, úrfi, kérem, a Csordás ügyvéd úrék nevelőnéje, most jött ide négy napja. Német.

- Hogy néz ki ?

- C, gyönyörű szép szőke. Olyan dereka van, akar a hegedűnek. Igaz. Az úristen vegye ki a két szememet. Ide hozom legelőször is magoknak, úrfikám. Jaj, de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek, míg ide nem hoztam el. Öt forint dukál érte az én három pengőmön kívül. Micsoda szép piros szája van. Aranyfoga is van, itt ni. Nahát ezt meg fogja köszönni az úrfi. Igaz.

- Hát más nincs ?

- Hát kit adjak, ha ez se jó az úrfinak? A Kunffy-féle szobalány nem kell? A szép kövér suszterné se jó már talán magának, tekintetes úrfikám? Olyan fehér az a szép suszterné, mint a zsemlye. Most voltam nála, alszik. Ha kell, felköltöm, hozom.

- Hagyja csak aludni.

- Hát semmi más nincs? - azt mondja neki Valentin. - Hát szüzed nincs egy se ?

- Jaj, volna egy ártatlan, gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni, c, nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szívecskémet. Ott van az is a Kunffy konyhán.

- Ki az apja?

- Nincs annak, mert kis árva. Nincs annak senkije, csak a jó isten. Ó, be hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, úrfikám, ó, mit mondok, most jár tizennégybe. Ilyen két kicsi szilvája van, ni.

Pepi föltette a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy ott van az a két kicsi szilva.

- Hozd el vacsora után. Megfüröszd, mert kihajítalak benneteket.

- Meg, megfürösztöm az árvát. Hat forint lesz, úrfikám, három magamnak, három a kis ártatlan bogaramnak. Jaj, nem adnám sehova, csak magának, aranyos úrfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak, kézit csókolom ?

Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágosított, hogy ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mind maga eszi meg.

Este tíz óra felé beadta Pepi a szüzecskét. Az átvételnél nem voltam jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befele Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át bebúcsúzott Pepi, s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a bagó. Nagy jóakarattal ajánlotta, hogy csendbe legyünk, és vigyázattal küldjük haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a múlt hónapban is befogták egyszer a csendőrök, és megpofozták. Valentin rácsukta az ablakot a Pepi hosszas suttogásaira.

Én, mikor a kisleányt megláttam, elkacagtam magam. Megállott, nem mert sehova nézni, a kék parasztrokolyája térden alig ért alul, ellenben a fehér pendelye bokáig volt leesve. Sovány gyermek volt, tizenöt éves forma. Se nem szép, se nem csúnya, én már nem tudom, milyen. Egy kis árva. Mezítláb volt, piros és kék volt a lába még a friss lábmosástól. Sárga keszkenő volt a fejében, homlokára húzva öregesen, és egy kezében összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a parasztleánykák. Valentin is elnevette magát, a hosszú pendelyt meggusztálva.

- Na hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi ?

A kislány lesütötte a fejét, különben úgyis le volt már az sütve. Elkezdett a síráshoz készülődni. A válla már egyet-kettőt ugrott, és a zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit pattintotta.

Valentin franciául megmagyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kislányra, mert bizonyosan nem találta elég finomnak a kislány ingét. Ezt a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni az uraknak a nép egyszerű gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét este először Pepihez kell menniük pendelyt cserélni.

Hát aztán Valentin elkezdte kínozni a kislányt, hogy hány esztendős vagy, hogy hínak, gyere közelebb stb. A kisleányból egy szó se tudott kijönni, meg volt ijedve, s a sírás szinte már hallatszott, mielőtt rákezdett volna. Néztem, azt vártam, hogy a válla fölött kétféléi a két szárnya is kibúvik, olyan színűek, mint a pendelye, s fel fog emelkedni vadságában, félelmében, butaságában szegényke, s áttörve nesztelen a mennyezetet, a sötét égbe fog menekülni.

Valentin leült a díványra:

- Gyere hát ide hozzám - azt mondja a kislánynak.

Akkor aztán robbant a kislány. Egy hosszú sóhajt szippantott, a sóhaj felhúzta a fejét, avval máris a közepében volt a bőgésnek. De úgy bőgött, mintha nagy verést kapott volna.

- Pszt. Pszt. Nem hallgatsz! Mit ordítol itt! Tee. Hogy hívnak? Hallgass hát, mi lelt? Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Cs sss! Fogod be a szádat rögtön! Nem hallottad?

Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a fülére kapkodta fel a szeme helyett, csúnyán nyivákolt, húzta meg harapta a sírását, és közbe mindig: jahahaj ! és azt is ki akarta mondani: istenem, de nem sikerült néki.

Valentin felállott, odament érte, a kislány a kályhához esett menekülésében. Valentin fölszedte, s odahúzta a díványhoz. Visszaült, a két térde közé fogta a kisleányt, lehúzta a kezét a síró szeméről, és megrángatta egy kicsit. Dühös volt:

- Hát mi lelt, te taknyos. Megraklak, ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz el ?

A kislány csak az orrán sírt.

- Hát mi kell? Mért jöttél ide? Nem tudod?

- Ne he he.

- Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!

Megint bőgni kezdett.

- Sss. Hát nem tudod, mért hozott ide Pepi? Hogy mertél eljönni? Nem tudsz beszélni?

Nem tudott beszélni. Csak ríni tudott, a száját tudta reszkettetni, meg a vállát meg az orrát tudta színi. Valentin megtapogatta térdig, aztán kiengedte a két csizmaszára közül.

- Mondjad, te pondró, még nem voltál senkivel?

- E he h e.

Lehet, azt akarta beszélni, hogy: nem.

- Miféle szemtelenség, hogy el mertél jönni Pepivel.

Nem sül ki a szemed? Hol van édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz Pepivel.

Kacagott egyet Valentin a kislány feje fölött, és lehúzta a sárga vasalt keszkenőt az orrára. Olyan lett, mint égy nagy fejű, sárga szájú fiaveréb.

No, s aztán Valentin Englert gyömöszölt a szájába, meg is rakta bonbonnal a kis árva szoknyája zsebét, és aztán becsöngette a szolgálólegényt, és átadta neki a névtelen gyermeket, hogy kísérje el a Kunffy portáig. Azután szomorúságba esett, és megmutatta annak a nőnek a fényképét, akibe szerelmes volt, és akibe most is szerelmes, és akibe halála után is szerelmes lesz, mint ahogy kifejezte magát.

És elmesélte a történetét.

Igaz. Másnap Valentin a szegény kis Albertünket kihozta az udvarba, lefotografálta, s aztán, mert azt mondja, nem lehet rajta segíteni, a vadászfegyver agyát a jobb füléhez illesztette, s meglőtte Albertet.

(1922)

 

Thury Zoltán: Szivárvány

I.

Mikor Joó Ferencz lejött attól a szép özvegy asszonytól, a kinek már egy éve udvarol, egy leányt látott sebesen elhaladni maga mellett. Utána szaladt, nyomon követte s majdnem a sarkára lépett, mikor az egyszerre megállott. Egy hosszú másodpercig, vagy bajos azt csak úgy találomra időben kifejezni, egymásra néztek. A leány arca piros volt a hidegtől, meg a haragtól is, a férfi pedig nem fordította el a szemeit, hanem úgy visszanézte, mintha csak tanult mestersége lenne ez az útonállás.

- Rendőrt hívjak? - mondta a leány s reszketett nagy izgatottságában.

- Hívjon - felelte Joó szárazan s még közelebb ment hozzá egy kis lépéssel.

A leány majd elsírta magát, nagyon megcsappant a bátorsága erre a hangra. Mikor látta, hogy hiábavaló a merész fellépése ezzel az emberrel szemben, letért a gyalogjáróról s a csatakos utca közepén ment tovább. Joó a gyalogúton maradt s úgy kísérte el hazáig. A kapuban udvariasan jó éjszakát mondott s megkereste a házmestert. Néhány összefogott bankót nyomott a markába s kikérdezte mindenről, a mit csak tudni akart. Szegény ember ennyi pénzért akár harmincszor nyitotta volna fel a kaput éjszakának idején, hogyne beszélt volna.

- A kisasszonyt Kerekes Rózának hívják és a varróba jár. Az apja Kerekes Dániel úr, hivatalnok a szappangyárban. Nem lehet valami nagy fizetése, mert egy kissé kopott innen-onnan. A harmadik emeleten laknak, hátul.

- Köszönöm.

- Nem méltóztatik egyebet is parancsolni?

- Nem, jó éjt.

Másnap fölkereste Kerekes Dániel urat s elmondta neki, hogy ki. Télen a fővárosban lakik, nyáron a birtokán, lenn a Bánságban. Tízezer forintot költ el évenkint, de többet is kisajtolhat a földből, ha akar.

- És aztán mit kíván tőlem Nagyságod?

- Engedje meg, hogy többször is meglátogassam. Tegnap este láttam leányát az utcán, nagyon óhajtanám jobban megismerni.

- Tessék, örvendeni fogunk mind a ketten, ha jól találja majd magát nálunk.

Egy hét múlva Joó eljegyezte a kis Rózát. Olyan gyorsan ment minden, hogy sokan el se fogják hinni. Hogy miért történt így az egész, azt is elmondom.

Egy hét előtt az a szép asszony, a kinek Joó Ferencz már egy év óta egészen komolyan udvarolt, túlságosan kipróbálta a mellette ülő férfi türelmét. Azt gondolta, hogy úgyis egészen rab ez már, nem szökik el akkor se, ha akármint is összecsipdesi a szavával. Talán még az eldobott zsebkendőjét is visszahozatta volna vele, mint egy kis kutyával, olyan telhetetlen kedvében volt. Kacagott, tapsolt és számba se vette, hogy a férfi szenvedett mellette. Joó azonban egyszer csak fölállott az asztal mellől s olyan határozottan kezdett el beszélni, hogy a szép asszony egy percre meghökkent.

- Beszéljünk komolyan, nem akarok több tréfát ma este. Egy éve kérdezem már, hogy akar-e a feleségem lenni. Soha még határozott választ nem kaptam, pedig egy esztendő alatt tisztában lehetett azzal, hogy mit érez. Nem szeretem, ha azt hiszi, hogy egészen gyerek vagyok. Szóval unom már ezt a dolgot, csodálom a türelmemet. Most legutoljára kérdezem, hogy szeret-e, vagy csak úgy az udvarhoz tartozom?

Ez a mondóka kissé teátrális, de igazán így volt. Nagy bolondságokra képes az ember, ha csak figurázik vele az asszony.

A szép asszony már magához tért a nagy meglepetés után és nem tulajdonított semmi fontosságot az egész nagy haragnak. Mosolygott és csak úgy odadobta:

- Majd megmondom holnap.

- Ma feleljen, mert én holnap már nem jövök el a válasz után.

- Dehogy nem. Ma nincs kedvem ilyesmiről beszélni.

A férfi majd lobbot vetett, már azt sem igen tudta, hogy mit beszél. A sok szeszély kihozta a sodrából s ebben a percben már inkább gyűlölte a szép asszonyt, mint szerette. Nagyokat lélegzett s majdnem elfulladt, a mint beszélt. Ötletszerűen szökött az agyában egy gondolat s rögtön kimondta, nem bánta már, ha akármi lesz is.

- Hát tudja mit mondok? Ha felelet nélkül bocsát el, feleségül veszem az első leányt, a kit az utcán találok.

- Csak tessék.

- Nem felel?

- Nem.

- Isten önnel!

Elment, a nélkül, hogy többet mondott volna. Mikor kívül volt már az ajtón, az asszony megijedt. Utána szaladt s megfogta a karját.

- Megteszi? - kérdezte gyorsan.

- Meg, szavamra mondom, ha így bocsát el.

- El tudna hagyni?

- El.

Hirtelen haragra gyúlt az asszony. Úgy nézte Ferenczet, mint egy lázadót. Csak most kezdett el igazán hinni abban, a mit mondott. Erre nem lehetett elkészülve s úgy érezte, mintha megütötték volna. Ha talán csak legalább egy perce marad, a mi alatt számot vethet mindennel, meg azzal is, hogy ő is szereti ezt az embert s nem a szíve, csak a vére és az idegei ingerlik folyton, akkor másként felelt volna. A férfi türelmetlen kérdéssel nézett reá - és az egyik lábát a küszöbre tette. Ez még jobban fölingerelte az asszonyt. Hátat fordított és azt mondta:

- Menjen hát.

 

II.

Két hét múlva találkoztak ismét. Az asszony kocsija utolérte a Városligetben Ferenczet, a ki lovon ült s csak lassan ment előre. Megemelintette a kalapját és félreállott, mintha nem lenne elég széles az út. A kocsis lassabban hajtott, azt gondolta, hogy az úr és az asszonyság bizonyosan szóba állanak majd. Az asszonyság kérdezett is pár szót Joótól franciául. Mosolygott hozzá és az első ülésnek feszítette a lábait, hogy ne reszkessen.

- A szappant hazulról kapják majd, ugye?

- Igen asszonyom, apósom a szappangyárban dolgozik.

- A kisasszony nem tud lovagolni?

- Nem, majd kocsin jár utánam.

- Szép?

- Nagyon szép.

- Megyünk! - Ezt már magyarul mondta a szép asszony s a kocsisnak szólott. Alig intett a fejével Joónak, a mint ügetésben indultak a lovak s mikor már eltűnt a férfi szemei elől a kocsi, egy másik úton hazahajtatott.

Nagyon le volt verve, nem szólott senkihez az egész úton, pedig szívesen csatlakoztak volna hozzá sokan az urak közül. A reggelihez hozzá se nyúlt s még sírt is, a mint végig hanyatlott a hálószoba kis pamlagán.

Egyszer öntudatlanul ugy intett a kezével, mintha azt mondta volna; elment, elment - és keservesen sóhajtott. Mikor a szobaleánya bejött, hogy felöltöztesse, hangosan rákiáltott s kikergette a szobából. Azután rögtön meg is bánta. Ő maga ment utána, visszahívta a szegény leányt s olyan türelmes lett, hogy még csak föl se szisszent, mikor egyszer-egyszer megrántotta a haját fésülködés közben. Ma a cseléd kedvéért öltözött csupán, elgondolta, hogy nagyon rosszul eshetett, a mikor csak úgy minden ok nélkül rákiáltott.

Otthon élte az igazi életét, künn, a társaságban hazudozott. Nem rendszerrel, hanem mindig egy-egy apropóra, a mint az ösztöne súgta. Nem maradt el sehonnan sem, ha beteg volt, akkor sem árulta el, nemhogy akkor jelentette volna magát betegül, mikor jól érezte magát. Egy-két napig föl se vette a Ferencz távozását, de azután napról-napra kínosabb lett az élete.

Egy darabig várta, hogy egyszer csak benyit, mint azelőtt s azt mondja: tréfáltam kedves, itt vagyok, - hanem a mikor már mindinkább teltek a napok, már várni is félt. Néha úgy eltompult, mintha nagyon nyomta volna valami a fejelágyát s csak egy-egy percre vettek erőt rajta elkényeztetett idegei, de a vége mindig csak az lett, hogy sírt és magában jajgatott. Az volt előtte a legvilágosabb, hogy már nem bírja ki így sokáig. Utóbb már félt is a gyengeségétől s kevesebbet mutatta magát. Egyszer pedig elhatározta, hogy lemegy a falura.

Ha pedig valaki azt mondja, hogy Joó Ferencz bolondul cselekedett, nem fogom én pártját az emberemnek. Érezte már ő is. A kis Róza soha se látott ilyen nagyon közelről egy olyan szép nagy urat, mint ő, mindjárt megszerette, neki pedig hamar alkalmatlan lett a leányka. Mulattatta egy darabig naivsága, aprólékos figyelme, hanem azután unta már.

- Ne szeressen engem olyan nagyon, kis leány, - mondta egyszer, s gyöngéden lebontotta nyakáról a leány karját.

- Hát hogyan? - kérdezte a gyermek s nagyon elkomolyodott.

Máskor három-négy napig feléje se ment s egy-egy jó barátjától szorongva kérdezte meg, hogy: mit csinál az asszony? Kezdték sajnálni az emberek. Ettől megijedt. Mikor az első ember arcán észrevette ezt a vonást, fölszaladt az öreg Kerekeshez és sürgette az esküvőt.

- Most már nem várunk tovább.

- Ha nagyságod úgy kívánja...

- Ne szólítson kérem így, mondtam már.

- Nem tudom másként, mit csináljak?

- A mint tetszik, hát csak siessenek.

 

III.

Leghamarabb észre tért a kis leány. Előbb nem látott semmit, mert az a hirtelen fellobbant szerelem betöltötte teljesen. Azután csodálkozott. Mikor komoran beállított hozzájuk a vőlegénye, beszélhetett ő neki akármit, hiába akarta még öntudatosan is fokozni, megkétszerezni gyermekes kedvességét, nem sikerült levonni magához a ráncba szedett arcot. Alig szólott egy-egy szót a férfi és azt is úgy mondta, mintha akkor hirtelen ébresztették volna fel álmából.

- Hova gondol? - kérdezte egyszer hirtelen a kis leány. A többi is ezt kérdezte volna.

Ferencz mosolygott, de nagyon elkényszeredett volt a mosolygása. Végigsimított a mellette ülő gyermek haján s nem felelt egyenesen a kérdésre.

- Valami régi dolog jutott eszembe - mondta.

- Nem rám gondolt. - Felállott és elnézett a Ferencz feje felett.

- Nem, kis leány, most nem.

- Máskor se!

Ferencz fölkapta a fejét s meglepetten nézett a leányra. Ez a gyerek tizenhat esztendővel még nem érett meg arra, hogy szerelmes legyen. Nem úgy mondta el ezt a két szót. Nem volt abban semmi fájdalom, csak valami gyerekes nagyzolás a szemrehányásban. Mintha azt mondta volna, hogy: nini, nézd milyen nagy leány vagyok már és mégsem reám gondol!

A férfi megfogta mind a két kezét s megint maga mellé ültette a székre. Egy darabig csak nézte s egyszerre csak rászólott. Ez a kérdés jött leghamarabb az ajkaira:

- Van-e még magának babája?

Maga se tudta, hogy miért, de szorította a gyerek kezét és szerette volna össze-vissza csókolni a kezeit, arcát, haját. A leány azonban meg volt sértve:

- Hogy gondolhat ilyet! - felelte és felpattant utána.

- Csak úgy kérdeztem. Vegyek egyet?

- Köszönöm, nem kell.

Azután még ritkábban jött a vőlegény, de jobb kedvű volt. Az öreg kerekesnek azt mondta egyszer:

- Várhatunk még.

- A mint parancsolja nagyságod.

A gyerek hallott is egyet és mást, meg magától is rájött az igazságra. Egy kicsit szomorú volt, mikor látta, hogy abból a szép, nagy magas emberből már semmi sem az övé. Lábujjhegyre állva ért fel a válláig, nem sok van ilyen. Nagyon haragudott arra a másikra, a ki most már visszakapja, de azért megizente neki, hogy ne nehezteljen reá, mert ő igazán egy cseppet se oka semminek.

(1906)

Tartalom:

• Kóbor Tamás: Borbála kutyája (1908)
• Sárközi György: Szilveszter (1943)
• Nagy Lajos: Lecke (1928)
• Móra Ferenc: Földhözragadt János története (1927) 
• Barta Sándor: Pánik a városban (1927)

 

Kóbor Tamás: Borbála kutyája

1

A vén cseléd szomorúan baktatott le a lépcsőn. Durva kötélen egy kis kutyát vezetett. Girhes, alázatos kis állatot, félig juhászkutya, félig foxterrier, különös vegyülete a kutyaszépségnek és alávalóságnak.

- Úgy, úgy, csak dörgölőddzél hozzám - motyogta hozzá Borbála -, tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem kellünk mi még a kishirdetésnek sem. Hát mért nem szeretnek téged, mikor a gyereket is szeretik! Pedig a gyerek sokkal több bajt csinál, mint a kutya. Mármost mi lesz? De nem hagylak el, ne félj semmit, kis kutyám, majd viszlek koldulni, ha kifogytam az utolsó krajcáromból.

A kis kutya, nem tudom, értette, nem-e, egészen gond­talanul virgonckodott az öregasszony mellett. Lelketlen kis kutya volt, olyan, mint a gyerek. Gondot csinál, de ő maga nem tudja, mi a gond.

Borbála fakó kendőjébe gyűrte piszkos szürke haját. Barázdás, háromszögletű arcán végigcsorgott a könny, és gyámoltalanul megállt a nagy bérház kapujában.

- Nem használ semmit - motyogta a kutyának -, akár visszamegyek a régi szerzőhöz, akár újhoz megyek. Fölbizgatnak, kinevetnek, s a vége mindenütt ugyanaz: nem kell a kutyás cseléd.

Egy nagy mészároskutyának volt arrafelé dolga, nagyon sietett, de Borbála kutyája előtt mégis megállt, ismerkedni akart vele. Borbála elkergette, de alighanem váltottak már néhány szót, mert védence kedvetlenül rángatta a kötelet, szeretett volna még mulatni. Amúgy is olyan szomorú az élet, s a mészároskutya nagyon módúnak látszott.

- Szegények vagyunk mi az ilyesmihez - korholj Borbála -, azt se tudod, lesz-e egy falat kenyered ebédre. Jaj, jaj, jaj, mennyi baj is van egy ilyen könnyelmű kutyával.

De midőn ez virgonc hízelgéssel a lábához dörgölődzött, majd hátsó lábára állva erőnek erejével meg akarta nyalni az arcát, fölkapta a karjaiba, és sírva és nevetve szorította magához:

- Aranyom, drágaságom, én életem, gyönyörűségem, ne félj semmit, a jó Isten nem hagyja el, akik szeretik egymást.

És ormótlan nagy, hasadt férficipőjével elszántan csoszogott az utcákon végig, ölében a kutyával, aki lenyalta pergő könnyeit. Nincs a jó Istennek más teremtése, aki a Borbála ványadt, háromszögletű bagolyarcát olyan szépnek tartotta volna, mint ez a rongyos kutya.

A helyszerzőhöz érve, Borbála elszontyolodott.

Most eredj le - szólt komoran a kutyához -, és ha kinevetnek, he törődj vele.

A kutyás Borbála! - sivalkodtak a lebzselő konyha­hölgyek, és körülfogták őket. - Bodri, psz, psz kell cukor, Bodri? Hát mi lesz, Borbála? Még mindig nem kaptak helyet maguk ketten?

A nagyságák - véli egy kirizsporozott szobamacska - még látogatóba se tűrik az ismerőst, nemhogy a házukba fogadják.

Borbála tűrte az ingerkedéseket, szerényen meglapult a pad végében. Neki a gúny jutott; de Bodrinak jó dolga volt, kapott cukrot, kenyeret, sőt még egy kis szalámihéjat is, melyre morogva vetette magát.

Legjobb lenne - szólt mérgesen a kifutó -, ha a pecér elvenné a dögöt, legalább helybe állhatna.

Jézus Mária! - sikoltott Borbála. - Nem hagyom én, inkább térden csúszva koldulom végig a várost, de kiteremteném a váltságát.

- Márpedig amíg a kutyához tart, addig nem kap helyet.

Borbála csüggedten horgasztotta le vén fejét. Ez már igaz. De jó az Isten!

2

Hát jó is volt. Megint csak megkísértették, megint csak elvitte a kifutó egy nagyságához. Szép, előkelő nagysága, valami török pongyola volt rajta, és az előszoba tele volt aggatva koszorúkkal, szalagokkal, mint halot­tak napján a virágosbolt. Vállalt Borbála mindent: fog sütni, főzni; a nagymosást végezni, a súrolásokat, sikálásokat mind elvégzi, a vasalást is, ha ez a fő, mert tud ő ám úgy vasalni, mint a pucerájban. Hanem megremegett a szíve, mikor a nagysága mondta:

- Aztán maga elég öreg már, nem is mondom, hogy ide senkinek se szabad magához járnia, mert félek az idegenektől. Nincs ugyebár senkije?

Borbála elszontyolodott, a könny is végigpotyogott az arcán.

- De bizony van - motyogta, és már fordult az ajtónak.

- Nem szégyelli magát! - kiáltott a nagysága, de aztán elkacagta magát.

- Ó, kérem-- szólt közbe a kifutó -, félreérteni tetszik, egy kutyát szedett föl egyszer az utcán, és attól nem tud megválni. Pedig tessék elhinni, ilyen okos cseléd nincs több Budapesten, s a kutyája sem csinál semmi bajt.

A nagysága kezdett érdeklődni. Hát mért ragaszkodik a kutyához? De mikor megértette, hogy a szegény asszony inkább kóplal, semhogy pártfogoltját elhagyja, nagyon meg volt hatva.

- Hát jól van – szólt -, fölfogadom magát kutyástul, de meg kell rá tanítani, hogy ne ugasson, ha valaki jön. Érti? Se éjjel, se nappal ne ugasson, ha valaki jön.

Borbála, szegény, térdre esett, úgy csókolgatta a nagy­sága kezét és török ruháját. És legyen nyugodt a nagysága, az ő kutyája olyan okos, mint az ember, nem fog az meg sem mukkanni, és aztán tiszta is, a nagysága tudni sem fogja, hogy kutya van a háznál.

 - Hát hol van az a csudakutya? Hadd lássam - kíván­csiskodott a nagysága, aki már igen jól mulatott az eseten.

- A gangon van, a rácshoz kötözve. Tessék elhinni, ha majd ki lesz kefélve, szép állat is lesz.

Behozta a gangról, s Bodri fiatal kutya módjára, farkcsóválva, egyenesen a török ruhának tartott, s kezdett a szélével játszani.

- Milyen hercig! - sikongott a nagysága. - Hiszen ez nagyon kedves állat, jaj, be örülök neki! Tudja, Borbála, majd én is játszom vele. Hagyja itt a könyvét, vagy akár maradjon maga is itt. És márkája sincs? Hisz így elviszi a sintér? Mindjárt márkát és szájkosarat is veszünk neki.

A vén Borbála pedig ismét térdre hullott az aranyos nagysága előtt, s megeredt a szeme boldogságos könnye.

- Mind a ketten imádkozunk majd a nagyságáért.

- Mind a ketten? Hát a kutya is tud imádkozni?

- Tud - mondja mély meggyőződéssel Borbála. - Mi­kor rátaláltam, és éhesen, fázva nyöszörgött az utcán, én a pékhez vittem a kenyeret, hát csak úgy imádkozott a szeme hozzám. Nem én vagyok a jó Isten, mondtam neki, de a jó Isten a kutyáját se hagyja el. És fölvettem, s magammal vittem, s mivel a nagysága nem akarta megengedni, hát otthagytam a helyemet. Aztán szépen megtanult imádkozni. Imádkozz, Bodri.

S Borbála ájtatosan letérdelt, a kutya hátsó lábára ülve szolgált, s a fejével bólogatott mindaddig, míg Borbála áment nem mondott.

- Egy kutyáért - csodálkozott a nagysága - otthagyta a helyét, és azóta sem kapott másikat, hisz ezt gyerekért se teszi meg más. Nagyon derék asszony maga, Borbála, ne féljen semmit, amíg jól viseli magát, a kutyájának iá jó dolga lesz.

3

Hogy jól viselte-e magát? Kora hajnalban talpon volt, és súrolt. Reggelikészítés után a piacra ment Bodrival, aki csak úgy feszített szájkosarában és márkájával, szinte szeretett volna kutyapecérrel találkozni. Dolgozott a szegény asszony rogyásig boldogan, és Bodrinak igazán fejedelmi dolga volt. Nemcsak jó ebédet kapott, ha­nem a nagysága, aki, ha a színháznál nem volt dolga, vendégei sem voltak, szeretett heverészni, órák hosszat a szalonjában tartogatta, és játszogatott vele. Nagyokat mulatott a kis állat virgoncságán, s mindenféle huncutságra tanította, hogy szegény Borbála csak úgy hízott, milyen okos az ő kutyája. Egy kicsit féltékenykedett is, mert reggel a kutya rögtön a belső szoba ajtaján kaparászott, szívesebben volt a szalonban, mint a cselédszobában.

- Azért ne hordd fenn az orrodat - korholta Borbála, mégiscsak szegény kutya vagy, és ha a nagyságának eszébe jut felmondani, hát vége a jó életnek, mehetünk megint ázni-fázni az utcára.

Bodri azonban nem sokat törődött a jövővel, és azzal sem törődött, mikor Borbála a szemére vetette gőgjét.

- Hiszen már alig vagy velem, te rossz kutya, mindig a nagyságánál vagy, tán azt hiszed, hogy az urasághoz tartozol, s én a te cseléded vagyok? Vigyázz magadra, mert ha én nem volnék, te sem volnál olyan úri sorban.

Télre a nagysága még bundát is csináltatott Bodrinak. Ez már nem tetszett Borbálának.

- Megkövetem a nagyságát - szólt -, ne tessen ezt a kutyát úgy elkényeztetni, mert hozzászokik, aztán mégiscsak szegény kutya az istenadta, nem győzném ilyen sorban tartani.

- Menjen a dolgára - szólt mérgesen a nagysága és ne törődjék a kutyával. Úgy tartom, ahogy nekem tetszik.

Borbála nem mert szólani, de este megint a szívére kötötte Bodrinak, hogy becsülje meg magát, jöhet egy sorsfordulás, és benne lesznek a nyomorba. A nagysága az utóbbi időben már nem is olyan, mint azelőtt volt.

Bodri az ifjúság könnyelműségével, a tisztelet minden megadásával végighallgatta az oktatást, de csak oly szemtelen meghittséggel ugrott a nagysága ágyára, mintha ehhez joga volna. És a nagysága meggyúrta finom kezével, és a paplanéba burkolta. Ettől még el is lustult a kutya, s sehogy sem tetszett neki éjszaka a kuckóban való alvás.

A nagysága csakugyan nem volt már olyan jó, mint azelőtt, sokat szidta, kergette, korholta a szegény cselédet, aki akárhogy iparkodott, nem tudott a nagysága ízlése szerint főzni. Végre is bekövetkezett, amit már előre látott, a nagysága fölmondott neki.

- Ugye, megmondtam? - panaszkodott Bodrinak. - Van egy kis pénzecském, ne félj, hogy koplalnod kell mindjárt, de az úri módnak vége, és ha megint oly soká nem jutok helyhez, jön a koplalás is.

Bodrit azonban a küszöbön levő nyomor sem tette komolyabbá, sőt még jobban húzott a nagyságához, aki vele szemben úgy viselkedett, mintha nem is mondott volna föl neki.

Mikor a tizennégy nap letelt, Borbála összeszedte szegényes holmijait, és beállított a nagyságához:

- Csókolom a kezét, nagysága. Ha föl tetszett is mondani, mindig imádkozni fogunk a nagyságáért, hogy eddig jó volt hozzánk.

A nagysága ekkor fölpattant.

- Mit gondol? A Bodri itt marad. Csak nem engedem őt is csavarogni? No ilyet; idehozza a kutyáját, megkedvelteti velem, hogy nem is tudok nélküle élni, s most elvinné.

Borbála magánkívül kiáltotta:

- A kutya az enyém! Nem hagyom itt, én neveltem őt fel keservesen, én dolgoztam érte, engem szeret legjobban, nem hagyom itt.

- Én váltottam neki márkát, az én nevemre van írva, s ha mindjárt nem takarodik, rendőrt hívatok.

Borbála rémülten látta, hogy a szegény ember a kutyáját sem védheti meg a gazdag ellen. Elhallgatott, de nem adta meg magát. Fél szemmel intett Bodrinak, aki megértette, mikor Borbála kinyitotta az ajtót, hirtelen iramodással kint termett a folyosón.

- Bodri, Bodri! - kiáltott a nagysága, de már késő volt, az öreg Borbála már kint volt szintén, és diadalmasan szaladt a kutyája után.

- Te édes, hűséges, drága fiacskám, te, nem hagytad el vén anyádat, mindig mondtam, hogy te hű, becsületes kutya vagy, odafönt tejbe-vajba fürösztöttek, de én az életemet is odaadnám érted.

S boldogan és háladatosan Bodri iránt kereste föl a régi kvártélyát, ahol szívesen látták, mivel megmondta, hogy helyben volt, és van pénze. Bodrinak azonban nem tetszett a szokatlan környezet, s csak nyugtalankodott, egyet-kettőt vakkantott, s mikor esteledett, kínosan szaladt Borbálához, majd az ajtóhoz, és kaparászott rajta.

- Nem megyünk már oda vissza, kutyuskám - magyarázta neki Borbála -, de azért ezentúl is imádkozunk a nagyságáért, mert jó volt hozzánk.

Másnap reggel az első ajtónyílásra Bodri kiiramodott, és nem jött többé vissza.

(1908)

 

Sárközi György: Szilveszter

Mihálovicséknál már karácsony óta béke volt. Karácsony estéjén az ő szívükben is föltámadt valami rejtett melegség s valami bús szeretet egymás iránt, egymás elrontott sorsa iránt. Mélyről jöttek, sötét udvari szobákból, ahová csak tévedésből süt be néha a nap, s csakhamar megfut a legyőzhetetlen, komor félhomály elől. Nem voltak derűs emlékeik: múltjukat átitatta a piszkos ágyneműk s kapualjba tett szemeteskosarak szaga s bús ebédek kozmaillata. Nehezen jött szájukra mosoly, de annál könnyebben a nyers szó, egymást bántották a bántalomért, amelyet az élettől kaptak. De azon az estén, amint ültek komor hallgatással a sötét szobában, egyedül, elhagyottan, sehova sem híva, senkit sem várva, karácsonyfa nélkül, gyermeki hangok nélkül, fény és öröm nélkül, egyszerre ráébredtek, hogy ezen a világon senki sincs, aki szerethetné őket, aki törődhetne velük, akinek egy csipetnyit is fontos volna az ő életük és sorsuk. Csak ők ketten... akiket egymás mellé sodort a véletlen, egy elmúlt perc... csak ők ketten simíthatják meg egymás kezét, kérdezhetik meg egymástól, ha nagyon mélyen fölbarázdálja a rosszkedv homlokukat, mi bajod fiam... csak ők ketten kíváncsiak egymásra, s vetnek néha egy-egy szánakozó pillantást egymás szerencsétlenségére... Mint két világtalan koldus támogatják egymást a rögös utakon, s ha az egyik gödörbe bukik, buknia kell a másiknak is.

Egymásrautaltságuk érzése annyira eltöltötte őket, hogy egyszerre erőt nyertek elnyelni az ingerült kifakadásokat, szúrós szavakat, végeérhetetlen perpatvarokat. Egyszerre szelídek és szinte gyengédek lettek egymás iránt, s nem látták mindazt elviselhetetlennek és csúfnak, amit a másik tesz.

A szilveszteri vacsorát is szelíd, majdnem kedélyes hangulatban fogyasztották a tiszta terítővel leterített, bicegő lábú asztalon.

Nagyszerű illatú malacpecsenyébe bökdösték villájukat, s egyiknek sem jutott eszébe ráripakodni a másikra, ha a kés éles csikorgással elcsúszott a tányéron, vagy egy csöpp bor kiloccsant a pohárból. Mert egy nagy üvegben bor is állott az asztalon és a savanykás borral mindketten szaporán öntözték a malac ropogós pirosbarna bőrét, vékony zsírját, gyengéd és lágy húsát a gyomrukban.

A sörtéshajú, zömök Mihálovics fekete fogaival hangosan és vidáman rágcsált s közben többször is rátette kezét a felesége kezére, mindannyiszor egy-egy kurta megjegyzéssel, amelynek végső értelme az volt, hogy együnk, igyunk, hátha holnap már fölfordulunk...

Henna szőkítette felesége meg, aki erre az estére alaposan bemázolta festék marta arcát, édesen mosolygott és finomkodva, röviden nevetett, lelkében talán valami pompás, zajos, zengő vendéglőben képzelve magát, ahol fehérkesztyűs, frakkos pincérek sürgölődnek körülötte s váltogatják a tányérokat, poharakat, evőeszközöket.

Még nem végeztek egészen a vacsorával, mikor a konyhaajtón halk kocogtatást hallottak. A koldusok jellegzetes szerény és előre is bocsánatért esdeklő koccantása volt.

- Csak nem koldus? - mordult föl Mihálovics. - A fene a pofájába, még ilyenkor sem tud békén maradni?

Mihálovicsné is kedvetlenül állt föl, hogy ajtót nyisson.

- Mit akar? - hallatszott az asszony éles hangja a konyhából, s nyomban utána egy siralmas, rekedtes hang lamentációja:

- Állásnélküli magánhivatalnok vagyok, kérem szépen, menekült, négy évig voltam a harctéren, az apám igazgató volt kérem szépen, érettségim van, kérem szépen...

- Mi is szegények vagyunk, - ordított ki a szobából Mihálovics, aki minden szót jól hallott, - menjen a burzsujokhoz, nekem nincs egy fityingem se...

- Mi is szegények vagyunk, - ismételte az asszony, mint egy sápadtabb, de engedelmes visszhang és be akarta csapni a jövevény előtt az ajtót.

De a kis emberke borostás arcával, különös, szomorú vigyorgásával, pirosra fagyott orrával úgy állt a küszöbön, mint a cölöp s makacs siránkozással folytatta a maga mondókáját:

- Érettségim van, kérem szépen, intelligens ember vagyok, kérem szépen, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen, ötször kíséreltem meg öngyilkosságot, de az Isten nem engedi, hogy elpusztuljak, segítsenek rajtam, kérem szépen, bármily csekélységet elfogadok...

Mihálovics megunta a makacs kunyerálást, s maga is kiment a konyhába, hogy rendet csináljon.

- Nem hallja, mit mondanak? - förmedt rá a furcsa emberkére, aki egy pillanatig sem szűnt meg szomorú grimaszával vigyorogni. - Még vacsorázni sem hagyja az embert? Tisztességes koldus délelőtt koldul! Mit tudom én ki maga, biztosan pálinkát venne a pénzemen a legközelebbi kocsmában...

A kéregetőnek, úgy látszik, nem volt több mondanivalója, mert szótlanul, de meg sem moccanva állt a küszöbön. Rongyos kalapján, kabátjának vállán nedves, fehér hópelyhek csillogtak.

- Süket maga? - mérgeskedett Mihálovics. - Jó lesz, ha odébb áll!

S kissé meglökte az embert, hogy az ajtót betehesse.

A lökésre az ember megingott, s foszladozó, térdén alul lógó kabátja zsebéből fojtott morgással egy kis tacskó dugta ki a fejét. Mihálovics szúrós szeme megenyhült, amint meglátta a kis kutyát s fölindult arcán egy árnyalatnyi mosoly suhant át. Az asszony kíváncsian hajolt előre.

- Kutya van a zsebében, - mondta az urának, bamba csodálkozással.

Mihálovics arca egy perc alatt megváltozott: barátságos mosollyal nézett az idegenre s a zsebéből kikukucskáló kutyusra.

- Ez jó! - mondta mosolyogva. - Kutyával jár kéregetni. Mutassa csak azt a dögöt...

A kéregető, még mindig változatlan, szomorú vigyorral az arcán, megfogta kutyája nyakán a bőrt és kiemelte az állatot a zsebéből. A kutya idegenkedve, fejét csóválva állt a konyhában. Megrázta a fülét és fölemelte egyik elülső lábát, mintha visszakérezkedne a jó meleg kabátzsebbe.

- Kedves dög! - mulatott a kutyán Mihálovics. - Hozza csak ki, maradt egy kis hús a tányéromon.

Az asszony, aki máskor már rég kihajította volna a konyhából a kutyát a gazdájával együtt, most engedelmesen kihozta a zsíros tányért, amelyen egy darabka malachús illatozott. A kutya vékony, rövid vakkantásokat küldött a tányér felé; kerek, barna szeme vágyakozva csillogott. S a sült hús illatára a vigyorgó ember is előretolta orrát, kidüllesztette szemét és valami különös, panaszos, gyermeki, vagy állati hangot hallatott, amely az asszony szívéig hatott.

- Érettségim van, kérem szépen, - dadogta elgyöngülten betanult mondókáját az ember, s a szájában összefutó nyál habot vert az ajkán, - intelligens ember vagyok, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen...

Mihálovicsné egy pillantást vetett az urára s a tányért félénken elindította a szerencsétlen felé. Az ura azonban durván kikapta kezéből a húsos tányért s a maradék húst két ujja közé fogva meglebegtette a kutya orra előtt. Az csaholva fölugrott, mire a hús még magasabbra repült, majd újra és újra aláereszkedett, de az utánakapó állat fogai elől az utolsó percben mindannyiszor elsiklott. Jó néhány percig tartott ez a tánc, végül is az izgatottan hörgő kutyának sikerült egy ügyes ugrással megkaparintani a rózsaszín húsdarabot. Mohón esett neki hegyes kis fogaival, s talpával leszorítva a húst a konyha kövére, félrehajtott fővel, szaporán harapdált belőle. Egy perc múlva a kövön nem maradt más, csak egy jókora zsíros folt.

Mihálovics hangos nevetéssel, látható gyönyörűséggel nézte végig a lakomát, s mikor a kutya nagy nyelvével körülnyalva orrát-száját, elégedetten és jóllakottan megállt, odafordult a lehajtott fővel, elkámpicsorodott ábrázattal ácsorgó idegenhez:

- Hát eladná-e a kutyát, sógor? Adok érte öt pengőt... hatot... no... hetet...

Az idegen bús szemével ránézett Mihálovicsra és megingatta a fejét.

- Nem...

- Tízet...

S kivett a zsebéből egy tízpengőst, s meglobogtatta a levegőben. Az asszony homlokot ráncolva ripakodott rá az urára.

- Elment a jó dolga?... Olyan sok pénze van, hogy kihajigálja az ablakon?

- Csönd... - mordult rá az ura és tovább lengette a bankót a koldus orra előtt. Az ugyanolyan szomorú vágyakozással, kidülledő szemmel, előrenyújtott orral szaglászott a pénz felé, mint ahogyan előbb a malacpecsenye után. De a kezét nem nyújtotta érte.

- Nem... dadogta sírósan, - nem lehet...

- Hiszen fölfordul éhen, maga szerencsétlen! Megdöglik a kutyájával együtt! Hát csak jobb, ha eladja... Itt úri dolga lesz, maga meg keres tíz pengőt... Vagy kevesli?

- Nem... - hebegett makacsul az ember - nem... nem...

S ismét megfogva kutyájának bőrét a nyakánál, visszaemelte a zsebébe.

Mihálovics olyan mozdulatot tett, mintha utána akarna kapni, s szemében tehetetlen rémület csillant meg, mint mikor elveszítünk valaki nagyon kedveset. Az idegen egy pillanatig várakozó szemmel állt a konyhában, hogy talán kap valamit, s biztonságban érezvén a kutyuskát, ismét vigyorogni kezdett. De Mihálovics nyersen s eltorzult arccal rákiáltott:

- Akkor hát menjen a pokolba!... Mit akar itt?

S kituszkolva őt, a konyhaajtóra ráfordította a kulcsot.

Sokáig járkált nagy léptekkel föl-alá a szobában, gyászos arccal. Az asszony vigasztalni próbálta:

- Minek magának az a csúf kis dög? Más bajunk sincs, mint kutyát etetni!

- Hallgasson! - rivallt rá a férje, - ne beszéljen bele az én dolgomba!

De később, miután megivott még néhány pohár bort, hirtelen az ellenkező végletbe csapott, s odasimult, odadörgölőzött az asszonyhoz. Azután néhány tánclépést tett, maga után vonszolván a feleségét, s hamis hangon kurjogatva:

- Jajde - csuszikeza - banán-héj...

Az asszony nyűgösködött, mintha nem volna kedvére a huzakodás, s gyötörte az agyát, hogy az ura ködös lelkébe lásson. De az ő agya is ködös volt, - s a köd egyre mélyebb és sűrűbb lett körülöttük. Szinte megnőttek benne, mint félelmetes régi istenek, s megdermedtek, mint a reménytelen szenvedés kín torzította arcú szobrai.

(1943)

 

Nagy Lajos: Lecke

„Ha szépen letérdelsz, és összeteszed a kezed, és azt mondod: kedves, aranyos Nagy Lajos, nagyon szépen kérlek, adj nekem egy pengőt - akkor kapsz egy pengőt. Na! Térdelj csak le! Nem úgy, mélyebben. Le, mindkét térddel a földre. Úgy. Most könyörögj. Hangosabban. Mi-i-i? Azt mondod, hogy kesevarakos alakos bagom épen lépek? Nekem ne halandzsázz itt, ne sikkaszd el a könyörgő szöveget, hanem mondd ki tisztán: kedves, aranyos... úgy! nagyon szépen kérlek... Na, látod. Most, ha a cipőmet is megcsókolod, akkor kapsz még ötven fillért. Na, csókold meg szépen! Most mondd első személyben, önmagadról: hülye vagyok, féreg vagyok, gazember vagyok - akkor kapsz még egy pengőt, összesen tehát két pengő ötven fillért.” „Nem mondod? akkor nem kapsz semmit. Mondod vagy nem mondod? Ne nyöszörögj, mondd hangosan, csak mondd egészen bátran, hisz nem hazudsz, bármily rútat mondasz, igazat mondasz.”

„Úgy. Most állj föl, ülj le, ide a székre. Ne olyan közel hozzám, húzódj arrább, mert így nagyon közel vagy, márpedig szörnyen utállak.”

„Először is nem kapsz semmit. Csak akkor adnék, ha megérdemelnéd. Akkor pedig nem csináltattam volna végig veled ezt a komédiát.”

„Igen, becsaptalak. No és? Talán nem érdemelted meg? Hát lehet egy olyan embernek két pengő ötven fillért adni, aki két pengő ötven fillérért azt megteszi, amit te most megtettél? Hát lehet?”

„Nem szégyelled magad? Két pengő ötvenért így megalázni magad. Letérdelni, imádkozni, önmagadról becsmérlő kijelentéseket tenni, a cipőmet megcsókolni. Fuj, micsoda nyomorék vagy!”

„Csak hallgass, fogd be a szád. Ne szemtelenkedj, ne lázadj, ne fenyegetőzz. Fogd be a szád, hallgass, a leckének még nincs vége. Ne húzódj megint olyan közel hozzám, ülj arrább azzal a székkel, fáj, ha látlak, egész lényed facsarja az orromat. És ne csitíts! Igenis, hangosan beszélek, hadd hallják meg, hallja meg az egész kávéház, az Oktogon tér, az egész város, az ország, Európa, a világ! Ne csitíts, mert...”

„Szemtelenkedtél volna előbb. Máskor. Lázadtál volna akkor. Már régen. De nem, te ezt csinálod már évezredek óta. Te vagy, aki könyörögsz. Te vagy, aki cipőt, sarut, lábat csókoltál. Aki a melleden összefontad a két karod, és úgy hajlongtál, aki a homlokoddal a földet érintetted, aki hasra vágtad magad, és úgy csúsztál, te vagy, aki kezet csókoltál, aki palástok szegélyét nyaltad, te vagy, aki megsimogattad a vesszőt, amelyet végighúztak a  hátadon.”

„Te vagy, aki tolod a targoncát. Aki ütöd a lovat. Aki berregteted a gépet. Te vagy, aki zsámolyt teszel ki az utcára, kefékkel, fénymázakkal, és lelkedet leheled rá a cipőre, mielőtt az utolsót simítod rajta bársonyrongyaiddal. Te vagy, aki úgy megalázod magad, hogy verseket írsz, és felmagasztalod azt, aki ostorával végigsuhint rajtad, aki verseket írsz, és elnyöszörgöd, hogy milyen ostoba és tehetetlen és gyáva vagy, és hogy elepedsz a nőért, aki a másik nyakára simulva kacag rajtad vagy undorodik tőled, verseket írsz, és elsírod, hogy milyen gyenge és beteg vagy, és hogy szenvedsz, és - ó - még virtust csinálsz mindebből, mert hiszen dicsekszel vele, sírsz, panaszkodsz, nyögdicsélsz, dicsekszel, dicsérsz pénzért, egy kis pénzért, egy pengőért, kettőötvenért.”

„De te vagy, aki önmagadon kívül másokat is megalázol, aki rágalmazol, aki hazudsz, aki hamisan vádolsz. Aki letagadod a tényeket, aki hazudod a meséket, és rémhíreket gyártasz, aki csinálod a tudományt, és azt állítod, hogy a nap éjjel világít, és hogy 2x2=5, és hogy a folyók fölfelé folynak a völgyből a hegyekre, állítod, mondod, írod nekik pénzért, kettőötvenért, maximum! Te hazudsz, te csalsz, te kapálsz, kaszálsz, szántasz, vetsz, aratsz, terhet cipelsz, csépelsz, bányászol, te zihálsz, izzadsz, sóhajtasz, kérsz, morogsz, elbújva káromkodsz, hajlongsz, kalapot emelsz, dicsőítesz, dicshimnuszokat és  tavaszi dalokat énekelsz, te vicceket mondasz, röhögtetsz másokat, és te magad röhögsz, pénzért, maximum kettőötvenért, te beteg vagy pénzért, egészséges vagy pénzért, meghalsz pénzért, egy kis jó, nyugodt, biztos szolgaságért, pár falatért - pár ütlegért, pár szidalomért, egy kis becstelen és bűnös életért.”

„Ha meg nőstény vagy? Na hisz akkor! Te vagy, aki pislogsz az úrra. Bájmosolyokat eregetsz feléje, azt mondod a dupla tokájára, hogy milyen édes, azt mondod a tripla pocakjára, hogy milyen fess fiú maga, azt mondod a sárga agyarára, hogy milyen szép porcelán fogai vannak, angyal! Te átfogod karoddal a gallérból kiömlő, zsírdaganatos nyakát, suttogsz a fülébe, lihegsz, megjátszod a szenvedélyest, pénzért, ah, gyönyörűséget is érzel egy kis felülfizetés ellenében.”

„Ha hím vagy, úgynevezett férfi, jó vicc! szemtelen hazugság, mert eunuch vagy, herélt vagy, tudja az ördög, hogy tulajdonképpen mi is vagy, ó, nem is tudom már, hol kezdjem silányságod, bűneid elsorolásának egy új zuhatagát, mindegy, te lemászol a csatornába, te vájkálsz a sárban és piszokban. Mi is vagy te? Szörnyeteg vagy.”

„Te vállalod, hogy rútabb légy, hogy piszkosabb légy, hogy büdös légy, te elfogadod a kevesebbet, te megeszed a rosszabbat, te felszolgálod a jobbat, te felszolgá-á-álsz! Te fürdővizet készítesz, és magad nem fürödsz, te végeredményben átengeded a leányodat, te élsz együtt a feleségeddel, tudván, hogy az neked csak úgy maradt, mert nekik már nem kellett; te gyermeket nemzel, a magad sorsára, tudván a sorsát előre, te azt tanulod, amire tanítanak, és az igazságtól félsz, mindezt teszed végeredményben pénzért. Eh, hiszen te gyilkolsz is pénzért, te a magad fajtáját is megölöd kettőötvenért, te végignézel egy operaelőadást éneklő királyokkal és őrgrófokkal, és még tapsolsz is hozzá, te megnézel egy balettet, és tisztelettel gondolsz a nagyhercegre, akivel az a Preobrazenszkája együtt hál; te azt mondod a rheimsi dómra, hogy szép, téged áhítat fog el, ha harangoznak, te sírsz, ha temetnek, te elolvasod a könyveket, kettőötvenért, de lehetőleg még kevesebbért, te segítesz a tüzet oltani, te, te őrült gonosztevő, te merénylője önmagadnak, te megrontója minden ivadékodnak, évezredeken keresztül. Te pénzért szállsz fel a levegőbe, te pénzért zuhansz le, nem a magasságért szállsz, és nem a halálért zuhansz, hanem hogy szolgálj másokat. Te pénzért szeretsz, te pénzt adsz a szerelemért, a testért és lélekért, pénzt adsz a részvétteljes kérdésért, hogy „fáj-e még a fejed, dobog-e még riadtan a szíved?” Te sorban állsz, seregbe szállsz, ölni tudsz pénzért, még csak nem is a magad kedvére, ölni és elhullani indulsz pénzért, te, aki pénzért csakugyan dühre is lobbansz végül, aki gyűlölöd végül, pénzért, az „ellenfeledet”, és már őszinte szenvedéllyel döföd a mellébe a szuronyod, pénzért, szolgaságért, mindig másokért, aki komolyan bedőlsz, felülsz, aki lelkesedsz pénzért, egy pengőért, kettőötvenért, aki elbutulsz, butábbra, mint ami vagy, pénzért. Téged felakasztanak, pénzért, te felakasztasz mást, pénzért, mindig a magad fajtáját másokért, szolgaságért, te végignézed, ha mást akasztanak, te félsz, te kellemesen borzongsz, te olvasod az ítéleteket, te helyeselsz, te megnyugszol, te mindent megértesz pénzrét, te bevonulsz a börtönbe, és te örülsz, ha kivonulsz a börtönből, te élni akarsz, te örülsz a napfénynek, a napnak, mely gyalázatodra veti mindennap a sugarait, s ha este lebukik, arcán a szégyenpír ég. De jaj, ez a zuhatag bővebb lehetne, mint a Niagara, és ha meg nem változol, az idők végtelenéig zuhoghat eget ostromló robajjal.”

 „Pénzért. Kis aprópénzekért, egy pengőért, kettőötvenért, yenért, shillingért, dollárért, frankért, líráért, mindegy, pénzért, ami számodra az odú, a rossz kása, a rongy, a penészes kenyér, a girhes szerelem, a tuberkulotikus gyerek, arcán a robot és gonosztevés lombrozói stigmáival, pénzért, ami számodra a nyomorult élet. Ezért!”

„Csak nyugalom! Pénzt nem kapsz tőlem egy vasat sem. De a  leckének mindjárt vége. Első lecke csak annyi, amennyitől az eszed el nem fárad. Látom, megértettél, mert reszketsz, és szeretnél, látom, leütni.”

„De ne engem, tisztelt embertárs, vagy minek nevezzelek! Ne engem. És egy kissé mintha már késő lenne. Mindjárt az elején kellett volna, régen, az ősidők kezdetén. Már akkor kellett volna, hogy észrevedd, hogy elszégyelld magad. De te, hisz' te most is előbb letérdeltél. Haragra kellett volna lobbannod az idők kezdetén. Az ősállatnak meg kellett volna ölnie az ősállatot, de nem pénzért, apró kis javakért, hulladékért, szolgaságért, mint ahogy meg is ölte, hanem a maga emberségéért. Amikor az ősállat odanyújtotta szőrős mellét a másiknak, hogy vakarja meg, akkor kellett volna, akkor rögtön. Azt mondani, hogy: „nem!”, és a kőkést beledöfni markolatig. Ha pedig erősebb volt, úgyis nagyon egyszerű, haltál volna meg te. De te most is előbb letérdeltél egy pengőért. Haltál volna meg te, aki halál helyett megvakartad a szőrös mellet, s ezzel megmérgezted a mindenséget hatvanezer évre. Ne csókoltad volna meg a mancsát. Ne a lábát. Ne hajoltál volna meg földig, homlokoddal a port érintve. Ne cipelted volna a terhet. Ne őrizted volna a barmot. Sőt, nyitottad volna meg a karámot, hadd széledjenek el. Ne csiszoltad volna a követ, ne élesztetted volna a tüzet, hadd aludjon el, és legyen hideg és sötétség mindörökre, mert minek a világosság, ha te letérdelsz, könyörögsz és kezet csókolsz. Ne húztad volna a szekeret, ne vitted volna a fegyvert, ne irtottad volna a csalánt,ne nyaltad volna bíborpalástok szegélyét. Ne ettél volna. Ne vettél volna lélegzetet. Ültél volna le egy helybe, és ültél volna ott mozdulatlanul, étlen és szomjan és némán mindhalálig. Pusztultál volna inkább ki! Eh, hisz annyi mindent tehettél volna. Ütöttél volna egy nagyot a légycsapóval a Julius Caesar kopasz fejére; köptél volna bele Lucullus úr tányérjába; mérgezted volna meg testeddel a halakat, amikor Vedius Pollio beledobatott a halastavába, mert elejtettél egy kristályedényt, s az eltört; dugtál volna tűt a Fáraó trónszékébe, öntöttél volna petróleumot Rockefeller úr joghurtjába, bújtál volna el a kínai császár trónja mögé, és húztad volna meg a copfját, s kacagva mentél volna a kínpadra.”

„Már az idők legelején, de azóta is minden időpontban, minden másodpercben megvolt az alkalom, hogy elszégyelld magad, elszánd magad, és ezt kiáltsd: „Nem, nem, nem!” Nem igaz a tanítás, hogy gazdasági szükségszerűség volt. Gyávaság volt, semmi más. Nem, nem és nem. Rakjuk le mindnyájan egyformán zsámolyainkat az utcán, és pucoljuk az egymás cipőit. Igen! Különben haltál volna meg, hiszen így is meghaltál, hatvanezer éven keresztül mindig meghaltál nyomorban, szenvedésben, szégyenben és gyalázatban, rútul, dicstelenül, csak átkot és vereséget hagyva magad után.”

„Különben nem haragszom rád, nem utállak, térj észre, hisz a te bűnöd az én bűnöm is. A pénzzel, a kettőötvennel csak tréfáltam. Pénzt nem adhatok, mert magamnak sincs. Amim van, mindössze egy pengő, azt megfelezem veled. Elmondtam a leckét, megütöm a vállad! Add tovább! Minden másodpercben megvan rá a kellő alkalom.”

 (1928)

 

Móra Ferenc: Földhözragadt János története

Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.

Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon mint földigénylőt.

Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öreg-apjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa kereszt kilátszik a temetőben a gaz körül. Mikor aztán az akácfa kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy "sör-e, bor-e, pálinka-e?" és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek.

És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy földéhség. A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancnak a szagosbükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal.

Ó, azért nem kell kiszántani és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezkedéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké.

Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkükben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése.

A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót.

Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének:

- Hadnagy úr, ez ám a föld!

Nem tette hozzá, hogy "hej, ha nekem ilyen volna!" Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.

Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.

- Hát aztán mennyi földet igényel kend? - kérdezték tőle.

Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek mozgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő?

János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ő meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.

- Vén ebre már kár a korpa - mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.

János is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy "aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát". De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet.

Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra.

Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vakszik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet - de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.

- Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.

Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerek is el tudnak piszmogni. Ő maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, még a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja.

Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben nincs kivetnivaló.

- Kell-e a munkás, uram? - köszönt be János az első majorba.

Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor.

És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:

- Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát menjen kend dolgára, és ne vegye el a keresetet a szegény embertől.

És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:

- Egye meg kend a földjét!

Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve - de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni.

A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet.

- Sok baj van kendtekkel, János - tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet.

János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle.

(1927)

 

Barta Sándor: Pánik a városban

Élt valahol egy lakatlan grundon, egy csámpás deszkabódéban, egy girbe-görbe kályhacső alatt, egy nagyon-nagyon öregnek látszó anyóka. De a nagyon-nagyon öregnek látszó anyóka alapjában véve nem is volt olyan öreg, csupán csak becsapta a világot. Negyvenéves volt mindössze, megkopaszodott, őszülő fejét s gyökérsovány karjait alkalmasint csak megtévesztésül hordta törzsén.

S ennek a boszorkányosnak, volt egy fiatal, serdült leánya. Anyóka s leánya kora hajnaltól késő szürkületig, mély, hátukra csüngő zsákokkal a vállukon, utcáról utcára kóboroltak, és feltúrták a kapuk elé felpúposodott szemetesládák és bádogvödrök bűzös nyugalmát. S ha valami félig elparázslott széndarab akadt a görcsösen kaparászó ujjuk közé, azt mohón behajították a mély zsák garatába. Ha pedig valami félig elfogyasztott ételmaradék került a kezükbe, ezen testvériesen megosztoztak. S mivel ilyesmire leginkább a villanegyedekben akadtak, ezért rendszerint már kora reggel ide vették útjukat.

Történt egyszer egy nagy lándzsás-kerítéses palota előtt, hogy a fehérre festett szemetesládában a még olajjal teli szardíniás dobozok, a felharapott vajas zsömlék között valami furcsa, piros papírszelet futott a lány ujjai közé. A leány zsarátnok szemeiben boldogan nevettek a szembogarak.

Mert vajon mit gondoltak, mi volt ez a tarka papírszelet, amit ez a rongyokba bugyolált leány oly boldogan szorított szívéhez?

Egy páholyjegy! Egy még érvényes páholyjegy aznap estére az operába!!! Az operába! a vérvörös plüssel bevont operába! A habfehér márvánnyal feltámasztott operába! Az operába, ahol háromszáz tagú zenekar zokogott a legszebb lábú nők tánca alá, és a parkettre csak frakkban s derékig kivágott estélyi ruhában volt szabad belépni.

Ez a két együgyű teremtés, mint két fény felé sodródó, két kopott, gyöngyháztalan szárnyú lepke vágyódott álmai netovábbjába.

Alig fújták el a kürtök a delet, ők már otthon voltak kis viskójukban, és gyöngéden mosdatták egymást, s a szemétben összeszedett páratlan fülbevalóikat mind beleaggatták egymás fülébe. Előszedték legszebb rongyaikat, és kicsinosították arcukat.

S a leány, mint a sáros-földes hüvelyből kifejtett borsó, oly frissen és üdén gurult ki a piszok és szegénység lehányt burkából.

Ezután megfogták egymás kezét, s elindultak a roppant város soha nem járt útjain, a parkokkal s rendőrgyűrűvel körülvett hétkupolás opera felé.

Amikor szerencsésen a belváros határába értek, s az alacsony gumikerekeken futó lakkozott autók egyre jobban megszaporodtak körülöttük, hirtelen - mintha a tilosban járnának - vad félelem fogta el szívüket.

A rendőrgyűrű megsűrűsödött. Az útkereszteződéseknél fehér kesztyűs rendőrök állottak, akik egyetlen intésükkel feltartóztatták a legsebesebb autófolyamokat is.

Már alig egy hajításnyira voltak csak vágyaik netovábbjától; a hétkupolás palotától, amikor a fehér kesztyűs rendőr hirtelen fenyegetően magasba emelte kezét, s a mozgástenger, mint két part, kettészakadt.

De ők bizony ravaszul megbújtak egy hirdetőoszlop mögött, s megvárták amíg a fehér kesztyűs szörny hátat fordított nekik.

Aztán mint a gyíkok, egy autó mögött - az autó lakkozott tükre megmutatta púpos, lapuló félelmüket - átsurrantak a túlsó oldalra.

Ez már telve volt fel s alá sétálgató elegáns urakkal s hölgyekkel. Az urak szegfűket, az asszonyok mézesmázos dobozokat lóbáltak hanyagul kezükben.

Ők, mint valami oltalmazó szentséget, szorongatták kezükbe a páholyjegyet, és szinte egyszerre léptek be az egyik kapun, mely előtt egy ezüstbotos, aranygombos, kócsagtollas ember állott.

Ez az ember - kinek a frakkos urak s estélyi ruhás hölgyek láttán még csak a szakállának sem szabad megrendülnie, mert akkor menten kiadják útját - most a két együgyű lélek elé dobta aranygombos tamburbotját. Ámde ők felmutatták a szentséget, a szabadságos levelet a mennyországba. S a tamburos ember erre összecsapta a sarkát, s tamburbotját magasan maga elé emelte.

A két együgyű lélek belépett a fény országába.

Ez pedig egy kör alakú márványfolyosó volt, aranyat csurgató százkarú csillárokkal, melyek alatt vörös, sárga és kék kalitkákban kolibrik daloltak. A mélyedésekben pedig ametiszt zöld virágok nyújtóztak karcsú, hintázó testükkel a magasba, s bennük, mint apró rubintok szikráztak a lámpácskák. Azután volt itt még tizennégy ajtócska is s előttük tizennégy kis szerecsenfiú merő lángvörösben.

A két együgyű lélek egymás mellére szorította kezét, mely pihegett, hullámzott, mint a tág gyerekszem. Mivel már itt is, ott is összesúgtak mögöttük, egyenesen odaléptek az egyik szerecsen gyerekhez s elébe tartották a páholyjegyet. S ez bizony egyetlen hunyorítás nélkül beültette őket egy széles, bársonymeleg fülkébe, melyben két aranykeretes velencei tükör volt, s mennyezetéről egy nyolclábú aranypók függött alá; szájában izzó gyöngyökkel.

Egymás kezét fogva, szűkölve, mint a fénytől remegő állatok, húzódtak vissza a sarokba.

Az óriás, kupolás teremben felgyulladtak a madárrajokhoz hasonló csillárok, s lent a mélyben cincogni kezdtek a hegedűk.

A csillárok megolvadt arany folyondárai visszaragyogtak a kikeményített ingmelleken.

A szemközti páholykaréjból fehérre púderezett vállak gömbölyödtek, ízes, sárga narancsok szikráztak fel az ápolt kezekben. S ők, mint az elkábult fénylepkék, nem tudtak észhez térni. Levegő után lihegtek, friss, arcul maró szél után - egyetlen ismerős pontért, melyben megfogózkodhatnának.

Csak bújva, lopva, egymás kezét szorongatva mertek előjönni.

Lent a zenekar már készülődőn jajveszékelt, s a kék selyemfüggöny fölött méltóságosan emelkedni kezdett a súlyos vasrolló.

Ekkor - szinte megbűvölten - végre a vörösplüss korláthoz merészkedtek, s nyitott szájjal meredtek az egyre fogyó vasrollóra.

A legkiemelkedőbb, legszebb páholy volt az övék.

És most hirtelen meglátták, hogy a roppant fényességben, mint fakulnak le szemlátomást a rongyok testükről, s mint szegeződnek feléjük a távcsövek, mint lövésre kész fegyverek. Háromszáz látcső szegeződött feléjük a földszintről s a páholyok koszorújából. S ez a sok égető szem mind az ő testükön kószált: mind az ő páratlan fülbevalóikat és kifakult mosóruhájukat nézte. A vér hirtelen felsűrült arcukba. S itt is, ott is, megjegyzések röppentek el. Némelyek hangosan felkacagtak, mások a fogukon át sziszegtek valamit, valaki élesen pisszegett, s az egyre növő nyugtalanság kutyák elfojtott morgásához lett hasonló.

A zenekar idegesen cincogni kezdett. A hegedűvonók beledűltek a levegőbe, mint a viharvert vitorlások árbocai. A függöny mögött pedig, mint a reszkető lábú paripák, a táncosnők borzongtak az izgalomtól. Valami egyre fokozódó izgalom reszketett szét a hatalmas épületben.

De ők csak ültek mereven a vörös bársony szobácskában, s görcsösen szorongatták egymás kezét a gyilkos morajlásban.

Egyesek már veszedelmesen áthajoltak a plüsskorláton s így gukkereztek feléjük. Aztán lábdobogás hallatszott. A morgás pedig egyre félelmetesebben nőtt, belefúlt a pisszegésbe, aztán újra feltarajosodott.

Most a földszinten valami frakkos úr - hallatlan! - kiáltással felugrott az egyik székre, de a szék összecsapódott alatta. A zajra mindenki felugrott. Egy asszony felsikoltott, mire egy hisztérikus nő az egyik földszinti páholyban elájult. A komorna vízért kiáltott. A karzaton erre azt hitték, hogy tűz van, s valaki elordította:

- Tűz van!!!

Százan sikongták százféle rémülettel:

- Vészkijárathoz!!! Tűz van!!! Menekülni!!!

Mint elektromos hullámok száguldtak végig az idegeken a szavak, fel a meggyulladt fejekbe, s vérbe mártott sikolyokká görbülten hajoltak elő a szájakon:

- Tűz van!!! Segítség!!!

A következő pillanatban egymást tiporták az emberek a szűk kijárók előtt. Az asszonyok segítségért sikongtak, és a hajukat tépték.

S amikor egy rendőrtisztviselő, hogy csöndet teremthessen, s néhány szóval megnyugtassa közönséget, a levegőbe lőtt - a zenekarból felordították:

- Felrobbant...

A vasfüggöny őrült iramban lezúdult.

A zenészek a drága hangszerekkel vágtak utat maguknak az egymás tyúkszemeire tipró lakkcipős és frakkos urak tömegében, s voltak akik ökölre mentek az asszonyokkal. Az ajtókon senki sem tudott kijutni. A tömeg, mint valami sikátorba szorult forgószél keringett a kijárók előtt, felismerhetetlen húsronccsá tiporva magát.

Csákányokkal berontó tűzoltók a tömegbe vízsugarakat engedtek, mire vad, levegőt gyújtó sikoltás rázta meg az épületet, s a tömeg riadtan, kidagadt szemekkel visszaözönlött a kijáróktól abban a hitben, hogy már a folyosók is lángban állnak.

Valaki őrjöngve kúszott a legmagasabb csilláron, s onnan lóbálta magát gorillásan rikoltva.

- Hurrá! Ég a víziborjú nyelve!!!

Az emberek tízesével kúsztak, mint élő folyondárok az oszlopokon, lámpákon és falakon - élükön a rendőrtiszttel, aki most már maga is elhitte, hogy a tűz menthetetlenül berácsozta őket.

Ebben a pillanatban a csillárokon lóbálódzó, felkócozott, félig mezítelenre vetkőzött férfi éles sikoltással fejjel zuhant a kőkockákra, magával rántva a hatalmas csillárt is, mely mint valami kivilágított ejtőernyő, hullott alá irtózatos gipszstukatúra zivatarban.

Most már patakokban folyt a vér, s a frakkosok, mint a sikamlós hóban megcsuszamló lovak, rohantak fejvesztetten a vértócsákban. Bevérezték egymás mellét, leszaggatták egymás tükörsima frakkszárnyát.

Kint az utcákon ezalatt a rendőrség elzárta az egész negyedet, mivel híre futott, hogy az operát levegőbe röpítették a forradalmárok.

A hadvezetőség gépfegyveres osztagokat rendelt ki az utcasarkokra, mire az egész külváros, mint a népvándorlás - özönleni kezdett a belváros felé. A cirkáló kerékpáros s nem kerékpáros spiclik jelentették a főkapitányságon, hogy a munkások közelednek a centrumba. A hadtestparancsnokság értesítette a minisztertanácsot, hogy a felkelők a belső vonalnak tartanak. A minisztertanács elrendelte az ostromállapotot. A szatócsok és vénasszonyok között híre ment, hogy a császár visszaérkezett, s ennek örömére azonnal duplájára emelték az árakat. A külvárosokban két háziurat s három péket meglincseltek. A páncél automobilok gépfegyverezni kezdték a bámészkodó tömeget, s tizenhat apró gyerek, negyvenhárom asszony s kilenc férfi maradt a vérpatakos utcaköveken.

Futótűzként terjedt a hír a gyárnegyedekben. Este tíz órakor leállt minden. Az elektromos művek is.

A város fölé, s nemkülönben az opera nagy nézőtermében viaskodó utolsó húscafatokra karmolt frakkosokra, s a már nem viaskodó hullák dombjaira szuroksötétség borult.

A két együgyű teremtés, kik lélegzetfojtva még mindig ott ültek, egymás kezét s a páholyjegyet szorongatva a plüsskorlát mögött, megtörölték homlokuk verejtékét, s mivel úgy gondolták, hogy az előadás véget ért, megtapsolták a szereplőket, és az üres, sötét folyosókon s az éjsötét utcákon szépen hazabandukoltak.

Hazaérve mély csalódással hajtották álomra fejüket, s elhatározták, hogy többet sohasem mennek operába.

A két együgyű lélek s az egész város fölé, mint hatalmas zöld sárkány emelkedett a szél vitorlája és a hold.

(1927)